Az előadás címében nyilvánvalóan szándékos a HEL és MUT szótöredékek kiemelése. A néző joggal teszi fel tehát a kérdést: ki az a Helmut? Az előadás nem ad konkrét választ erre, a színészek mindvégig saját nevükön szólítják egymást: Niels, Christoph, Annedore, Anne, Lajos (aki meglepetésemre nem magyar, hanem osztrák-olasz származású) és Miyoko. Helmut nevű szereplő láthatóan (a színlap és az előadás tanúsága szerint) nincs. Az alkotók mégis tudatosítani akarták létezését. Ki ő? A sorok között megbújt létező, aki már nem is tudatunk alatti, sokkal inkább tudatos, átveszi testünk és szellemünk felett az irányítást – az ő sugalmazására akarjuk megvalósítani a tökéletes életprogramot. „A kétszáz évre előre tervezett életem megint tíz évvel rövidebb lett” – panaszolja az egyik szereplő. Közhelyek, filmes (hangsúlyozottan tömegfilmes) idézetek, helyesebben utalások nem létező, mégis mindannyiunk fejében futó mozgóképekre. Így kaphat helyet az előadásban a mexikói szappanopera és az időjárás-jelentés mellett a francia újhullám (akár Jean-Luc Godard), a horror mellett a költői realizmus. Soha nem kimondottan.

A pasztell környezetben és jelmezek között különösen rikító piros ruhás nő francia sanzonokat énekel. Az olcsó filmek drámai hősnője; megragadja, közel húzza, majd eltaszítja magától a férfit. Amennyiben az előadásnak van főszereplője, az említett hölgy, Anne Paulicevich és partnere, a (szándékoltan) esetlen és verébszerű Christoph Glaubacker az. Nem dramaturgiai súlyuk, színészi teljesítményük alapján állíthatjuk ezt: ők a játék elindítói és bevégzői, ők jelennek meg elsőként a térben – majd maradnak utolsóként a színen. A többiek mintha e pár alteregói, lehetséges variánsai, torz személyiségfoszlányai lennének. E hétköznapi lidércek pontosan felnagyított tipikusságuk miatt olyan félelmetesek. Ki s be járnak egymás életébe, elbeszélnek egymás mellett, nincsenek valós jelenetek, csak folyamatos áramlás, több ízben idéződik fel egy Beckettbe oltott csehovi világ képe. A beszéd verssé, dallá, ritmussá válik – a kommunikációban nem játszik szerepet, a szereplők nem értik, nem is érthetik egymást. Német, angol és francia nyelven egyaránt megszólalnak. Sem a beszéd, sem a gesztusok csatornáján nem lépnek érintkezésbe egymással: mindenki autonóm létező. Ki akarják takarítani az életüket – pontosabban: egymást akarják kitakarítani belőle.

„Az én életem” – hangzik el többször, s a piros ruhás nő máris megszállottan tisztítja a szürke-lila asztallapot, mely mellett tökéletes (vagy annak tartott) életéről akart beszédet mondani. A tér, a monumentális díszlet szintén lila és szürke. Az alkotók halványlilának mondják, mégis szürkesége tűnik hangsúlyosabbnak: áthatolhatatlan, emberi jelenlétre már nem utaló szürke műanyagtömb. Domestos-falanszter. Lila sem lehet igazán, hiszen galambszürkébe oltották, az álmok már sterilizálva vannak, a falak repedésein nem ragyog át a meleg fény. Nincs sem repedés, sem fény. A szereplők szoronganak a tökéletlenségtől, a hiányosságoktól, mindenfajta torzulástól. Az időjárás-jelentés először paródiába, majd groteszk pantomimbe torkollik, végül a szereplők egy lehetséges természeti katasztrófától pánikba esve lejtik őrült és elkeseredett haláltáncukat. Kívülről nézik magukat, éppen a biztonságos távolságból, ott, ahol még nem tehetnek kárt önmagukban, ahol még kockázatok nélkül folytatható a perfektnek hitt életvezetés.

Kinek a kezében vannak a marionett-bábuk zsinórjai? Ki adja a tanácsokat? Helmut? Helmut a legbelül trónoló „énke”, aki folyamatosan a felszínre törekszik – ha ez nem sikerül: legalább megvalósítja önmagát. Befogja a szemed, mikor éppen látnod kellene, s mikor már megízlelted az ostoba sötétség nyugalmát, felnyitja, hogy láthasd a világot. És rettegj.
A társulat Bildtheaterként, vagyis látványszínházként tünteti (tüntetteti) fel magát a színlapon. A megnevezés megtévesztő lehet: állításuk ellenére (mely szerint náluk nem a dramaturgia, hanem a vizualitás dominál), a személyesség, a játékkedv, az emberi lényeg mély, ezért olykor szépségesen fájó ismerete túlragyogja a valóban nagyszerű látványvilágot. Helmut igenis létezik a térben – a többi csak illúzió.

Nico & the Navigators: HELden & KleinMUT
Koncepció, rendezés és jelmez: Nicola Hümpel
Díszletterv: Oliver Proske
Alkotótársak: Niels Bovri, Christoph Glaubacker, Verena Schonlau, Anne Paulicevich, Lajos Talamonti, Miyoko Urayama
Fény: Peter Meier
Zeneszerző: Steffen Martin, João Orecchia
Hang: Steffen Martin
Rendező-asszisztens: Jessica Glause
Díszlet-asszisztens: Jörg Scherrmann
Fény-asszisztens: Novas Thoma
Jelmez-asszisztens: Johanna Bauer
Feliratozás: David Mass
Producer és turnémenedzser: Ilja Fontaine
(forrás: [a]http://www.trafo.hu)[text]www.trafo.hu)[/a]

(A kritika szerzője a Hajónapló Műhely 6. tagja)