Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

– részlet –

1. Máli és Szibill

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, hogy Máli. Azért kezdem úgy ezt a mesét, hogy „Egyszer volt, hol nem volt…”, mert nemrégiben azt mondta nekem egy kisfiú, hogy az olyan mesék, amik nem így kezdődnek, azok nem is igaziak. Ez pedig egy igazi mese.

Máli is igazi volt, és tényleg mindig így hívta mindenki, aki csak ismerte, kivéve évente kétszer Bicajost, a postást, amikor képeslapot hozott neki, mert ilyenkor kivételesen nem úgy köszönt rá zöld biciklijét tolva, ahogy minden délután:

– Szia, Máli! Megvan még a tücsköd? Gyere, segíts egy kicsit bedobálni nekem az újságokat, ma olyan nehéz a táskám! - Ilyenkor Máli örömmel szaladt, és a két szomszéd postaládájába ő maga dobta be az újságokat, igen óvatosan, nehogy összegyűrődjenek, és közben megpróbált roppant felelősségteljes arcot vágni. Mert Máli ugyan még csak nyolc éves volt, de azt nagyon jól tudta, hogy az újság a fontos és komoly dolgok közé tartozik. Nagypapa is, ha nagynéha eljött hozzájuk vasárnap Nagymamával, szintén komoly arccal vette kezébe az újságot ebéd után, miután komótosan orrára biggyesztette barna keretes szemüvegét, majd belesüppedt a nagy bordó plüssfotel ölébe és lassan, méltóságteljesen kinyitotta az újságot, hogy valahová még mélyebbre tűnjön, ahová Máli nem tudott utána menni. Ilyenkor csak állt egy darabig a fotel előtt, és nézte Nagypapát, ahogy egyre távolabb kerül tőle, és tudta, hogy most azt sem venné észre, ha piszkálni kezdené az orrát. Amit persze kislányoknak igazán nem ildomos dolog. Máli nem is nagyon szokta, de Nagypapa már egy orrvakarástól is képes volt összeráncolni a szemöldökét, és szigorúra igazított hangon rászólni:

– Na, de Máli, már igazán tudhatnád, hogy orrot piszkálni csak a neveletlen utcagyerekek szoktak! – Máli nagyon jól tudta ezt, hiszen Nagypapa annyiszor elmondta már, csak azt nem tudta még, kik is lehetnek azok az utcagyerekek. Nagypapától nem volt mersze megkérdezni, Szibill, a tücsök pedig, aki Máli barátja volt és a hársfa alatt lakott a hátsó kertben, nem tudta rá a választ. Ő, amikor Máli megkérdezte tőle, kik azok az utcagyerekek, csak elgondolkodva összedörzsölgette hosszú, fekete csápjait, és ennyit mondott:

– Utcaseprővel már találkoztam. És mondhatom neked, Máli, meglehetősen kellemetlen találkozás volt. Tavaly nyáron történt. Épp az évente egyszer megrendezett Tücsökhangversenyről ballagtam haza, amit a munkában eltikkadt hangyáknak szoktunk tartani a Nagyréten. Általában aratás után, a nagy gyűjtögetés végén kerül erre sor, mert ekkortájt van a legnagyobb szüksége szegényeknek egy kis lelki táplálékra is, annyira el tudnak fáradni a sok jövés-menésben és cipekedésben. Mondhatom neked, Máli – mert Szibill mindig ilyen körülményesen és udvariasan fogalmazott, és minden egyes „Mondhatom neked, Máli”-nál megigazgatta apró fekete csokornyakkendőjét is –, kellemes hangulatban telnek ezek a július végi éjszakák. Ragyognak a csillagok, langyos szellő fújdogál, és mi, tücskök egész évben ezt a csodálatos alkalmat várjuk, amikor a hangyák végre megpihennek, és félkönyékre ereszkedve vagy hanyatt fekve heverésznek a fűben, bámulják a szikrázó eget, mi pedig rázendítünk, egyszerre több százan, olyan, mintha nem is mi zenélnénk, hanem maga az égbolt. Gondolhatod, Máli, hogy milyen élmény volt, amikor ez után a varázslatos éjszaka után hazafelé baktattam, már a nap is felkelt, amikor az utcába értem, és akkor egyszer csak, égszakadás, földindulás, hirtelen iszonyú nagyot lendített rajtam valami szúrós izé, én pedig berepültem egy csikkekkel és papírfecnikkel teli vaslapát mélyére. Először azt sem tudtam, hol vagyok, csak később, amikor potrohig porosan, szárnyamba akadt rágógumipapírral, remegve kikászálódtam onnan, csak akkor derült ki, hogy az utcaseprő egyszerűen kiköpött negró-cukorkának nézett. Persze aztán tisztáztuk a félreértést, és Cirok úr, mert így hívták az utcaseprőt, bocsánatot kért tőlem, még a papírt is segített kiszedni a szárnyamból, én pedig bocsánatom jeléül eljátszottam neki a Parasztkantátát. De mondhatom neked, Máli, mikor végre hazaértem, nagyon örültem neki, hogy most egy évig nem kell elhagynom a hátsó kertet. Hogy az utcagyerekek kik lehetnek? Ezek után csak arra tudok gondolni, hogy az utcaseprők gyerekei. De hogy Cirok úrnak van-e gyereke, arra igazán nem tudok neked válaszolni. – […]

