Túl egy kiadós alváson és egy mégoly kiadós munkanapon, lehet összegezni. Hajnalra érünk vissza Budapestre, alig esek haza, látom, Zelei már hívott. Úton voltam, nem hallottam, visszahívom, hátha még ébren találom. Naná. Alig tud aludni, még most sem hiszi el, ami történt. Nem csodálom. Elvégre megnyerte. Nem könnyű feladat emésztésileg, a sikernél csak a kudarc emészthetetlenebb. (Kertész szerint meg a kudarc az egyetlen megélhető élmény. A fenébe is, valahol neki is igaza van. Nem tudom, ki hogy érti, én ezt úgy értem, hogy a kudarc egyfajta bevégzettséget jelez, tudja az ember, hogy ez sem sikerült, nincs tovább, szemben a siker nyitottságával, amikor mindig bizonytalan, hogy ez már a siker-e, be van-e végezve a nagy mű, meg hogy mikor jön a feketeleves, a kijózanodás. Jól vagyunk kondicionálva, hiába.) Meg hogy a nehéz döntés, négy-négy arányban szavazott a zsűri A sivatag rózsájára és A Godzillára, aztán végül az elnök, Tarján Tamás voksával alakult ki a végeredmény. Ez is azt mutatja, hogy erős volt a mezőny, érvelek, mégiscsak jobb a Real Madridot megverni, mint a Baktalórántházát, meg egy zsűrielnök szava sokat nyom a latban, amit egy zsűrielnök mond, az meg van mondva. Ennyiben maradunk, másnap okosabbak leszünk, nyugovóra térünk. Nem vagyok okosabb, hiába lett másnap.

Orsit hívom, alig tudtunk néhány szót váltani a gála utáni fogadáson. Nem veszi fel, aztán délután visszahív. Ők is hajnalban értek vissza, fáradt, nem csodálom. Együtt örülünk, én külön annak, hogy kettőjükért szurkoltam (látatlanban, hiszen nem tudtam, hogy melyik darabot melyikük írta – utólag is külön hálás vagyok a bennfentes intimpistáknak, de a célzott súgásokat sajnos nem hallom, rengeteget romlott a filhallásom az utóbbi időben, rég örültem ennek ennyire, mint most), s lám, mindketten nyertek, nem szurkoltam hiába. Egyikük megnyerte a versenyt, másikuk besöpörte a legjobb előadásnak járó trófeát (a közönségnek hála), salamoni döntés született. Szívem szerint Ottónak is szurkoltam volna, szurkoltam is, amennyire tőlem tellett, bár ő azzal a hátránnyal indult a szurkolásomért folyó versenyfutásban, hogy csak most ismerkedtünk meg, a többieknél pedig sokat nyom a latban az a fránya idő, amely tartósítja és elmélyíti a barátságokat. A miénket bizonyosan. S ahogy telik az idő, bizonyos vagyok benne, hogy Ottóért is egyre jobban tudok majd szurkolni.

Ottót Orsi is emlegeti, hogy milyen kár, hogy neki nem jutott díj, amit speciel én is sajnálok. Megnyugtatom, hogy ennek csupán számtani okai vannak, hiszen ha három szerzőre két díj jut, akkor alighanem törvényszerű, hogy valaki kimarad. Óva intek attól is, hogy versenynek fogjuk fel a drámaíróversenyt, mert akkor szükségképpen kellene a nyertes mellett vesztesnek is lennie, márpedig szerintem senki sem érezheti vesztesnek magát. Ha másért nem, egyetlen hétvége alatt született három színpadi szerző, egy héttel ezelőtt még egyikük sem volt az, s most már mindhárman azok lettek, nem csekélység a mai világban. Meg aztán Ottó annyi gratulációt söpört be a színházban, hogy csodálkoznék, ha nem környékeznék meg a csabaiak. Mást ne mondjak, nekem is az ő darabja okozta a legkellemesebb csalódást vasárnap este. Jól ki is babrált velem, szó se róla, már előadás közben pötyögtem be a beszámolót, hogy a szünetben felküldjem a netre, aztán kiderült, hogy írhatok teljesen újat. Köszönöm szépen. A Várakozók úgy indul ugyanis, mint egy magyar szociokörnyezetbe ágyazott Beckett, mire az utolsó jelenetben kiderül, hogy remekbe szabott minimálbohózat (esetleg túlírt kabarétréfa, ezt még nem tudtam eldönteni). Csak gratulálni tudok hozzá. (Azóta elolvastam a szövegkönyvet is, amelynek külön erénye, hogy hamisítatlan vidéki színjáték, mindenféle pejoratív felhang nélkül. Sőt. Ezt a vidékiséget úgy értem, hogy egy fővárosi környezetben szocializálódott szerzőtől nem tudok elképzelni olyan mondatokat, fordulatokat, játékokat, instrukciókat, ötleteket, mint amilyenekre Ottó felépíti a darabját. Le a kalap. Ennek a fonákja, amikor a saját darabomról azt hallottam vissza, hogy ez bizony belvárosi humor. Addig nem is tudtam, hogy van ilyen. Most már tudom, de jó nekem.)

