Grecsó indulásának tehát két tétje is volt: a szövegelés és a szociografikus leírás, vagyis képes-e megírni Mikszáth és Móricz után a vidéket, hiteles mesélője lesz-e a paraszti világnak. Ezt a gondolatot Szilágyi Zsófia bővítette A falu és robbanás című írásában, ő mint az Életem regénye című Móricz-regényt „olvassa újra” Grecsó Isten hozottját, az árvaság, az apa-keresés, apa-teremtés és a robbanás mint a faluból való kiűzetés metaforái mentén haladva.

Az Isten hozott című regény kapcsán Valuska László már-már mágikus szövegvilágról beszél, a falu mint az örök körforgás tere jelenik meg, ahol más időszámítás és más nyelv működik. „A falu különleges logikája, retorikája ismerős lehet a Pletykaanyuból, ezért nem meglepő a rengeteg anekdota, varázslatos történet, amelyek egy csodálatos mágikus világot építenek fel.” A falu önálló szubjektum, sorsokról dönt, megjelöl, ha kell. Ahogy a regényben Grecsó írja: "A Klein-naplót olyan hallgatni, mondta a húgom, mintha te magad beszélnél. Helyetted mondja valaki, amit mond, de rólad, neked. Minden meg van írva, illetve az létezik, ami írva van, és amiatt, mert meg van írva".

Károlyi Csaba a nevelődés titkai felől kutatta a művet, a névváltozás,a titokzatosság utólag nézve a Mellettem elférsz felé mutatnak, a mániákus nyomozás is megjelent már az Isten hozottban, Károlyi ezekről azt írja: „Az Isten hozott főhősének nevét pontosan tudjuk (Gallér Gergely), ám ezzel nem elégedhetünk meg, hiszen a végére fölmerül, lehet, hogy Klein Gergely lenne az igazi neve. Számára a származása a legnagyobb titok. Árvának viszont ő teljesen árva, legalábbis mindaddig annak hiszi magát, amíg azt nem kezdi sejteni, hogy az őt 23 évesen is különös szeretettel fogadó Pannika néni lehet az anyja, és Klein Ede lehetett az apja.” „Az Isten hozott szerkezete a főhős élettörténetének epizódjaira és a falu világának különféle sztorijaira épül, ezek váltakoznak. A betéttörténetek önállóan is megálló, sokszor anekdotikus szövegek, melyekben a falu különös hiedelemvilága, szokásai, misztikus esetei, furcsa, hihetetlenségükben is ismerős figurái jelennek meg… Az Isten hozott az árvaságra, az idegenségre, a titokzatosságra, a misztikára koncentrál.”

A Tánciskola újra nevelődési regényként értelmezhető, pokoljárással kiegészítve, az előző regény beavatási szertartásai, amelyeket Szegő János mint bérmálást értelmezett, újra megjelennek. Valuska László a falu kettősségére hívja fel megint a figyelmet: „A falu egyszerre a leghazugabb (mint azt a Pletykaanyu bizonyította) és legőszintébb hely, ahol mindenki tud mindent a másikról, és persze rögtön ítélnek is.” A Tánciskola problémája azonban: „Mintha nem lenne elég, hogy nagyon tud írni, mesélni, kisvárost és karaktert építeni, varázslatos világot teremteni… mégis egy olyan keretbe helyezi, egy Faust-történetbe, amire igazából nincs szüksége”.

Radics Viktória aztán kijelenti, Grecsó „fölvállalta a rá osztott szerepet, a Tánciskolájával megoldotta a vidéki magyar élet ábrázolásának feladatát, sőt lépésről lépésre, buzgón el is magyarázza, mit hogyan értsünk. Semmit sem bízott az olvasóra, de még az íróra sem, ez a regény ugyanis nem műalkotás, hanem egy regényformába erőltetett közhelyhalmaz”. Grecsó Krisztián tehát Valuskát idézve: „eddigi mindkét regényével nagyot akart nyerni, pontosabban: olvasót és szakmai sikert egyszerre”, a Mellettem elférsz című regény előtt nagy feladat állt.