2. Egy tölgy és egy hárs a kertben

Máli, akit Málinak hívtak, a város szélén lakott egy kertes házban, aminek hátsó kertjében egy tölgyfa és egy hársfa állt. Mivel Máli igazi volt, volt igazi neve is, de az az igazság, hogy annyira furcsa volt ez a név, hogy senki nem szólította így. Mert az igazi neve Füge Maléna volt. Anya, akinek mindig nagyon sok volt a dolga, és akinek Máli szinte mindig csak a hátát látta, mert hol a gáztűzhelynél állt és kavargatta a levest, hol a mosógépnél, és szedegette ki belőle a zoknikat, hol pedig az ablakpárkánynál és locsolgatta a virágokat, nemrégiben elmesélte Málinak, hogy honnan származik a neve. Máli nagyon szerette, ha Anya mesél neki, de erre bizony nagyon ritkán jutott ideje, mert annyira elfoglalt volt a múzeumban, ahol dolgozott, hogy nagyon keveset lehetett otthon látni, és legtöbbször csak kis levélkéket írt Málinak, amikben megírta neki, hogy

mit egyen ebédre,

hol találja az uzsonnára eldugott nápolyit,

de utána feltétlenül egyen almát is, hogy ne romoljon el a foga,

hogy készítse el időben a leckéjét,

ha valamit nem ért, keresse ki a lexikonból,

ha lehet, vigye ki a szemetet,

és pontban fél négykor induljon el zongoraórára,

ne felejtse el kihegyezni a ceruzáit,

és végül azt is, hogy nagyon szereti őt.

Máli Anya levélkéit egy kiürült karácsonyi kekszes-dobozban gyűjtötte, és ha Anya konferenciára utazott, és ezért nem tudott levélkéket írni, akkor elő is vette őket, elolvasgatta, és a levelek Anya hangján szóltak hozzá. Nagyot sóhajtva kivitte a szemetet, vagy pontban fél négykor elindult zongoraórára. Ha Anya itthon volt, gyakran haza is telefonált, és megismételte a levélkék tartalmát, mert nagyon aggódott, hogy Máli valamit elfelejt, vagy nem csinál meg idejében, és elkésik valahonnan. Máli nagyon szerette Anya hangját hallgatni, és azt is tudta, hiszen annyi levélkére leírta már, hogy Anya is szereti őt, csak hát az a sok munka, a szobrok a múzeumban, azok bizony megeszik az idejét. Máli még csak egyszer volt Anyával a múzeumban, és akkor a szobrok egyáltalán nem ettek semmit, csak álltak dermedten, hidegen és fehéren, mint a hóemberek. Máli megcsodálta őket, mert a szobrok nagyok és méltóságteljesek voltak, és akkor Anya el is mesélte neki, milyen régiek, és hol találták meg őket, és mennyi munka, tisztítgatás és csiszolgatás van velük, mire ilyen szépek lesznek újra. De Máli bizony csak félig-meddig értette Anya magyarázatát, mert nem tudott másra gondolni, mint arra, ahogy a szobrok lassan megmozdulnak, és nagy falatokban, csöndben megeszik az időt, Anya idejét, ami miatt aztán neki mindig csak Anya hangja marad.