Délben Presits Tamással csetelek, miután visszajelölt a Facebookon, ritka remek embert ismertem meg személyében a hétvégén. Szerencsés módon találkozik benne a tehetség, a színpadi erő és a szakmai alázat. Egy lakásban szállásoltak el minket Békéscsabán, együtt Janik Lászlóval. Mit tesz Isten, egyikük a legjobb színész, másikuk a legjobb férfi mellékszereplő díját kapta. Tamás meséli, hajnalban ért haza ő is, s még egy órát beszélgettek a feleségével, ismeretlenül is a szívembe zárom az asszonyt. Nem tudunk betelni az élményekkel, hihetetlenül intenzív napokon vagyunk túl, ezért is hálátlan műfaj a tudósítás, mert csak azt nem lehet benne visszaadni, ami igazán fontos. Ha mégis megkísérli a krónikás, elég hülyén néz ki.

Elmesélhetetlen a találkozás Linka Ágnessel, a drámaíróverseny főszervezőjével, az ötletgazda Siposhegyi Péter özvegyével, a kölcsönös egymásra csodálkozás tizennyolc év után. Igen, a Rátkay Klubban a nevezetes szeptemberi napon, amikor Péter megdöntötte a drámaírás világrekordját. Cikket húzott reggel, mint azóta is minden versenyző, napközben megírta a három felvonást az állatkerti témáról, majd a rádió élőben közvetítette, ahogy a színészek este felolvassák a művet. Ágnes arra a fiatalemberre is emlékszik, aki néhány nappal a rekordkísérlet előtt ismeretlenül felhívta Pétert, hogy kihívná versenyre, melyikük tud gyorsabban, jobb darabot írni. Azóta sem értem, honnan vettem a bátorságot. Emlékszem, Vilcsek tanár úr lakásáról hívtam, nekünk akkor még nem volt telefonunk, Péter nem küldött el a fenébe, meghívott a Rátkay Klubba, majd magához is. Kedves történetként él bennem, amit nem is az árnyékol be, hogy a közös versenyzésből nem lett semmi, hanem hogy Péter már nem lehet közöttünk, és nagyapám sem, aki tizennyolc éve, éppen a drámaírás világrekordjának szeptemberi napján távozott el. Akkor a Rátkay Klubban ott volt Rák Kati is, akárcsak most Békéscsabán, s ma is éppolyan kedves, elragadó és gyönyörű, mint 1993-ban, vagy még korábban, amikor kissrác koromban ismeretlenül szerelmes voltam belé. Felfoghatatlan, hogy itt van, olyan, mint egy álom, végül egy autóban utazunk vissza Budapestre, maga a csoda. Ráadásul imádja az operát, nem lehet nem imádni. Hogyan fér bele mindez egy tudósításba?

