Persze a Katona József Színház, a KoMa Társulat és a PanoDráma csoport (a premierek sorrendjében) vállalása alapján az utóbbi kérdésre részben mindenképp igennel felelhetünk. Szokatlan és szép dolog itthon ilyen nehéz témákkal („romagyilkosságok", „támadássorozat a romák ellen", „diszkrimináció", „roma-kérdés", „roma-ügy") direktben bombázni a nézőt, aki vagy Művészetet vagy Szórakozást akar. Minél távolabb a kisbetűs mindennapok bajaitól, ha lehet. Mindemellett épp a nézői igénnyel való szembenézés módja az, ami megkülönbözteti egymástól a három előadást. Hogy tudniillik az alkotók mennyiben próbálják az általános sztereotípiák árnyalása, az egyértelmű állásfoglalás, a provokáció ilyen-olyan mértékű elkerülésével mégiscsak szerethetővé, élvezhetővé, úgymond sikeressé tenni az előadást, amiből aztán az „roma-ügy” is csak profitálhat.

Nem kérdés, hogy a Katona gárdája a szokásos színvonalat hozza, ami a karakterek megformálását vagy a színpadképet, szcenírozást illeti: a lassan csordogáló sötét vérpatakok a háttér falain legalább annyira vészjóslóak, mint a darab végén átkozódó cigányasszony. A felkért dramaturg, Grecsó Krisztián is ügyesen emeli be Tersánszky eredetijébe az egyik tavalyi robbantásos merényletet a nyomozás, a kihallgatások, a média torzító szerepével tarkítva.

Mégis, és ezt már meg is írták a kritikus kritikusok, a karikírozással, az olykor abszurdba forduló jelenetekkel az azonosulás kizárva, sőt a hétköznapi sztereotípiák szinte kiélesítve kelnek életre. Ettől maximum irritáló lesz az előadás, de elmélyülésre, a hozott pozícióink, a problémák és a roma-kérdés okozta társadalmi feszültségek mélységének átgondolására aligha készteti az amúgy érdeklődőket. Az előadás megtekintésével így nagyjából mindenki letudta a „dolgát” mint napi-havi-évi jócselekedetet: lám, a néző milyen nyitott, megnézte, esetleg átbeszélte a látottakat, s lám, a Katona meg milyen problémaérzékeny, társadalmilag továbbra is fontos intézmény.

Valószínűleg egy jobban körülhatárolható közönségréteghez kerül el a KoMa Az utolsó roma ‒ Egy utolsó cigány című munkája, mely már címében is jelentésekkel játszik. A színházi estéről érdemes lenne bővebb elemzést írni, viszont nem volna ildomos, mert azzal lelőnénk a poén(oka)t. Ez pedig az amúgy nagyon szimpatikus, érdekesen csavart, groteszk megközelítést alkalmazó projekt egyik problémája is egyben: az egész összeállítás egy olyan ötletbörze, ami épp bőségével, ötletességével terelheti el végül a figyelmet magáról a tárgyról.

A jól kigondolt, a Szikra terét olykor múzeummá alakító térben cigánymeséket hallgatunk meg, a lendületesen variált jelenetekben pedig többek között tévéközvetítés-, kutatási projekt-, EU- és talkshow-paródiákat láthatunk. Mindeközben a volt mozi nézőterének nincsen olyan pontja, amit ne használna ki ötletesen a rendezés, de nincsen olyan a „cigány” szót tartalmazó szófordulat, közmondás sem, ami ne kapott volna helyet a Kovács Kristóf jegyezte, de vélhetően a közös alkotás során alakított szövegkönyvben.

Fontos kiemelni, hogy amennyiben a főként ifjú közönség egy része „lájkolja” az előadást, amire van esély, már van is lehetőség arra, hogy egy tanóra keretében részletesebben is körbejárják a romákkal szembeni előítéletesség szempontjából drámapedagógiai iskolapéldának is beillő bolti lopás-jelenetet vagy a színházelméleti szempontból ötcsillagos megoldást az „élőben” vízbe fojtással.