Különös nevének történetét pár nappal ezelőtt, teregetés közben mesélte el Anya. Máli adogatta neki a csipeszeket, és álmélkodva hallgatta a kalandos életű fügekereskedő történetét, aki Apa ük-üknagypapája volt, és messze földről szállította vad veszélyeken keresztül, rablók támadásaitól sem rettegve a finomabbnál finomabb csemegéket a király udvarába, ahol nagy becsben tartották őt, hiszen ahányszor csak megérkezett, szárított fügekoszorúkkal, mazsolával tömött zsákokkal és olajbogyóval telt hordóval szamarán, maga a király szakácsa látta vendégül. Mígnem egyszer aztán megpillantották egymást a szakács gyönyörűséges lányával, és azon nyomban egymásba szerettek. Így esett, hogy a kalandos életű fügekereskedő felcserélte szamarát egy boltocskával, ahová már más fügekereskedők hozták neki a távoli csemegéket, ő maga pedig feleségül vette a szakács szépséges leányát, és örökre itt maradt.

Málinak nagyon tetszett a történet, és szívesen odaképzelte magát a kalandos életű fügekereskedő szamarára, vagy a királyi szakács lánya helyébe, aki neki ük-ük-üknagymamája volt, és már nem is bánta annyira, hogy a vezetékneve Füge. Ami miatt persze elképzelhetitek, hányszor csúfolták már az oviban is, és hogy hányan mutattak neki fügét vigyorogva, persze csak a műveltebbek, akik tudták, hogy a füge nem csupán egy finom gyümölcs, aminek ezer apró magja jól be tud szorulni az ember fogai köze, hanem a fityisz másik neve is. De aztán eszébe jutott a keresztneve, és újra elszontyolodott.

– És a Maléna? Még soha életemben nem hallottam senkiről, akit Malénának hívtak volna. Ez olyan, mintha egészen egyszál magamban lennék a föld kerekén. – mondta Anyának Máli, és annyira lassan nyújtotta oda Anyának a következő csipeszt, hogy Anya megfordult, leguggolt hozzá, és egy puszit nyomott az orrára.

– Jaj, Málikám, hát hogy lennél te egyszál magadban a föld kerekén? Tudod, hány Amélia, Magdaléna, Léna és Maléna van a földön? Ők mind a névrokonaid. Látod, engem is hogy neveztek el a szüleim, micsoda név ez a Hanga, aztán mégsem vagyok egyszál egyedül. A mi családunk már csak ilyen. Apának sem volt könnyű gyerekkora, Nárciusznak sem hívnak minden második gyereket! De az ember mégsem adhatja vissza a nevét, főleg, ha az ük-üknagypapájától örökölte. Mi vagyunk a Furcsa Nevűek Családja! – és Anya nevetett egyet, aztán visszapenderült a ruhaszárítóhoz, Máli pedig csak nézte a hátát, megpróbálta elképzelni, hogy Apát és Anyát hogyan csúfolták az iskolában, aztán dacos hangon azt kérdezte:

– Jó, jó, de miért kellett nekem is ilyen furcsa nevet adnotok? Elfelejtettétek, hogy nektek milyen rossz volt kiskorotokban?

– Nem is gondoltunk rá, Málikám. Az ilyesmit ugyan soha nem felejti el az ember, de már nem jut eszébe olyan gyakran. És ha eszébe is jut, már nem lesz tőle szomorú. Főleg, ha annyi a dolga, mint Apának és nekem – mondta Anya, és látszott rajta, hogy eszébe jutottak a szobrok, a múzeum és a virágok az ablakpárkányon, és Máli tudta, ha nincs résen, Anya elfelejt neki válaszolni. De résen volt:

– Tudom, tudom, Apa egész nap értünk dolgozik, hogy egyről a kettőre jussunk, hogy befizessük a számlákat és a zongoraórát, és ha minden jól megy, elmehessünk nyáron megnézni a szobrokat arra a szép szigetre, Táblára.