S mennyi mindenről kellene még írni! Színészekről, rendezőkről s más színházi és félvilági emberekről. Ott van mindjárt Köles István Junior, aki fáradhatatlanul szervez, miközben folyamatosan blogol, nem is értem, hogy jut energiája mindenre. Vagy Tege Antal, aki szent révületben csapkodja a legyeket a színpadon, s úgy játssza a megszállottat, hogy nyoma sincs rajta az erőlködésnek, milyen hihetetlenül koncentráltan és fegyelmezetten fogja össze a szerepet. A csöndes Kinizsi Ottó, aki már a szombat délutáni próbán fejből mondja a szöveget. Gulyás Attila a maga remekbeszabott karakterével, nem lehet nevetés nélkül kibírni, akárhányszor megjelenik a színen. A céltudatos rendező, Nagy Viktor, aki kész elképzelésekkel lát munkának, s lényegretörő, célzott instrukciókkal végig is viszi, amit elgondolt. Jóval többet lamentál Szalay Kriszta, a másik rendező, aki a szombat délutáni próba után még gondolkodási időt kér, hogy összerakja magában az előadást, majd egy sziporkázó, látványos show-val lepi meg a közönséget alig huszonnégy óra eltelvével – azóta sem értem, hogyan csinálta. Harmadikuk, Szalma Dorotty partnerként, alkotótársként vonja be a színészeket, nála a próba minden perce is élvezetes, magával ragadó, tanulságos kollégának és nézőnek egyaránt, ráadásul gyönyörű a szeme. (Nem a próbának.)

Napközben még átfutom a sajtót. Az eseményekről éppúgy beszámol a közszolgálati Híradó.hu és a Magyar Rádió, mint a Békés Megyei Hírlap, az RTL Klub és a Magyar Nemzet., a Hír6 című oldal pedig külön Karafiáth-interjúval is megörvendezteti a nagyérdeműt. Nem kétséges, a hírversenyt megnyertük, dőlök hátra elégedetten. És még celeb is lettem. Jó móka volt.

Hepiend (vasárnap este)

Lassan tíz óra, most ért véget az ünnepélyes eredményhirdetés a Békés Megyei Jókai Színházban. Nem borzolom tovább a kedélyeket, mégiscsak versenyről van szó.

A zsűri Zelei Miklós művét, A sivatag rózsáját minősítette a legjobb darabnak. A közönség szavazatai alapján Karafiáth Orsolya A Godzilla című zenés színművéből készült előadás bizonyult a legjobbnak. A legjobb rendező díját Nagy Viktornak, a legjobb színészét Tarsoly Krisztinának, Tege Antalnak és Janik Lászlónak, a legjobb mellékszereplőét Szilágyi Annamáriának és Presits Tamásnak ítélte oda a zsűri. Különdíjjal távozhat Fábián Anita, Deutsch Anita, Szalay Kriszta, Kiss Ottó és Jancsik Ferenc is.

A tudósító lassan hazaindul Budapestre, egy időre kissé elcsigázottan zárja sorait.

A három szerző, Karafiáth Orsolya, Kiss Ottó és Zelei Miklós a díjátadón:



A harmadik: A sivatag rózsája (vasárnap este)

Este kilenc óra, és a harmadik előadásnak is vége. A sivatag rózsája a három produkció közül kétségkívül a legmerészebb, legkísérletibb vállalkozás. Meglepetten ülünk a nézőtéren, amikor a színészek kiállnak egy sorban a függöny elé, és felolvassák a szöveget. Kézenfekvő megoldás kétségkívül, ám ennyire nem lehet egyszerű a történet, s nem is az, visszavonuló után eljátsszák az egészet újra, immár a színpadon. Kicsit másképp, némiképp sajátosan, de nagyon hatásosan.

Változik a kontextus: A sivatag rózsája antiglobalista-antikapitalista cyberművészszoftpornóthriller szappanoperett akciódús forgatásán találjuk magunkat. S ahogy változik a környezet, úgy változnak a szövegek is, hiszen a mondatok ugyanazok maradnak, de már teljesen mást jelentenek. Merész az elgondolás, leginkább a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt, csodálom, hogy tudták ilyen rövid idő alatt újrarekonstruálni a szöveget a színészek.