Ami a groteszk, szatirikus megközelítés mellett közös az említett két előadásban, az a hazai közeg, főként a média és a hivatalos szervek (kiemelten a rendőrség, esetleg a politika) ellen irányuló kritikus, maró gúnnyal átitatott hangvétel.

A PanoDráma produkciója szintén tematizálja a média, a politikai szereplők felelősségét, viszont a körültekintő és gondos dramaturgiai munkának (Bíró Dénes, Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna) és a „dokus” nemzetközi együttműködésnek (Michael Bhim, Mihaela Michailov, David Schwartz, Schermann Márta és Lengyel Anna) köszönhetően egyedül ez az előadás képes a sztereotípiák átgondolására késztetni a nézőket. Méghozzá úgy, hogy legtöbbjük elkerülhetetlenül azt érzi: viszonyulnia kell a megszólaló szereplőkhöz, véleményt kell formálnia a megjelenített problémákról.

A dokumentumszínházként elkészített program hatásmechanizmusában lényeges és meghatározó különbség az előzőekhez képest, hogy a néző nem a színpadon látottakkal lép kapcsolatba. Az olykor lazításként ható humor ellenére sem a másikon, nem az aktuális figurán, hanem az ismerősségen, a valóságosságon nevetünk, miközben a színházi jelen épp azáltal tűnik el, hogy látványosan megmutatja magát. A humort váltó súlyos mondatokkal gyors egymás utánban kapjuk a különböző szempontokat, miközben egyre világosabbá válik, hogy ezeknek nincs vége-hossza, mint ahogy a valós életben sem.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a gondos, pontos és az objektivitásra törekvő, de az anyaggyűjtő-megfigyelői pozíció paradoxonát (a kutatási anyagot a kutató óhatatlanul megváltoztatja) egy rövid bejátszással felvillantó dramaturgiai munka a lehető legszélesebb körben járja körül a romagyilkosságok témáját az elkészített interjúk, riportok, az összegyűjtött rendőrségi és mediális anyagok segítségével.

A puritán színpadra állított-ültetett színészek ennek köszönhetően innen is, onnan is megjelenítik a romagyilkosságokban érdekelt személyeket, olykor a több interjúból összegyúrt, tipikus hangokat, az „átlagembert”, amolyan egyszemélyes kórusként. A roma és a többségi társadalom tagjaiból is megismerhetünk egy-egy monológot, ezekkel pedig sűrítve egy-egy vélemény, problémakör, megközelítés esszenciáját. Megszólalnak áldozatok, házaspárok, nagymamák, az utcán szotyizó, átlagos roma fiú vagy a romaságát leplezni próbáló kamaszlány, a gyilkosságok egyik vádlottjának a barátnője, a romák ügyvédje, de roma parlamenti képviselő, gárdista, kisember és a „pesti polgár” is. És ha ez nem elég játékos, ötletes, akad a majdnem két órás feltárásban a helyszínen rögtönzött animáció a Roma Szupermennel, asszociációs utazás egy fekete Mercedesen és romákat káromló rapbetét is.

Az előadás okosan köröz tehát a felszínen, egyre mélyebbre ásva az anyagban a különböző fotó-, adat-, hangfelvétel-bejátszásokkal, felvett jelenetekkel, továbbá a valódi karakterbravúrokkal. Az élőnyelvi fordulatok színházi közegben is élők maradnak, sőt itt rámutatnak azok leglényegüket mutatják meg, amire csak a valódi, elmélyült vizsgálódás, gondolkodás képes.

A színészek fegyelmezettek, a beleélést, de nem a realizmust kerülik profi munkájukkal, és a melléjük helyezett, olykor működésbe lépő tévéképernyők mégsem keltik azt az illúziót, hogy itt tudjuk meg az igazságot, mint ahogy az előadás tudatosan kerüli azt az állítást is, hogy ez volna minden, ami tudható.

Bemutató: 2011.március 10.
Trafó Kortárs Művészetek Háza