Az első csalódást az okozta, hogy a koncert majdnem egyórás késéssel kezdődött. Az addigra apatikussá passzírozódott tömeg ügyesebbjei hamar elorozták az egyébként is kevés ülőalkalmatosságot, bárpult előtti sorbanállásra és ácsorgásra kényszerítve a kevésbé élelmeseket. Az állók közé beszorulva saját testemen éreztem, ahogy felforrósodik a levegő a két bájos észak-morvaországi csellista zenéjét hallva - és már alig zavart a kissé zajos kierősítés és a látvány statikussága (a Molto Vivace sorozatot és a Cseh centrumot reklámozó felirat, valamint az A38 logója): örültem hogy lábon maradok.

Andrea Konstankiewicz-Nazir és Dorota Baroné már az első hangoktól kezdve elbűvölték a közönséget és ehhez jócskán hozzájárult a kimért naivitással konferáló barna lány bájos angolsága. A lányok lengyelül énekeltek (bár mintha egy számot franciául is hallottam volna): a lágy fonémák jól illettek a romantikusan hangszerelt dallamokhoz és a többszólamú énekhez. Számomra a lányok hangja vitte el a pálmát - kár, hogy olyan temperáltak maradtak.

A két csellista romantikus képzetekre „vajaz”: az éjszaka költészete és az álmok inspirálják őket, melyek a tudatalatti absztrakciói számukra. Az el-elakadó konferanszié elmondása szerint télen a hegyek között, belső hangokra megnyílva írták a zenét, amit most „improvizálnak” a közönség előtt. (A koncert végére azért sikeredett egy naiv lemezajánló is - üzleti megfontolásokból.)

Amint említettem, számomra a lányok énekhangja vitte el a pálmát: a csellójáték dinamikáján ugyanis lett volna még mit csiszolni (egyes cselló-szólamok kilógtak az egységes hangzásból). Leginkább azonban a szenvedély hiányzott a két lány játékából: a tangó kicsit kéjesebben, a kesergő szaggatottabban, élesebben, hogy fájdalomtól zokogjon.

A közönség elbűvölve, lelkesen tapsolta vissza a bájos csellistákat, de azt hiszem, hogy nem csak számomra volt már éppen itt az ideje, hogy abbahagyják - ötleteik kimerültek a koncert végére.

A szünet éppen csak néhány cigarettára volt elég a kirekesztett dohányosoknak és arra, hogy elosonhassanak azok, akik a csellókoncertre jöttek. Mindenesetre Szalóki Ági és kísérőzenekara már élvezhetőbb légköri viszonyok mellett kezdett. Ebben a finom, „hallgatós” jazzmuzsikában a dinamika tökéletesen a helyén volt: a hangszerek egységes hangzásba olvadtak Ági ezúttal kissé rekedt (bár ez szabadkozása ellenére is csak hébe-hóba érződött), ám így is elbűvölően fátyolos hangjával. Talán fertőző betegség gátolta a beígért fúvós-szekció (és vendég) fellépését?

A zene rendkívül komplex, mégis szolíd és néhol (például a bőgőszólóban - Barcza Horvát József) virtuóz volt, ritmusában és hangzásában azonban - annak ellenére, hogy hihetetlen ritmikai és harmóniai komplexitásokba bonyolódva követte a prozódiát - benne maradt a magyar free jazz egyébként nagyon színvonalas mainstream-jében. Még a brazilos hangzásvilág sem hozta közelebb az énekelt erdélyi magyar és cigány népdalokat eredeti ritmikájukhoz: a dallam és az ornamentika ugyan népdalos volt - a kíséret azonban végig tipikus jazz maradt.

Mindent összevetve nem jártam rosszul: két rendkívül színvonalas előadást hallottam, s hogy Carmen szenvedélye - tekintsenek szexistának, de mégis - hiányzott a három bájos lányból, nem döntötte össze, ám meg sem váltotta a világot. Az éjfélig nyúló koncert vége felé már szállingóztak haza az emberek.