Nem csak a szövegkörnyezet, s abban a jelentés változik, hanem a szerepek is. Bordódy génfőmérnök úrból rendező lesz (Bartus Gyula), Éva génalmérnöknőből a film női főszereplője (Szilágyi Annamária), Trillácska titkárnőből kereskedelmi igazgató (Rák Kati), a Fűtőből asszisztens (Komáromi Anett), a kereskedelmi igazgatóból férfi főszereplő (Csomós Lajos), Mindenes Jancsiból pedig kellékes (Gulyás Attila). Az ő bravúros játékát külön ki kell emelnem, nagyon csodálkoznék, ha nem távozna díjjal a versenyről.

Szilágyi Annamária, Csomós Lajos és Gulyás Attila:



A második: A Godzilla (vasárnap este)

Este nyolckor gördül le a függöny a második előadás, A Godzilla végén. A hat szereplő boldogan énekli a finálét: utánunk a vízözön. (Holott A sivatag rózsája még hátravan, a szünet után, szabadon.) A musicalt hálásan fogadja a közönség, egyaránt tetszést aratnak a kupléra hajazó, az Elvis-dallamokra épülő dalbetétek és a bugyuta poénok. Igaz, ennyi blődséget ritkán látni ilyen rövid idő alatt a színpadon. A végén aztán maga a Király is megjelenik, mert természetesen nem halt meg, és boldogan él, amíg meg nem hal (újra).

Ez az a darab, amelyben az őrült tudós, Ottó (Janik László) paprikaszérummal magyarrá szeretne változtatni mindenkit, Obamától Elvisig. Bár torz figura, a nők megvesznek érte, Orsi (Deutsch Anita), Minna (Tarsoly Krisztina) és Csilla (Fábián Anita) összevesznek rajta, a pasik, Miklós (Katkó Ferenc) és a kísérleti japán (Presits Tamás) meg a lányokért bolondulnak, s mindenki mindenkivel, minden mindennel összegabalyodik, festői összevisszaságban, amolyan kísérleti jelleggel, mint a laboratóriumban, amelyet elmos az áradás, s ahol a nukleáris pusztításban megszületik az atommajom, Godzilla. Aki nem érti, magára vessen. Nincs mit nem érteni rajta. Nincs mit érteni rajta.

Janik László és Tarsoly Krisztina, a háttérben Fábián Anita és Presits Tamás:



Az első: Várakozók (vasárnap este)

Percekkel hét óra előtt ért véget az első előadás a Békés Megyei Jókai Színházban, a drámaíróverseny gáláján. A műsor – Színházi Világnap lévén – a hagyományos ünnepi köszöntővel indul (idén Jessica A. Kaahwa ugandai drámaíró sorai hangzanak el a világ teátrumaiban), majd a műsorvezetők ismertetik a verseny menetét. A zsűri lezárt borítékokban leadják szavazataikat; majd a gála után tudjuk meg, melyik darabot ítélték a legjobbnak a felkért ítészek.

Az este a Várakozók című egyfelvonásossal kezdődik, mely mélyszociónak indul a lepusztult pályaudvaron, majd hamarosan kiderül, hogy remekbe szabott, szellemes kisbohózatot látunk. Az alaphelyzet: két deklasszált figura azzal szórakoztatja magát, hogy prófétikus szentenciákkal bombázzák az állandóan késő vonatra várakozó utasokat. Ha megunják, cserélnek: aki eddig rezignáltan unatkozott, és közbeokoskodott, átváltozik hiperaktív magamutogatóba. Da capo al fine, vélhetően az örökkévalóságig.

Tege Antal és Jancsik Ferenc remekel a két exhibicionista szerepében. Nem is tudják túljátszani, úgy van kitalálva a helyzet, hogy alapból túljátszanak, erről szólnak a figurák. A többiek, Nagy Erika, Fehér Tímea, Kovács Vanda és Kinizsi Ottó hálás karakterek: szendvicsező konzumutas, befolyásolható fiú, kapucnis vagány, félresikerült légyottról lelépett fitneszbébi, megértő barátnő, vifiző üzletasszony, prosti. Alaptípusok. Feloldás nincs, megoldás van: vicc az egész.