– Krétára – pontosította Anya.

– Jó, akkor Krétára.

Málinak fogalma sem volt, miért kéne Krétára menni nyáron, amikor itt is van kert, és amíg Apa és Anya szabadságon vannak, a hársfa és a tölgyfa alatt heverészhetnének egész nap a régi kékkockás pléden, mint Szibill hangyaismerősei a tücsökhangversenyen. Anya akkor végre elfelejthetné az időevő szobrokat a múzeummal együtt. Ehetnének dinnyét, és Anya egész nap mesélhetne, Apa pedig elővehetné a gitárját, ami csak ott porosodik a garázsban, amióta Apa a Karrierrjét építi. Máli a Karriert egy nagy, csillogó-villogó, fényes üvegépületnek képzelte a város közepén, de nem értette, minek azt még építeni, valószínűleg már így is épp elég magas, olyan régóta építi Apa. Máli sokkal jobban szerette volna, ha Apa inkább neki épít az öreg hársfa ágai közé egy apró és titkos házikót, amit nyáron eltakarnak a lombok, és ahová mind a hárman beférnek, ha el akarnak bújni. Szibillt is fölvihetné a házikóba, szegény, nappal úgysem szokott repülni, legalább látná néha felülről is a kertet. De Máli ezt mind nem mondta el Anyának. Egyrészt, mert tudta, hogy Anya csak sóhajtozva legyintene, és azt mondaná neki, hogy á, Apának erre soha nem lesz ideje, és az az igazság, hogy nekem se, de te ezt úgysem értheted még Máli, majd ha nagyobb leszel, akkor talán. Másrészt már nagyon szerette volna megtudni, milyen szerencsének köszönheti szerencsétlen keresztnevét.

– És akkor sem jutott eszetekbe a csúfolás, amikor engem elneveztetek?

– Az igazat megvallva, nem. Tudod, Máli, Malénának az én ük-üknagymamámat nevezték, akinek legalább olyan kalandos élete volt, mint Füge üknagyapádnak. Maléna fiatal csipkeverőnő volt egy hűvös északi városkában. Maga is olyan finom volt, mint a csipke. Magas volt, karcsú, arca porcelánfehér. Szemöldöke, orra, szája keskeny vonalát, mintha röppenő fecskeszárny húzta volna meg. Hosszú ujjaival csodálatos, pókhálóvékony csipkéket készített. De a várost, ahol élt, hosszú ideje ostromolta az ellenség. És Maléna megfogadta, hogy addig nem megy férjhez, amíg a város fel nem szabadul. Sokáig tartott az ostrom, és Maléna azt hitte, már soha nem lesz családja, amikor váratlanul, egy távoli országból, vitézek érkeztek a város megmentésére. Magas, daliás, hős vitézek, lovon, csákóval a fejükön, piros kabátban. Miután az ellenséget az utolsó szálig mind elűzték, a város ünnepséget rendezett a megmentők tiszteletére, és Malénát ezen az ünnepségen sodorta az ünneplő tömeg leendő férje mellé. A vitéz éppen borral telt kupáját emelte volna Maléna karcsú alakja felé, de megszólalni már nem tudott, mert váratlanul összeesett. Maléna ijedten hajolt le a sebesülthöz, aztán házába vitette, és napokig ápolta a kimerült katonát. Ez a néhány nap éppen elég volt ahhoz, hogy Maléna és a vitéz egymásba szeressenek. És a vitéz magával hozta Malénát, így lettek ők is a te ük-ük-üknagyszüleid. Egyébként Malénával találkoztál már. A kanapé fölötti kép őt ábrázolja – fejezte be Anya rejtélyesen mosolyogva, miközben hátrapillantott Málira a gáztűzhely mellől, mert már a tejbegrízt kavargatta a vacsorához.

