A darabépítkezés szempontjából jóval fontosabb, hogy az egyik kulcsjelenetből, a rabláséból pont a rablás marad ki, nem látunk belőle mást, csak Liliom és Ficsúr kártyacsatáját. Amíg ők a színpad előterében elkártyázzák az életüket, hátul Julika megfürdik egy nagy bádogteknőben. A két, egymáshoz a természeti erők kiszámíthatatlanságával vonzódó ember közül egyikük a megtisztulás, másikuk a bűnbeesés felé indul. Azt teszik, amit a jellemük, természetük diktál, és ez az erő még azt a másikat, a kettejüket egybekapcsolót is felülírja. Bodó Viktor ezt a végtelenül egyszerű és szomorú igazságot bontja ki a Liliomból, a korlátainkon való átlépés lehetetlenségét. Liliom tizenhat évnyi tisztítótűz után sem tudja az érzelmeit és az indulatait kezelni, azon az egyetlen ajándéknapon is üt, amikor visszatérhet, ha nem a feleségét, akkor a lányát.

Ami a látványvilágot illeti, a végletek jellemzik az előadást. Mer nagyon egyszerű lenni, mint a nyitójelenetben, amelyben egyetlen pad körül forog a ligetbeli élet, és képes egészen elképesztő és székbedöngölő világvégét produkálni. Liliom halálakor az egész színpad rázkódik, hullik, szétesik, felrobban, sistereg, mint egy hatalmas földrengéskor, miközben a nézők szemébe több sor erős lámpa világít, arra a fényességre emlékeztetve, amit a klinikai halálból visszatérők emlegetnek. Az első felvonás záróképeként mindez egy szürreális vízióvá áll össze. A második képtől egészen a mennyországban játszódó jelenetig egy hatalmas, hodályszerű helyiség adja a játék terét. Bal oldalán ablaksor, mögötte viharos, esős idő, ha bent is viharok dúlnak, ilyenkor a plafonról víz csöpög egy bádogvödörbe, és felfénylő napsugarak, amikor Julika bevallja várandósságát Liliomnak. Az ilyen fontos mondatokat nemcsak a magyar színésznő, de néha a Liliomot alakító Jan Thümer is magyarul mondja.

Néhány jellegzetes tárgy, sparhelt, földre vetett matrac – a nyomorúságos élet kellékei. A mennyország hasonlóan tágas és hasonlóan belakhatatlan tér, illúziótlan hivatal két sor fekete telefonnal, a hátsó falat a plafonig beborító, poros irattárral, amelyben egy fentről belógatott karosszékben nekünk háttal ülő irattáros próbál eligazodni.

De nemcsak a látványvilágot, a színpadi megszólalásokat is a sokféleség jellemzi. Találkozunk szinte burleszkszerű epizódokkal, például az éppen most emlegetett túlvilági jelenetben, és teljesen hagyományos, realista játékmóddal is. Mindezt egy szemmel láthatóan jó kondícióban lévő társulat hozza létre, a kisebb szerepekben is emlékezetes pillanatokat nyújtó színészi alakításokkal.