Jancsik Ferenc és Tege Antal:



Merülés (szombat este)

Továbbra sem tudni, ki írta A Godzilla, a Várakozók és A sivatag rózsája című darabokat. Ennek viszont több előnye is van. Egyrészt ez a szabály, és a szabály az szabály. Másrészt lesz közönségszavazás, vasárnap este a bemutató után a publikum választja majd ki a legjobb előadást, nem befolyásoltatva semmiféle előítélettől vagy sznobériától (már ha lenne ilyenje), győzzön a jobb.

A találgatás persze megy, árulkodó mondatok után kutat, akinek jutott szövegkönyv és lenne ideje rá, ami éppenségel nincs, hiszen akinek jutott szövegkönyv, gőzerővel próbál. Érthető, másnap, vasárnap este előadás, legyen mire szavaznia a közönségnek. A rejtély titkos, én sem nyomozom hát a detektívet.

Szombat délután végigjárjuk a próbákat. Olyan most a Jókai Színház, mint egy bensőséges színházi multiplex, amely a felbolydult méhkas jeleit mutatja. Még csak bennfentesnek sem kell éreznünk magunkat, a vasárnapi előadásra szóló belépő fejében bárki szabadon látogathatja a próbákat. Remek érzés lehet színésznek, rendezőnek, ügyelőnek, kellékesnek, jelmezesnek, hogy nem csak készülnie kell, hanem még kifelé is játszani, ilyenkor is, amikor tényleg csak maguk között lehetnének, erre tessék. A nézősereg szerencséjükre nem rohamozza meg a kamaratermeket, családias és intim az egész, tényleg olyan, mint egy próba. Vagy ahogyan a próbákat elképzeli egy tudósító. De leginkább olyan, mint egy próba, ahol ott van a tudósító is, aki azt hiszi, hogy olyan az egész, mint egy próba.

A Vigadóban a Bécsben élő rendező, Szalma Dorotty és csapata A sivatag rózsája előkészületeivel múlatja az időt. Dorotty aprólékos, akkurátus rendező, kora délutántól gyúrják, értelmezik, finomítják a szövegkönyvet, szétszedik darabjaira, majd újra összerakják. A próba közepére futunk be, egy nagy asztal mellett ülnek, mondatokon rágódnak, s mire órákkal később visszatérünk, megtudjuk, hogy néhány perce kezdtek játszani. Nem maradtunk le semmiről.

A mű egyébként egy antiglobalista-antikapitalista cyberművészszoftpornóthriller szappanoperett forgatásának kulisszatitkaiba enged bepillantást, kimerítő részletességgel, rengeteg szituációs és nyelvi geggel. Találgatjuk, milyen figurát jelenít majd meg a színpadon Rák Kati, Szilágyi Annamária, Komáromi Anett, Bartus Gyula, Csomós Lajos és Gulyás Attila, meg hogy mindabból, amit látunk, mi szerepelhet a szövegkönyvben, s mi az, amit a társulat tett, tesz hozzá az eredeti műhöz. Persze fogalmunk sincs, nyilván nem is fontos.

Ebből kisebbfajta teoretikus vita kerekedik, nem a társulaton belül (ők lelkesen próbálnak, nincs idejük ilyesmire), inkább a kulisszák mögött, kibicmódra, hogy mennyire bánhat szabadon a szöveggel rendező és színész, hol van az irodalmi hűség határa, egyebek. Mindezt úgy, hogy egyikünk sem ismeri a darabot, honnan is ismernénk. Nem jutunk semmire, érdekes. A legokosabb, amit tehetünk, ha megvárjuk az előadást.

Az előadás, szó se róla, rendkívül izgalmasnak ígérkezik. Nem csak azért, mert a próba felszabadult, kellemes hangulatban telik (rég láttam ennyit derülni embereket, Rák Katinak egyenesen potyognak a könnyei a nevetéstől), hanem mert Dorotty hatalmas műgonddal, aprólékossággal építi fel a jeleneteket. Rendezőként nem csak a finomságokra terjed ki a figyelme, hanem az emberi tényezőre is: jó látni, hogy ennyire inspirálja, megmozgatja a színészeit. Beindulnak az agyak, folyamatosan ötletekkel halmozzák el egymást, számtalan változatban kipróbálják a jelenetet, hogy aztán Dorotty kimondja a megfellebbezhetetlen végső szót: így lesz. Így legyen.



