Az ébredező férfi-önérzetről elbeszéléseket és kisregényt írni egyszerre hálás és nehéz feladat. A lelki történések túlexponáltsága, az egyedül vagy falkában megélt emelkedettség vagy csalódás érzése mellett az ember önbecsülésén ekkor esnek az első élesebb tőrdöfések is. De valljuk be, hogy amiért akkor rajongtunk – akár a nosztalgia teszi, akár valami koraérett ráérzés – életünk végéig sem ürül ki nyomtalanul a szívünkből.

Bíró Gergely Oroszlánkeringő című könyvének első felében különálló elbeszélések világítják meg a férfikor elejének beavatásszerű megtapasztalásait: a pályakezdő tanár szélmalomharcát kamasz osztályával (Mint álma a zsarnokot), az esetlenkedő, tettekre képtelen Jé szerelmi álmodozásait Pitti Beátáról, akivel meglehetősen eseménytelen, plátói kapcsolata kertvárosi utcákon, kisközértek kirakatüvegén át és tömött békávébuszok műbőrülésein zajlik (Paraván mögött). A szerző orvosi várótermekbe (Alvajárók), tömbházak frissen belakott lakásaiba (Megálltak egyszer, három órakor) helyezi a cselekményt, és időnként vaskos humorral, máskor a falon lógó képeket életrekeltő költőiséggel, vagy éppen megdöbbentően ismerős szereplőkkel készteti arra az olvasót, hogy az akár felnőtt fejjel is megkérdőjelezze tulajdon érettségét. A Vércseszitálás című történetben pedig a koncertes bulik állandó, csömörbe futó rituáléját követjük végig, amelynek része az olcsóboros alapozás, a szabadtéri együtthugyálás, vagy a lassítottfilm-tudatú embertömeg együttes lüktetése a tánctéren. De van, hogy a buli izzadság és arcszesz-szagú közegén egy fiú lélekben kívül merészkedik, és bár a többiekkel együtt végighalad az éjszaka megszokott stációin, belül visszatetszőnek tartja az uv-fényben, a büfében vagy a csocsóasztalok körül zajló játszmákat, a szendvicslopást díjazó csoportos röhögést, a pogóban egymásra halmozódó embertömeg vonaglását.

Legyen bár az elbeszélések főhőse középiskolás kamasz vagy frissdiplomás pedagógusjelölt, a beavatás végéről sosem hiányzik egy madártávlatú látomás, amelyben leharcolt önmagára ismer rá, hol vöröslő sebhelyekkel borított, páncélos vitézként, hol az igazság önjelölt bajnokaként, aki egyszerre finomléptű préda és saját maga fölött köröző, kémlelő ragadozómadár.

A kötet címét adó kisregény történetszála már egy hosszabb életszakaszon követi a gyermekkort elhagyók lelki (és hormonális) változásait. Az iskolaévek alatt szinte törvényszerű, hogy egy valamennyire is ambíciózus – de nem feltétlenül muzikális – kamasz gitárt vesz a kezébe, ha a hangszer nem is jelent többet egyszerű átmenetnél: még nem véres játszmák eszköze, de már nem is “anyám-varrta-rongydarázs”. Arra azért jó, hogy a szülők világától végleg és visszavonhatatlanul elidegenítsen, sőt, az embert egy bizonyos csoportba száműzze, a többi szembelógó hajú, tépetten öltözködő srác közé.

Mindenesetre a kameralencsébe köpő amerikai Srác zenéje megér annyit, hogy a főhős két haverral bandát alapítson, és ha harmatgyenge utánzatként is, de annál nagyobb szívvel kopírozza és zúzza a Nirvana számait. Az első, farsangi fellépés mélyvize után a zenekar csupán tiszavirág életet él, igaz, a próbák és a bulik során megismert új számok és önjelölt zenészek világa erőteljesen megszabja a srácok jellemfejlődésének csapásirányát, alakítja fellépési stílusukat, ízlésüket.

A koncertek, a próbák és az iskolai hétköznapok közepette a lányok is jönnek-mennek, bár a falkaszellemben kitárgyalt vonzalmakból a valóságban kevés realizálódik. A főhős bimbózó szerelmi életében a torokfájós Andreák és kreolbőrű Viktóriák legalább előrehaladást jelentenek Ivanics Tündéhez képest, akibe csak azért kellett beleszeretni, mert jó csaj hírében állt, és amikor végül, testi valójában feltűnt a sarkon, nem biztos, hogy tényleg azért menekült el a fiúk villámtréfái elől, mert hirtelen eszébe jutott, hogy kakálnia kell.

Világos, hogy a Nirvanához képest minden nyálzene, és hozzá mindig ragaszkodni kell, még akkor is, ha az ember egy éjszaka rájön, sosem lesz belőle Cobain: egyes jóval tehetségesebb fazonok hamarosan úgy elhúznak mellette hangszertudásban, mint egy gyorsasági Yamaha. Ám aki képes saját ideálja mellett kiállni ott is, ahol a többség vagy ócsárolja azt, vagy gyáván hallgat, abban már éledezik a büszke ragadozó. Akkor is, ha mellkasrepesztő, felszabadult üvöltése a szalagavatóig még várat magára.

Bíró Gergely első önálló kötetében egy már sokszor, sokféleképpen kifejtett témát hozott új megközeltésbe. Főleg azok érezhetik magukhoz közel ezeket a történeteket, akik az iskolásévek felemelő vagy porig alázó élményeit a nosztalgia biztonságos távlatából nézik. Akik ma is emlékeznek arra a négy-öt akkordra, vagy maguk is lázban élték végig az alternatív rockzene hőskorát, oda-vissza tekergetve videójukon az élő Nirvana-koncertek egy-egy gitár-roncsolós pillanatát.