És ez nem az egyébként ígéretes program miatt történt és nem is a MÁV Szimfonikusok miatt, akik ugyanolyan jól játszottak, mint általában (sőt talán még egy kicsit jobban is).

A vonóskar imponáló pontossággal játszott, a rezesek tisztán és lágyan szóltak. A karmester jó munkát végzett: a dinamika átgondolt és rendkívül árnyalt volt, a tempók eltaláltak. Az összhang csak ritkán csúszott el, ami annak a jele, hogy Kesselyák azon túl is nyújt valamit, hogy kimondottan artisztikus mozdulatokat tesz a pulpituson.

Gondjaim a kórussal kezdődtek. A hatalmas létszámban felvonuló zenészek látványa (akik szinte annyian voltak, mint a hallgatóság) joggal kelt magas elvárásokat a közönségben. A várt hatás itt azonban elmaradt.

Egyrészt - és kissé szerencsétlen módon - a WFC nevével reklámozott koncertnek alig a felén énekelt a kórus: a zenekari részek (nyitányok) és az áriák alatt csupán az impozáns háttér szerepét játszották. Másrészt, amikor énekeltek - egyszerűen kevesek voltak. Kevesek: nem feltétlenül szakmailag - inkább jelenlétben, hangerőben és dinamizmusban. Elvártunk volna egy szélviharos előadást, ám ehelyett csak méla őszi szellő susogott.

Ráadásul - feltehetőleg a rövid próbamunkálatok miatt - nem sikerült egységbe kovácsolni a zenekart és a kórust: a kórus többször is önálló életre kelt tempójában. Mindenképpen javára kell írni azonban a Jan Jensen vezette WFC-nek, hogy mégis csak egy profi csapat megfelelő belső arányokkal, amiket csak a további szép, telt férfihangok hiánya billent a fölényben lévő női hangok felé.

A műsorválasztás izgalmas és egyben szerencsétlen is volt. Populáris operákból válogattak, azonban a kiemelt részletek önmagukban elégtelenek a katarzishoz. A program az eredetileg meghirdetetthez képest változott, mivel Frankó Tünde betegsége miatt Kertesi Ingrid énekelte a szopránt, ami a műsort is átrendezte (és nem pozitívan). A legnagyobb baj azonban az volt, hogy minél több darabot akartak belezsúfolni az estébe és így nem figyeltek az említett aránytalanságra: nevezetesen arra, hogy a kórus alig kap szerepet a hangversenyen.

Az énekesek sem szögezték a székbe a hallgatót: az áriák és duettek ugyan teljesen szalonképesek voltak, ám lenyűgözőek éppen nem. Kertesi Ingrid mint A szicíliai vecsernye Elenája nem volt átütő, a litván Algirdas Janutas (tenor) és Busa Tamás (bariton) kettőse a Bohéméletből még kevésbé. Ezen aztán a második részben Kertesi (Lauretta áriája) javított, ami Janutasnak (Carmen – Virágária, Anyegin – Lenszkij áriája) is sikerült, Busa azonban sem fellépésében, sem teljesítményében nem nyújtott Torreadorhoz méltó teljesítményt.

Ieva Prudnikovaité, a litván mezzoszoprán sem volt Carmen: Habanerája feszültség- és izgalommentes volt, ám a Sámson és Delila túláradó Bosszúáriája már kétségkívül jól állt neki. Janutashoz hasonlóan szereti kiereszteni a hangját és ilyenkor mutatja meg legfőbb erényét: a vérbő romantikához igencsak passzoló, mégis kiegyensúlyozott, kissé borús hangszínét.

Az Aida II. felvonásának Fináléja kézenfekvő és klasszikus záródarab az ilyen gálaesteken: a közönség még akkor is hátrafelé forgatja a fejét a karzatról harsogó trombitások felé, ha már századszor játsszák el ezt a trükköt vele.