A kettes számú próbateremben Nagy Viktorék a Várakozókat gyúrják. A jelenet, amit látunk, egy vasútállomáson játszódik, csupa olyan emberrel, amilyet a cím sejtet. A vonat persze nem jön. Illetve lehet, hogy jön, de a remélt hepiendet már nem várjuk meg, ez is a vasárnapi előadásra marad. Pompás, pompás, izgalmakban nem lesz hiány, már látom.

Olvasom épp a rendező nyilatkozatát, ebből még annyi derül ki, hogy a Várakozók Az öreg hölgy látogatására és a Godot-ra emlékezteti, meg hogy a történet nagyjából ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult, csak a szerepek változnak, miközben két figura viszi a prímet, a többiek inkább csak reagálnak rájuk. Egyre jobban fel vagyok csigázva. Nem csoda, erről a darabról tudjuk meg talán a legkevesebbet a három versenymű közül. Ez a hátránya, ha mindenütt ott akarunk lenni, ami mégsem sikerül; mindenbe belekóstolunk, semmit nem tudunk meg igazán, de legalább nyomaszthat minket a tudat, hogy miközben ott vagyunk, ahol éppen vagyunk, másutt biztosan valami nagyon fontos történik, amiről lemaradunk.

A színészek értik a dolgukat, Nagy Viktor rövid és határozott instrukciókkal irányítja őket, csapatmunka folyik, mindenki tudja és végrehajtja a feladatát. Abban a részben, amit látunk, két önjelölt próféta, Jancsik Ferenc rezignált próféta és Tege Antal prófétikus próféta győzködi a maga igazáról a többi várakozót, Kinizsi Ottót, Nagy Erikát, Fekete Tímeát és Kovács Vandát, váltakozó sikerrel, miközben egymással is szóváltásba kerülnek, ahogy az történni szokott két prófétánál, akik össze vannak zárva egy váróteremben. Arra leszek nagyon kíváncsi, honnan szereznek vonathangot. Melyik lesz a befutó, a Maros IC vagy a lökösházi személy? Netán valami egészen más?

Nagy Erikát és Kinizsi Ottót instruálja Nagy Viktor (A-Team/Nyári A. felvétele):



A Stúdiószínházban folynak a harmadik versenymű, A Godzilla próbái. A helyszínen megtudjuk, hogy nem is prózai darabról, hanem zenés műről van szó, hovatovább musicalről, merthogy telistele van zenés dalbetétekkel. Fel sem foghatom, hogyan lehet másnapra előadást készíteni egy vadiúj librettóból, amikor nem csak rendezni, próbálni kell, hanem még zenét is írni, meg betanulni, a táncjelenetekről nem is beszélve, már ha lesz benne ilyen egyáltalán. Azt sem értem, hogyan lehet egyetlen éjszaka alatt musicalt írni, de ez legyen a legkisebb probléma, nem is nekem kell érteni.

Szalay Kriszta rendezőnél láthatóan előny a színpadi tapasztalat, amelyet igyekszik is kihasználni a próba során. Utasításai, instrukciói gyakorlatiasak, lényegretörők, viszont előszeretettel el-elmereng egy-egy újabb ötleten, megoldáson, többféle módon kipróbálja, kipróbáltatja a színészekkel, mit hogyan lehetne jobban megcsinálni. Ebben a csapatban Deutsch Anita, Fábián Anita, Tarsoly Krisztina, Presits Tamás, Janik László és Katkó Ferenc kapott helyet. Abból a kevésből, amit látunk, nem sok minden derül ki arról, hogy milyen karaktereket formálnak meg. Pedig még Godzilla is szerepet kap, de őt sem látjuk.

A darabról sem tudunk meg sokkal többet. Azt is csak utólag olvasom, hogy a történet egy őrült magyar tudós körül bonyolódik, aki azon fáradozik, hogy minden embert magyarrá változtasson át. Hogy ez sikerül-e neki, vagy sem, az előadásra marad, mint ahogy az is, hogy mi köze mindennek a cunami sújtotta paprikához. (Ez mindhárom egyfelvonásosról elmondható, mármint hogy nem tudom, hogyan kapcsolódnak a megadott témához, de vasárnap este már okosabb leszek.)