A címben megjelenő feszültség a regény egészét végigkíséri. Hiszen a korábbról megismert nevelődési regény műfaj itt is tetten érhető, a főhős egy szakítás után Juszti mama nevű nagymamája naplóját olvasgatva családi történetek és igazságok utáni nyomozásba kezd. Saját identitását teremti meg a nyomozás, az utazás, kutakodás során, ahol az én és a te, közelség és távolság, nyitottság és zártság, többlet és hiány mentén íródik a regény.

Az eddigi Grecsó-művek elején Móricztól és Krúdytól vett mottókkal találkozunk, amit szerettek feszültségként is értelmezni, mondván, a két próza egymással összeegyeztethetetlen, azonban itt két Kassák-idézettel találkozunk. „Nincs bennem semmi a múltból.” és „a múlt az, ami jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza”. A Mesteremberekkel való kapcsolat fontos dologra hívja fel a figyelmet, megalkotni, megírni a művet vajon nem jelent-e bizonyosan önmagunkat befalazást, mennyire határozza meg az embert a múltja, jelen esetben az alkotott mű… Grecsó ez előbbi kérdésben gondolkodik, a Mellettem elférsz alapvetően a múlttal való szembenézést és a múlt felvállalását önismereti és önmegértési folyamatként értelmezi. Kényszeresen kutakodik, mélyre ás, azonban a személyes tét több és nagyobb, az olvasó inkább a történetben tud elmerülni, Grecsó mesél.

Grecsó tétje eddig az volt, meg tudja-e írni a falut, a saját közegében idegenné váló embert, azzal a segédegyenessel dolgozva, hogy a valóság dokumentálható. Új regényében azzal szembesül, hogy a múlt viszonylagos és titokzatos. Szalma Lajos azt mondja a Tánciskolában: „madzagtalanul vagyunk, magányosan a teremtésben”, ezzel szemben most: mellettem elférsz. A múlt tehát fontos, viszont ez az előbb említett titokzatosság alapmotívuma lesz a könyvnek, a korábbi „istentelenül sokat beszélő hősök” után most elhallgatással, átértelmezésekkel találkozunk. Ez ugyanaz az idegenség, mint ami Grecsóra jellemző volt, mint őt izgató téma, de az idegenség hangsúlya áthelyeződik a múltba, sorsszerűen maghatározva a főhős jelenbeli életét. A fogódzót a regény egészén átívelő szimbólum-, motívumrendszer élteti, már-már sorsszerű magok ezek: a félelem, a víz, a test, a név, az idegenség, az elhagyott férfitest, az átváltozás. Ami sajnálatos, hogy jelzőbójákká, felkiáltójelekké válnak, Grecsó fogja és vezeti a kezünket, nem enged el. Épp ebből fakad számomra a regény hiányossága: hogy nem lep meg, kiszámítható, olykor szájba rágós lesz. 

Ezek a motívumok a családtörténet kutatásában három történeten húzódnak keresztül. Az első Benedek nagybácsi és Sadi homoerotikus szerelme, aztán Márton nagybácsi alkoholizmusa, feleségei és Domos nagypapa titkos élete egy Éva nevű szeretővel Budapesten. Mindezek persze a jelenbeli történéseket is maghatározzák, a főhős az igazságok kiderülése során egyre nehezebb kérdésekkel találja szemben magát. A Juszti mamával induló homoerotikus történetben az idegenség már a nagyszülők házasságakor megjelenik, Juszti mama lánykérésekor sétálnak Mártonnal, épp az idegenség lesz a közös metszet a két ember között, akik egy életet készülnek eltölteni egymással. „Jusztika próbálta elképzelni Márton arcát, hangját, hol élhet, mit csinálhat, milyen a bőre illata. Idegen, gondolta megint, és magára nézett, a kezére, az ünneplőruhájára, és úgy érezte, ő is idegen. Meglepődött, először gondolkodik ilyenformán magáról a sorsa felől” – vagyis az idegenségben való közösség mégis a legpontosabban láttatja önmagát, kívülről képes Jusztika saját magára tekinteni.

Sadi és Benedek is idegenek saját közegükben: „a finoman öltözött, pomádés hajú Sadi nem illett közéjük”, „kelmékkel dolgozik”, Benedek pedig papnak készül, aztán végül „itthon van a szerzetes”, ételt hord, a maradékokat öntögeti, vécét pucol. Juszti mama másik fia, Ignác egy olyan cirkuszi lánykába szeret bele, akinek még a neve is kiejthetetlen, megfejthetetlen, egzotikus idegen, Báhbáhá. A saját fiát se érti, idegen lesz neki ez a vér, de megmagyarázza azzal, hogy apja talán titokzatos orosz katona volt, így minden megmagyarázható. A második történet Márton főszereplője a főhőst szembesíti idegenségével, a vonaton kalauzként az igazolványát kéri, „Mondatainak teste lett, a törzsutasok is hallották, megmeredt a levegő”, rokonság ide-oda, az addig egyetemre járó unokaöccsére büszke nagybácsi most megalázó helyzetbe hozza a fiút a kívülállás, a másik élet választása miatt. Aztán amikor baj lesz, Mártonnal nem tudni, mi van, mégis a főhőst kérik, hogy segítsen: „A család aggódott, és valamiért tőlem várták, hogy segítsek, az egyetlentől, aki távol élt, az egyetlentől,  aki nem gondolta, hogy Mártonnak baja lenne.” Ráadásul Márton másik nagy tragédiája, hogy mindig rossz asszonyt választ: Irina és Róza is Imre nevű barátjának lehetnének méltó társai, de az élet úgy hozza, hogy végül mindenki egyedül marad. Domos tata a harmadik történetben Pestre jár dolgozni, a vidéki fiú háta mögött összesúgnak a rokonok, Pesten viszont így fogadják: „Maga rendes parasztelvtárs az Alföldről, ugye?” Sehol nem értik, sehol nem fogadják be.

Ráadásul ez a nevekben is megjelenik, a főhős végig névtelen marad, a múltbeli és jelenbeli nőket elszerető férfiak neve összecserélődik (Imre és Iván), a családi vezetéknév titokzatos görög származásra utal, ami rögtön kívülállóvá teszi a családot és a főhőst. Sőt ne feledjük Jusztika "ismeretlen orosz katona" nevű apját, akire rá lehet fogni a családban fejét felütő "rossz vért" is, ami alkoholizmust, elmebajt szül.

Az idegenség összeér a kiválasztottsággal a tehetséggel, Ignác nagybácsi verset mond, amit Jusztika írt meg a ballagási műsorra, de az ünneplő tömegben titokban marad a szerző kiléte „Olyan zajos a siker, hogy a kis Ignácnak nehezére esik hallgatni, csak azért nem kotyogja ki a titkot, mert ő is érzi, van ebben valami szabálytalan. Ez a csalás Jusztika életének legnagyobb sikere, egyetlen lehetősége, amikor a kreativitása teret kap: egy hanyagság, feledékenység hozta helyzet. A siker elvarázsolja, szereplésre vágyik, ahogy minden gyermeke. Elnyomott, elfojtott exhibicionizmusát valamennyien öröklik.” Ignác később cirkuszba vágyik, Domos tatát a párt tartja tehetségesnek, egy éjszaka alatt felállványoztatják vele a sarki épületet.

Az idegenség a testtel is összefügg, a regény kezdőmondata. „Én a testemmel szerződést kötöttem. Az inak, szalagok, izmok legyenek mindenütt lazák, akár a szárítókötél.” Később „elhagyott férfitestekkel” találkozunk, a főhős apja, Benedek és Márton nagybácsi, alkoholizmus vagy öregség miatt, de mind az enyészet térképei lesznek. Sadié eleinte „természetellenesen hajlékony”, halála után „A szocializmussal együtt a családi idill is távozik tőlünk: Benedek és unokaöccse, Ignác együtt raboskodnak a szentesi elmeosztály pincéjében.”A főhős teste pedig átalakul a regény során, egyre feszesebb lesz, szikárabb: „A bőröm is vastag volt, meg a mozdulataim, az erek a háj alatt, a tokás arcom. Öt év telt el azóta, és ez egy másik test, ez az egyetlen, amin ki tudom mutatni az időt.” Ráadásul mindez körbeér az idegenséggel: „Ismerős lesz, mondtam neki, érzem, hogy ismerős lesz, és közben apámra gondoltam, arra a délutánra, amikor utoljára borotváltam, és nem ismert meg, de azt mondta, emlékeztetem valakire.”

Az emlékezés, a múlttal való szembenézés folyamatosan átértékelésre készteti a főhőst, aki meglepődés, az elfogadás után végül már ingerülten hallgatja a történeteket, szeretne rajta túl lenni. Domos tata szeretője, Éva a főhős jelenében 90 éves öregasszony, a találkozásuk során a múltra adott nagy válaszokat várja a főhős, a megoldást. A másik kísérő Domos tata barátja, Andor, aki szintén a családi titkok tudójaként állítja be magát, gyanúsan újabb homoerotikus vonzalmat sejtetve. De megoldás nincs, nagy válaszok sem, a katarzis elmarad. Az utolsó oldalakon a főhős életével párhuzamba állítva meséli el, végül miért hagyta el Domos tatát, hogyan nem jelent meg a találkozón, miközben a főhős is épp egy nőre vár, a nő viszont késik. Erre mondom, hogy sok az ilyen kiszámítható, olvasóbarát és „hollywoodi” megoldásokkal dolgozó rész, a körkörösség, hogy a múltak ismétlődnek, elrendelnek jelenbeli eseményeket, mert „körkapcsolás (van), gondolta Domos (…), mindenki másért epedik, és mindenki más szeretetét viseli el.” Aztán az átvillanás, miszerint „Átvillant rajta, hogy ebből a helyzetből nem lehet kihozni többet (…) átvillant, és ez volt a csúcs, és szerencsére még időben kapcsolt”.

Az elbeszélésmód a Pletykaanyu személytelen elbeszélője után most erős jelenléttel bír, az egyes szám első személyű elbeszélő már csak érintettsége miatt is belső drámát hordoz magában. A több síkra osztott idő már az Isten hozott című regényben megjelent, az emlékezés és a körforgás jelleg szimbolikussága szemmel látható. A XX. század háttérként húzódik végig, díszlet lesz, hiszen a hangsúly a családon van, a titkokon. Világháborúk, ’56 és a Kádár-rendszer, bizonyos szempontból meghatározóak a főhős felmenőinek életében, de csak kiemelt részekkel, felnagyított pillanatképekkel találkozunk. Mindig az egyes ember van a központban, az ő döntései egy adott korban.

Ez jó, mert kár lett volna, ha a történelmi keretet felerősíti, azonban tartozom még a hiány taglalásával, ami bennem olvasás után maradt. Hogy nem vág húsba. Onnan indultunk, hogy Grecsó két legyet akar egy csapásra, olvasót és szakmát is. Ez a könyv éppen ellenkezőleg hat: olyan olvasói réteget teremt meg, amiből ma hiány van. Azok az olvasók, akik szeretnének kortárs szöveget olvasni, kíváncsiak és nyitottak, de nem akarnak elvont, filozofikus tartalmakat, mélyrepülést. A metrólépcső melletti könyveket kínosnak tartják, de pl. Esterházyval nem tudnak mit kezdeni. Azok, akik szórakozni akarnak, történeteket olvasni, megszólítva lenni kortárs szerző által.