3. Máli levelet kap, és Janó is színre lép

Másnap reggel, miután elolvasta az aznapra szóló levélkét, Máli még iskola előtt kisietett a kertbe és mindent elmesélt Szibillnek. Szibill figyelmesen hallgatta Máli ük-ük-üknagyszüleinek történetét, időnként halkan cirpelt egyet, végül pedig gratulált Málinak a kiváló származáshoz.

– Igazán büszke lehetsz a nevedre. Kiváló ősökkel rendelkezel. Mondhatom, Máli, magam is… De hagyjuk, nem fontos… Nem akarom, hogy elkéss.

– Jaj, Szibill, ne legyél már olyan komoly. Mit akartál mondani? Magad is… magad is micsoda? – kérdezte kíváncsian Máli. De Szibill megmakacsolta magát.

– Nem, Máli. Majd iskola után. Nem akarom, hogy miattam késs el. Már csak az kéne. A tücsköknek amúgy is olyan rossz a híre. Mindenki dologtalan, lusta népnek tart bennünket. Felelőtlen muzsikusnak. Pedig ha tudnák… Na, Máli, indulj szépen. Ebéd után várlak a tölgy alatt. – Máli pedig búcsút intett és elindult, de tudta, hogy alig fogja kibírni délutánig, mert már most majd kilukadt az oldala a kíváncsiságtól.

Az iskola persze kiverte a fejéből a reggeli beszélgetést Szibillel, és iskola után is annyi dolga akadt, hogy egészen megfeledkezett öreg barátjáról. Először is épp csak letette a táskáját a kiskapuban, hogy elővegye a kulcsát, amikor meghallotta Bicajos csöngetését. A postás már messziről odakiáltott neki:

– Hahó, itt lakik Füge Maléna kisasszony? Levele érkezett! Isten éltesse! - Málinak csak akkor jutott eszébe, hogy tényleg, ma van a névnapja, ami persze egyik naptárba sincs beleírva, de onnan biztosan mindig észreveszi, hogy Bicajos nem Málinak szólítja, sőt még magázza is, mert ilyenkor ügyféllé változik, aki levelet kap Nagypapától és Nagymamától. Nagypapa és Nagymama minden évben két levelet írt Málinak, egyet a névnapján, egyet pedig, biztosan ki is találta már mindenki, a születésnapján. A levelek világoskék borítékban érkeztek, a feladónál gondos, kacskaringós betűkkel állt Nagypapa és Nagymama neve: Füge Filemon és Füge Borbála. A bélyeget, ahogy erre a levélben fel is hívta Máli figyelmét, Nagypapa mindig személyesen választotta ki a postán, és ezek a bélyegek valóban különlegesek voltak, ritka virágokat vagy lepkéket ábrázoltak. Mert bár Nagypapa és Nagymama nagyon messze laktak és soha nem értek rá Málit személyesen felköszönteni, azért sokat gondoltak kis unokájukra, ahogy ezt a levelekben mindig meg is írták neki. Nagypapa ugyanis méhész, volt, és nyáron gondot kellett viselnie a méhekre, télen pedig, amikor a méhek aludtak, maga is nehezen indult útnak, és úgy szeretett begubózni, mintha maga is rokonságban lenne a méhekkel. Nagymama pedig télen-nyáron Nagypapára viselt gondot, nem csoda, hogy évente csupán néhány alkalommal kerekedtek fel, hogy meglátogassák őt.

Máli még a kiskapuban állt, és a névnapi levelet bontogatta, amikor váratlanul megszólította valaki:

– Nincs egy rágód? – Máli felpillantott, és megpillantotta a reszelős hang gazdáját. Egy borzas, meglehetősen maszatos képű fiút látott maga előtt, aki ugyan egy fejjel alacsonyabb volt nála, de izmosnak látszott, és ami a leginkább meglepte, az orrát piszkálta. „Az utcagyerek!” – villant át Málin, és nem tudta, hogy megijedjen, vagy adjon neki egy zsebkendőt. Végül az utóbbi mellett döntött, amire a maszatos képű rámordult:

– Nem hallottad, hogy rágót kértem? – Máli meglepődött, de nemhiába volt a kalandos életű fügekereskedő ük-ük-ükunokája, nem ijedt meg.