Deutsch Anita a próbán, a háttérben Szalay Kriszta rendező (A-Team/Nyári A. felvétele):



Próba, szerencse (szombat délután)

Gőzerővel próbálnak az együttesek a Békés Megyei Jókai Színházban. Szombat reggelre elkészült a három versenymű: A sivatag rózsája, a Várakozók és A Godzilla. Mindhárom ugyanarra a témára épül, mégpedig a Magyar Nemzet Cunami áldozata lett a magyar paprika című cikkére. A szerzők kiléte ismeretlen, pontosabban azt nem tudjuk, hogy melyik darabot ki írta a három szerző közül.

Karafiáth Orsolya, Kiss Ottó és Zelei Miklós határidőre, szombat reggel kilenc órára elkészült a maga egyfelvonásosával. A színészek pedig Szalay Kriszta, Szalma Dorotty és Nagy Viktor rendezők irányításával délben megkezdték a próbákat. Délutánra befutott Zalán Tibor, a színház dramaturgja is, aki a zsűrizésben is közreműködik. Nem érkezett felkészületlenül, a szövegkönyveket már a vonaton elolvasta.

Felvételünkön Szalma Dorotty és csapata A sivatag rózsája című darabot próbálja a Vigadóban:



Túl a sorsoláson (péntek este)

Cunami áldozata lett a magyar paprika. Ez a címe a Magyar Nemzet cikkének, amelyből a három versenyzőnek, Karafiáth Orsolyának, Kiss Ottónak és Zelei Miklósnak egyfelvonásost kell írnia szombat reggelre. A péntek esti sorsolás, majd a kiadós közös vacsora után mindhárman elvonultak a szállodai szobájukba. Innentől kezdve a gépükön, az interneten és a szobapincéren kívül csak magukban bízhatnak. (Esetleg a folyamatosan ügyelő rendszergazdában, ha a technika netán csődöt mondana.)

Nézze meg a sorsolásról készült videót:



A sors kiszemelte újságcikk egyébként annak a japán kísérleti telepnek a szerencsétlenségéről szól, amely paradicsompaprikát nevel a Szegedi Tudományegyetem egyik kutatójának útmutatásai alapján. Nemcsak a témát sorsolták, hanem azt a három rendezőt és hat-hat fős csapatot is, akik előadást kovácsolnak vasárnap estére a kéziratból.



A menetrend (péntek napközben)

A szövegkönyv leadási határideje szombat reggel kilenc óra. A három rendező, Szalay Kriszta, Szalma Dorotty és Nagy Viktor délig ismerkedhet az új színművekkel, kisorsolják a próbarendet és a helyszíneket, majd indulhat a felkészülés. A próbák párhuzamosan folynak, este nyolc óráig nyilvánosan. Vasárnap felváltva követik egymást az együttesek a színpadon, ahol este hat órakor már kész előadással lépnek a közönség elé.

Az eredményhirdetés fél tíz körül várható. A legjobb drámáról a szakmai zsűri dönt, a legjobb előadásról a közönség szavaz. Az ugyanis az utolsó pillanatig titok, hogy melyik egyfelvonásos melyik szerző munkája. Díjat kap a legjobb rendező, a legjobb színész, a legjobb színésznő, valamint a legjobb férfi és női mellékszereplő is.

A drámaíróversenyt immár tizenhatodik alkalommal rendezik meg, nagyjából azonos menetrend szerint: a felkért szerzők egy kisorsolt témából megadott időn belül színdarabot írnak, amelyet egy vagy két napon belül be is mutat egy-egy társulat.

A versenyeket a fiatalon elhunyt Siposhegyi Péter kezdeményezte 1994-ben, miután 1993-ban a Rátkay Klubban megdöntötte a darabírás gyorsasági világrekordját. A programnak sokáig a József Attila Színház adott otthont, a Békés Megyei Jókai Színház első alkalommal tavaly fogadta be a rendezvényt. Akkor az újvidéki Gobby Fehér Gyula bizonyult a legjobbnak.

Nézze meg a Duna TV riportját XV. Magyar Drámaíróversenyről: