irodalom

Borsik Miklós

2011. 03. 29.

A betű benne van a levegőben

Beszélgetés Kele Fodor Ákossal

Borsik Miklós és Kele Fodor Ákos beszélgetése a betű fetisizálódásáról, arányérzékről, textolátriáról, hagyománykezelésről. Saját hangról, olvasói elvárásokról és csapdákról. Betűtestekről. Foggal herélésről, "művészet-veszélyes"-ről.

PRAE.HU: Induljunk ki abból, amivel éppen annyira nélkülözhetetlen kb. állandóan számolni, amekkora közhely: „a művészetben szinte minden […] az arányérzéken áll vagy bukik.” (Bodor Béla). Gondolom, egyetértünk abban, hogy ezt az idézetet hallván kevesen csóválnák a fejüket, te mégis olyan címet adtál első könyvednek, a Textolátriának, amellyel nem mást jelentesz be, mint hogy fel fognak borulni az arányok. Persze, ez csak a lehetséges olvasatok egyike, ha azonban a betű fetisizálódását és a betű által előhívható fogalmak szem elől tévesztését vállalod, az nem jelent túl nagy kockázatot? Vagy az volt a cél, hogy az aránytévesztést arányos szerkezet(ek)ben ragadd meg?

Az arányérzék fogalmának jelen előfordulásában kimondatlanul is benne foglaltatik a „semmit se túlságosan” parancsa. Ha innen nézzük, valóban nagy kockázatot vállalok. Ám a vers – miként minden műalkotás – eredendő létmódja egy komoly határsértés, ugyanis a világ helyébe akar állni. Tehát a költészet már mindig is kockázatos tevékenység, amely arra vindikál jogot magának, hogy egy tökéletes(ebb) valósággá lehessen. Ezért aztán igazoltnak tartom az arány minden lehetséges megsértését.

De ha az arányérzéket intelemmentesen gondoljuk el, akkor arányokat nem csak követni, hanem teremteni is lehet. Jól látod a célomat: bejelenteni egy más arányeszményt, s bemutatni ennek törvényszerűségeit. Amikor egy versképben fetisizálom a betűt, akkor nem mozdulok el a lettrizmus irányába, csak éppen a szöveg fetisisztikus szervezőelve a betűk számossága (akárcsak a századokkal ezelőtti képversekben). Ez utóbbi pedig mégiscsak megőrzi a szoká-sosan felfogott „mértéket”, de egyben más összefüggésben értelmeződik.

PRAE.HU: Ha a költészet eredendően határsértő, és ezt te az egyik, ha nem a legfőbb jegyének gondolod, akkor nem annyira meglepő, hogy a kötetben a túlzás párhuzamosait húzod meg. Például a Neaerád tematikus szinten is egy hiperbola, hiszen a hőse kínzásokat vállal, hogy szerelmét láthassa. Ugyanakkor a forma (hexameter) is „normaszegő”, tekintve a fiatal magyar lírában az élőbeszédszerűség dominanciáját, továbbá az időmértékes elbeszélő műfajjal Vörösmartyt, Fazekast idézed, akik a korosztályodban népszerűtlen kapcsolódási pontok (hogy ne említsük a legfőbbet, hisz Krúdy-hommage-ról beszélünk). Másutt a szójátékok gyakoriak, melyek többek közt Parti Nagy Lajoshoz visznek, míg a Kemény Istvánhoz köthető líranyelv nyomai szintén jelen vannak. Nem fedezhető fel mindebben a partikulárisabb hagyománykezelés, vagyis a nemzedéktársak provokációja (is)?

Örülök, ha provokáció – bár nem szántam annak. A kezdetektől fogva olthatatlan bennem a késztetés arra, hogy amit lehetséges megírni, azt egyben szükséges is. Ez az „én nem bűvésznek, de mindennek jöttem” érzése, amelyet a fiatal költőkkel szembeni elvárások miatt egy darabig azzal a diagnózissal azonosítottam, miszerint valakinek nincs még meg a saját hangja. Aztán lebeszéltem magam erről, mert észrevettem, hogy sok-sok érv szól az ún. saját hang fogalma ellen, minden irányból. Elmondok egy párat. Megéri gyanakodni a költői egyéniségek iránti éhségünkre, mert komoly fogalmi zavar esete forog fenn, amikor a mai verspercepció és az arról való beszéd egyik elvárt kódja, hogy versbeszélőket tételezzünk, és óvakodjunk a referenciális olvasattól. Ugyanakkor olyan kívánalmakkal élünk, hogy xy költő versét, egyéni hangja miatt száz másik közül akarjuk kiválasztani. Ez esetben a költő vagy a versbeszélők egyediségére szomjazunk inkább? Nem akarnám eldönteni a kérdést, de nyilvánvalóan gubancos az ügy, amikor egy jól beazonosítható versbeszélőt akarunk világosan azonosítani xy-nal. De empirikus érvek is vannak – mindjárt az, hogy a zseni feltalálásáig évezredekig nem (mindenhol) volt különösebben érdekes a név; sem a műfaji, nyelvi vagy éppen tematikus azonosíthatóság. Ezért nem félek attól, hogy nem férek a bőrömbe. De van még egy fontos dolog: korunknak nem az a legéltetőbb gyümölcse, hogy a hagyomány személyes, vagyis választható? A választható pedig egyfelől arra utal, hogy a poétikai léttér sokféle; másfelől arra, hogy többet, sőt egymástól távol esőt is választhatok. Engem nem érdekel Kele Fodor Ákos, csak a nyelv érdeklődik sokféle alakban iránta. A szövegimádat-gép a fontos. (Még akkor is, ha e személyes interjú mégis egy költői személy portréjának megalkotására tett – ellenmondásos, s ennélfogva eleve lehetetlen – kísérlet.)

PRAE.HU: Az előbb az eltéréseket firtattam, most nézzük a rokoníthatóságod. Szerinted mi hívja elő az organikus betűt, amely lassan a fiatal líra egyik tendenciáját nyújtja? Hiszen Pollágh Péter azt írja, „a néma H-d vagyok, / a néma H-d” (a H egyfelől piktogram, befeszült pálcikaember, kinek a fejvesztése a némulás? [vö. a címmel: A rózsaszín visz el]), Bajtai András betűembere ékezetkörmeit csörgeti, egy Simon Márton-egysorosban írásjeggyé pattog föl a festék (ez is materiális – jóllehet nem biológiai – innováció), nálad pedig, a Szárbecézőben „a betűtörzseken oltóág elevenül”. Eltekintve most e költészetek különbözőségétől, a betű talán „visszahódítja” az életvilágot, amelyet ugyan alkot és szervez, ennek ellenére eltávolodott tőle? Vagyis a szó mint betűsor, mely például a magyar vers lejegyzőrendszerében többnyire konvencionálisan hűtlen annak a vizualitásához, amire utal, most mégis mintha utánozni kezdené a referált életvilágot. Mit gondolsz erről a mimézisről? Valamilyen egység visszaszerzésének a vágya áll mögötte?

Nagyon tetszik a „konvencionálisan hűtlen” kifejezés, noha szerintem árnyalásra szorul. A betű testét illető – vagy ha úgy tetszik a hieroglifák, a kódexmásolás és a mesterkedő nyomdászat századait, mostanság pedig a számítógépes logo design-kultúrát illető – kollektív félvakság komoly poétikai frusztrációt szül; ezért időnként mindenkinek rá kell irányítania figyelmét – így kerül be a referált világba. Kétségtelen az azonos érdeklődés közöttünk; a betű benne van a levegőben (sic!), viszont azt gyanítom, nem generációs jelenség. Kapásból két másik szerző is eszembe jutott: az egyik Schein Gábor Üveghal című könyvéből: „Egy este visszatértek az elveszett betűk / a gát mögötti házba.” vagy: „Beteg és mocskos, / mint minden csavargó: / köpenyébe varrva / viszi a betűket.” – ez utóbbi egyértelműen köthető Bajtaihoz. Aztán ott van Jehan Calvus Bumgártész című, grafikában és tipográfiai megoldásokban gazdag prózakötete, amelyben egy rész épp erről szól: „Egy fiatalember egy kirakat előtt áll. […] Teste olyan, mint egy most írt levélre nyomott itatós. Látszik ugyan még rajta néhány betűtöredék, vagy éppen egy-egy szó, de maga az üzenet érthetetlen. Ezt a kívülről látott üzenetet soha senki sem fogja tudni megfejteni.” De a minap olvastam Balassit, és nála is milyen fontosak az akrosztichonok; ám ez nem merül ki egy műfajjellegű, mesterkedő formahasználatban, mert a saját nevére írott versben reflektál rá, és nem kevesebbet mond, mint hogy „Tanúságra szerzé ez verseket öszve, / Kinek neve vagyon az versek fejébe, / Magát megesmérte, / És ajánlja magát Isten kezébe.” [Kiemelés tőlem.]

Csak azt akartam mindezzel jelezni, hogy ha feltesszük, hogy mi – vagyis ez a generáció – rehabilitálni akarnánk a betűt, nem vinnénk heroikus és jelentőségteljes tettet véghez, mert az írott szó történetében végig fellelhető az a késztetés, hogy a mágikus, rejtelmes betűvel kezdjünk valamit. Tudom, szebb lett volna, ha kérdésedre jobban kirajzolom az általad említett pályatársakhoz való viszonyomat, de tényleg átfogóbb problémaként érzékelem a betű kérdsét.

PRAE.HU: Eszerint az irodalom történetében voltak/vannak korszakok, melyekben erősebb, és olyanok is, melyekben kevésbé erős a vágy a betűvel szembeni „kollektív félvakság” gyógyítására. A magyar korpusz is rendkívül heterogén, diskurzusszigetek tagolják, általában egyetlen történeti pillanatban különböző idők csúsznak össze, vagyis ugyanakkor él(het) és alkot(hat) számos betűfélvak és betűfetisiszta (ez egy skála, persze, melynek egyetlen költészet is különböző pontjait érintheti). A hűtlenség diagnosztizálása erős állítás volt részemről, mert valaminek a vizualitásához nem csak úgy lehet hű a másik, hogy önnön vizualitása hasonul hozzá. Mégis egyfajta hűtlenséghez hasonlít, amit a folyóiratkultúra ma szintén felismer önmagában. Egyre több magyar lap szán vagy szánt a közelmúltban komolyabb energiát saját testképének előállítására-gondozására (Árgus, Műút, Symposion stb.). Ebből a munkából leg-inkább a filmes Prizma szerkesztőségében veszed ki a részed, ahol nem te vagy az egyedüli szépíró. Ahogyan képiség és szövegiség több szinten keresik egymás közelségét, úgy válik egyre égetőbbé, hogy a filmes hatások nyomait mindnagyobb számban hordozó költészet kritikusai ne csak az irodalom interpretációs eszköztárát, műveltséganyagát alkalmazzák. Szerinted mennyire kell és lehet változtatni az interdiszciplináris motívumok mai mennyiségén és minőségén?

A hűtlenség gyógyítására való törekvés valóban ingadozó az irodalom történetében, de területileg is tagolódik. Honi nyavalya, hogy ma a verskultúra ebből a szempontból őskövületnek tekinthető. Például angolszász területen elképesztő dolgok történnek folyamatosan az elmúlt húsz évben. Számomra az egyik ilyen sokkoló tény az volt, hogy nagyon kiterjedt kultúrája van a megfilmesített (dinamikus kép)verseknek; ezrével készülnek az ilyen munkák; vannak kifejezetten olyan filmfesztiválok és díjak, amelyek ilyen műalkotásokat érintenek. Ízelítőként álljon itt egy website – rengeteg filmes anyag rajta, a kapcsolódó oldalak száma pedig egyenesen megdöbbentő: http://movingpoems.com
A neoavantgárd kipurcanásával vagy szublimálódásával, valamint a számítógépes és internetes tömegkultúra feléledésével olyan avantgárd gyökerű poétikai javak lettek átmentve, amelyek ugyancsak egy egyensúlyra törekvő poétika megerősödését tették lehetővé. Ismét csak ízelítőként, érdemes megnézni ezt a másfél évtizedes projektet, amely többek között interaktív flash-animációs versek előállítására szerveződött. Lélegzetelállító, és ez is csak csepp a tengerben: http://www.bornmagazine.org/
A Prizma folyóirattal is próbálunk erre a világállapotra rezonálni, ezért – túl azon, hogy színes oldalakkal megjelenő filmes szakfolyóirat vagyunk – a folyóirat online verzióján egy Off-screen nevű rovatot tartunk fenn, ahol filmes kötődésű társművészeti alkotásokról jelennek meg cikkek (mostanában például Vida Gergely Horror klasszikusok című könyvéről írok majd kritikát), valamint az offline kiadványban képregénynek is teret engedünk.

A napokban a facebookon posztolták egy logótervező projektjét. Többnyire blőd szó(kép)játékok, de szenzációsan felmutatja azt, hogy kép és szó milyen eleven erővel nyílik meg egymásnak; és felsejlik az is, hogy ezzel az ősi és elementáris összetartozó-erővel mi mindent kezdhetne a költészet. http://www.behance.net/gallery/100-logos-in-100-days/807632

Az interdiszciplináris motívumok mennyisége és minősége tehát folyamatosan, már mindig is történő valami. Intelmekkel ezért nem is állnék elő.

PRAE.HU: Tartalmas, ám a magyar irodalomkritika közelébe nem férkőző válaszod arra hívja föl a figyelmet, hogy talán könnyebb kérdéssel is előrukkolhattam volna, azonban csak nehezebbek jutnak eszembe (és nyilván nem mindig azok a jók). Itt van például irodalom és terápia viszonyának problémája. A pharmakon – ahogy a Platónt olvasó Jacques Derrida hangsúlyozza – egyszerre jelöl gyógyszert és mérget, ám ez nem pont így, többféleképp jelenik meg Platónnál. Van, ahol jótékony annak ellenére, hogy a hatását rosszul viseljük, másutt pedig jótékonynak álcázza magát, holott nem természetes, ennyiben rossz, a betegséget fölöslegesen ingerlő beavatkozás eszköze. A kérdés megunt ismerős: a szépírás, a szépirodalom pharmakonja inkább támogat bennünket a traumák feldolgozása során, vagy súlyosbítja azt, amit eleve nem könnyű viselnünk? „Segítek: rácsavarok a törékeny / kezedre.” – zárja a Spontán megfigyelés című verset annak beszélője, miután a partnere csöpögve hagyta a csapot, és itt úgy találkozik a szerelem (érintés) és az agresszió (harag és/vagy didaxis) nyelve, hogy attól félek, félreértem a pharmakont. Főleg a félelem által. Attól, hogy a pharmakon valójában mi vagyunk azokban a kapcsolatokban, amelyeket mások és magunk énjeivel-szerepeivel létesítünk. De hogy az ilyen közhelyeken túllép a (jó) vers, ha nem is szabadul meg tőlük (azt hiszem, nem teheti), az mindenképp a javára írandó. Mit gondolsz minderről?

Bocsáss meg, hogy az előbbi kérdésedet félig megkerültem.
Ismertem olyan bácsit, aki számadó juhász volt, és az ő idejében még foggal herélték a birkát. Ez valamiféle atavisztikus, barbár rítus képét kelti fel, pedig messzemenőkig pragmatikus művelet. A kés által hátrahagyott seb felszíne ugyanis nagyon sima, ezért nehezebben gyógyul, így aztán a fertőzés esélye is nagyobb. Ha azonban a késsel megnyitott herezacskóból kipattintott here vezetékét és környező egyéb szöveteket elrágják, a szövetroncsolódás miatt gyorsabban és nagyobb felületen heged. A szájjal illetés, a szóval-érintés is a szerelemnyelv része, és a jóságos erőszaké. Mint mikor valaki előtt egy komor titkot tárnak fel, például egy eltitkolt abortuszt. Pharmakon vagyunk tehát, épp, ahogy mondod.

Most pedig a művészet pharmakon-szerűségéről.

Nem (s)írok mert szomorú vagyok, hanem szomorú vagyok mert (s)írok. Az életteher nem a priori, hanem az alkotásban artikulálódik (aki nem alkot, az beszél róla: így építi saját narratíváját; aki nem beszél róla, beledöglik a semmibe). Így a terapikus funkció egyből nem ciki többé, ha az ok-okozatiság tulajdonítását kiigazítjuk. Nem eszköz, hanem történés. Ezért azt gyanítom, hogy nem súlyosbítja, hanem megvalósítja azt, amit nehéz elviselnünk. Ezzel persze valamelyest leépítem a pharmakon fogalmát, és azt mondom: szerkezetileg két tagú (gyógyít, károsít), de egylényegű (él, éltet és élni hagy).
A közhelyek (például az, hogy a művészetet öngyógyításra használják) megítélésében zavar van: tartalmuk nem eredendően elvetendő vagy téves, hanem rögzült formájuk, nyelvi alakjuk megkopott és korrumpálódott. Kínos „az élet nagy kérdései” frázist használni, sőt magukat ezeket a nagy kérdéseket is hangoztatni („Mi az élet értelme?”), de ezek ettől még fenyegetően jelenvalóak. És hát, a vers nincs a világon kívül, ezért pironkodásmentesen bonyolódhat e kérdésekbe.

PRAE.HU: A vers óhatatlanul közhelyek újraírása, egyetértünk, a frázis – új alakot öltvén – egyszerre szűnik és őrződik meg benne. Csakhogy ezzel a közhelyek státusa kapcsán mondtunk közhelyet, kilépni ebből a körből a nyelv elhagyása volna, ami a nemlét hellyel-közzel (a legutóbbi tővel véletlen az érintkezés). Viszont az „elcsépeltség” is vándorcímke, egyazon mondat az egyik időben és kultúrában, csoportban stb. viselni kényszerül, míg a másikban nem (persze, nem csak ez a két állapot realizálódhat). Aligha volna mit gyógyítani, ha nem volna nyelv (például a műalkotás artikulációja), állítod, hisz megfogalmazandó, hogy mi a baj, mely bizonyos értelemben csak ezután létezhet, hogy hozzáférni igyekezzünk, ám akkor ismét a hagyomány produktív. Mivelhogy – közvetetten és gyakran öntudatlanul – annak megfelelően juttatjuk szóhoz a betegségünket, hogy előttünk milyen szavakhoz juttatták mások a magukét. „A művészet veszélyes” – ezt a fordulatot sem annyira kitalálták, inkább kínálkozott a szerkesztők számára, mikor a prae.hu szlogenjévé tették. Iróniája (melyre a képi háttér ráerősít) egyébként azt sugallja, hogy a művészeten mint veszélyen mosolyogni is lehet, ha mondjuk arra gondolunk, a rizikósnak vélt versíráshoz-olvasáshoz képest mivel jár, mondjuk, jogosítvány nélkül vezetni (ha nemcsak otthon hagytuk, hanem meg se szereztük). Ellenben az utóbbi tevékenység akár metaforikus művészetdefiníció is lehetne (a papíron gyakran előáll valami, amiről nem mondható, hogy „papírunk van róla”). Továbbá egy metaforikus karambol, akárcsak a valódi, kikezdheti a fizikumot. Nem félsz? Attól is lehet, hogy a heresértő sztori úgy jön le, mint amiben mégiscsak a perverzió keresi és találja meg a logikát, hogy ez utóbbi által legitimáltasson. A magyarázat, annak ellenére, hogy a logosz higgadtsága szervezi, mint az állati heréhez intézett szerelmi vallomás elfordíthat egyes tekinteteket (hogy itt a beszélgetés legelejére sodródjunk vissza, ahol az arányokra kérdeztem).

Olykor félek, de azonmód felismerem: olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Vállalnom szükséges a poétikai tévedés lehetőségét; azaz a karrier-önaláaknázást tűrnöm kell. Amikor éppen nem heréről írok, akkor más szövegkockázatban vagyok; más munkáim is megválasztó természetűek. Például a szereplíra ósdi, uncsi. Ennek működtetése legalább olyan gyorshajtás a részemről, mint a gennyes dolgokkal való foglalatoskodás. Ráadásul valószínűleg nagyon necces költészetben jófejnek lenni, és a félelem miatt mindenkinek, mindenféle esztétikának megfelelni akarni, és kilúgozni egy középutas stratégiát.

A perverzió szokásosan úgy értendő: egy eszménytől, ideáltól, normától és egy valamiféle megfoghatatlan normalitás(-felfogás)tól való elhajlás. Mint valami renden kívüli. Csakhogy faktuálisan ősidőktől jelenvaló. Ezért beszéltet meg minket. Amúgy pedig a kérdésed Szophoklészhoz is intézhető, és az Oidipusz királyon megdől. Nem gondoljuk, hogy a tragédia perverz lenne, csak mert a tárgya az (sőt, ha esetleg Nietzschék vagyunk, akkor azt mondjuk: külön jó, és egyedül élhető esztétikai létállapot a mérték által megzabolázott perverzió. Vagyis: igenis keressen magának logoszt a borzalom!) De igazad van, ilyesmivel foglalatoskodni kockázatvállalás, mert a vers tudtunkon kívül lehet patologikussá (recepcióesztétikailag). Ha meg egyenesen a patologikum határára hangoljuk, akkor majd eldől.

PRAE.HU: Az említett Oidipusz az öntudatlan perverzek közé tartozik, míg rá nem ébred, hogy a nője az anyjával azonos (habár a jóslatot ismerte). Válaszodból az következik, te nem fogsz elérkezni egy pontra, melyről visszanézve megtámadhat az érzés, hogy mindezidáig perverziód nemtudásának terhét viselted. Még ha joggal szofisztikálod is (irodalmi) tetteid perverzitását, mégsem lepőd(het)sz meg, ha működésed körülszaglássza egy stigma, miközben úgy hírlik, hamarosan gyereked születik. A cinizmus gyanújába keverném magam, ha ebben a kontextusban gratulálnék mindehhez (sebaj, már megtettem máshol cinizmus nélkül). Nem lett volna szerencsésebb olyan kérdezőt választani melléd, aki (még) kevésbé ismer, miáltal a távolságtartása nem engedi, hogy a bulvár sosevolt komolyságának visszaállításával kísérletezzen? Kificamodott a beszélgetés, mégsem az következik, hogy mi a titkod. Inkább arról beszélj, lehet-e számolni az általad kedvelt művekkel úgy, mint egy optimálisként elgondolt élet (például a viszonylag jogszabályszegés nélküli modell) indirekt támogatóival? Ha horrort néz az ember, megedzi-e, hogy ellen kell állnia a mimézis olykor tetten sem érthető hívásának, vagyis annak, hogy átvegyen agresszív gesztusokat? Ha a társadalmi maximák, a test stb., vagyis a határok sérülékenységét manifesztáló alkotások közé vetődik a tudat, akkor fokozott éberséget követel tőle a nevelés. Hiszen az ilyen szituációra nézve – úgy tippelem – kiváltképp áll, hogy a művészet és az élet között nem minden elem számára biztosítható átjárás. (Görcsösen kapaszkodik, látod, a pharmakon-papagáj, újfent a terápia jött be, miközben helyetted dúlom fel a kalitkánkat.)

Tiltakoznék. Nem ficamodott ki.