– De hallottam. Rágóm nincs, sajnos. De úgy látom, zsebkendőre is szükséged van. Parancsolj – mondta neki udvariasan, mert azért nem hiába volt a porcelánarcú csipkeverőnő ük-ük-ükunokája sem.

– Kösz – mondta meglepődve a maszatos képű, és kifújta az orrát. Máli összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte tőle:

– Te Cirok úr gyereke vagy? – A maszatos képű értetlenkedő grimaszt vágott.

– Miféle Cirok úr? Én Janó vagyok és semmi közöd hozzá, hogy ki az apám. De abban biztos lehetsz, hogy nem Ciroknak hívják. Úrnak pedig egyáltalán nem úr. És jobb lesz, ha nem ütöd az orrod olyasmibe, ami nem a te dolgod. – Máli meghökkenve hallgatta a barátságtalan kioktatást. Aztán arra gondolt, talán jobb is Cirok úrnak, hogy nem Janó a gyereke. Már nem haragudott Cirokra, aki annak ellenére, hogy kiköpött negrónak nézte Szibillt, végül olyan kedvesen viselkedett vele. De undokság ide vagy oda, azért az ő is bemutatkozott a fiúnak.

– Én Füge Maléna vagyok. – Janónak leesett az álla. Még nevetni is elfelejtett.

– Ezt nem hiszem el. Csak viccelsz. Igaz? – kérdezte kis hallgatás után.

– Nem. Komolyan ez a nevem. De mindenki csak Málinak hív. Te is hívhatsz így, ha akarsz. – tette hozzá kedvesen Máli, és szedelőzködni kezdett. – Na, nekem mennem kell, mert ma még zongoraórám is lesz, és nagyon sok a leckém. – Máli pillantása a kezében lévő levélre esett, és arra gondolt, ha még azt is elolvassa, akkor egészen biztos, hogy el fog késni.

– Nem mondod, hogy zongoraórára is jársz? És hogy leckét is írsz? – Janó úgy nézett rá, mint egy marslakóra.

– Miért, te talán nem? – kérdezte a fügeárus ük-ük-ükunokája hetykén.

– Hát ilyenkor májusban már nem igazán. Nézz már körül! Hétágra süt a nap, végre lehet focizni meg bunkert építeni… – Janó egy pillanatra elakadt és lehajtotta borzas fejét. – Csak éppen nincs kivel. Senki nem ér rá – tette hozzá magyarázólag, és sokkal kedvesebb volt a hangja, mint eddig. Máli felkapta a fejét. Nagyon is jól értette Janó baját. Hiszen ez bántotta őt is éppen, hogy soha nem ér rá senki. Se Apa, se Anya, se Nagymama, se Nagypapa. Egyedül Szibill az, akire bármikor számíthat. Hirtelen a fejéhez kapott:

– Te jó ég! Szibill! – Máli felkapta a táskáját, Janó pedig most már tényleg úgy nézett rá, mint a legnehezebb matekpéldára, amit valaha látott. De még mielőtt bármit kérdezhetett volna, Máli elindult befelé, és egy hajdani csipkeverőnő ük-ük-ükunokájához igazán nem méltó módon hadarni kezdett:

– Ne haragudj, mennem kell. Majd elmagyarázom. De Szibill nem várhat tovább. Gyere el holnap is, jó? Kicsit később, mint ma. Majd hozok nápolyit. Szia! – azzal beviharzott a házba. Lecsapta a táskáját, a különlegesen felbélyegzett borítékot, egy pillantást vetett Anya levélkéjére: „Ebéd a hűtőben, a fehér kislábosban. Ha lehet, vidd ki a szemetet!” Aztán kirontott a hátsó kertbe, ahol az apró fekete tücsök már régóta várt rá a tölgyfa alatt.

 Az alkotók: Molnár Krisztina Rita és Simonyi Cecília - akikkel rövidesen egy interjút is közlünk