Indirekt támogatás? A kérdés, hogy hanyadik hatványon. Mert hiszen apás szülés lesz, és hiába szeretnék része lenni annak a mezítelen mocsoknak, amiben születünk, nem valószínű, hogy a horrorfilm támogatni fog a helyszínen, mikor a köldökzsinórt éppen vágom el. Viszont tudomásom van arról, hogy nem, vagy csekély mértékben nyalogatja majd sebeinket a gore horror. Eszerint mégiscsak támogat. Bár ha az „agresszív gesztust” máshogyan (is) értetted – a mímelt művészi-költői gesztusra gondolok –, bizonyosan jól nevelt lettem a borzalomműfajok által.

Vagy a gyermeknevelésre gondolsz? „Anya, az lettem, akitől féltettél” – ismerjük ezt; idáig ér az éberség. Az életvilágban (agyonhallgatott) manifesztálódottnál veszélyesebb lenne a (kimondott) határ? Nem féltem a gyermekem. Lózung: ami jár, az jár. Kijut így is, kinek úgyis.

A minap jutott eszembe, elég nagy a valószínűsége, hogy úgy halok meg, hogy nem érintettem halottat. Na, ez, hogy eltakarítjuk holtainkat a szem elől, perverzebb, mint az, hogy most (burkoltan) ezt írom (hogy érinteni szeretnék halottat. Természetes dolog lenne, mint a papás születés).

PRAE.HU: Néha elképeszt az a szabadság, amelyet az élet sokaknak – nehéz szó, de – ad, hogy a végének, a hiányának a jelölőjével is játsszanak (a halál, persze [?], kurzív nélkül is ajándék sokszor). Itt olyan juttatásra célzok, amely utolér szinte mindenkit, aki képes használni a nyelvet, vagyis aki nem szépíró, az is halál-zsonglőr nemritkán (vö.: fekete humor). Mégis olyasmi ugrik be Salingertől, ami visszavezet a lírához: „úgy érezte, hogy a versek olvastán valahogy az a látszat, mintha olyasvalaki írta volna őket, aki alapjában véve hálátlan”. Szóval előfordul, hogy nem tiszta, miért hiányzik belőlem a hála gyakran, ha egyszer a nyelvben olyan katarzis-források akadnak, mint a halál szava; ha a nyelv megengedi, hogy úgy váljanak bizonyos szavai (túl)terheltté, ahogy a halál alakul(t) azzá, hogy ürítgessük, pakolgassuk, vagy részben épp abból a tényből, hogy kiüríthetetlen, elpakolhatatlan, származtassunk (szöveg)örömöt. Ha megtetszik egy strófa, melybe a halál beépült, valószínűleg vagy elmarad, vagy előbb-utóbb lefagy rólam, vagy „ellep egy mosoly”, ahogy írod. De más – az esetleges hálahiánnyal összefüggő – gondok is vannak. Mikor azt olvasom nálad, hogy „a halál előszele hátszél: amit visz, / nem hordja rögtön a szemedbe”, »egyből nem hátulról« fúj a saját halálom előszele. Pontosabban óhatatlanul figyelmeztet a vers: nem tudhatom, nem a hátszelemmel fordulok-e szembe, mikor olvasom. Nem tudhatom, mikor halok meg. Mit gondolsz tehát a hálátlanságról, jogosan kapjuk-e magunkat rajta? Volt, hogy azért dobtál el verset, mert túl sok hálátlanság-nyom fedte? És mi a helyzet a halál jelölője körüli zavarokkal? Benned támadnak-e, és ha igen, milyenek? Egy halálvers olvasása közben mit kell csinálni a halálfélelemmel? A megfelelő bánásmód melyik volna, illetve te magad mit ajánlasz? Kérlek, szemezgess a kérdésekből.

Hálátlanság-nyomok miatt nem dobtam el még szöveget, épp ellenkezőleg. Magam számára is annyira határfeszegető volt egy-két sorom – némelyiket évekig titokban cipeltem –, hogy végül a hálátlansága miatt őriztem meg. Vagy ahogy magad is szépen árnyaltad, a halált versben foglalkoztatni nem biztos, hogy hálátlanság, hiszen, ami a nyelvben lehetséges, az szükség.

A halál jelölőjének kérdésébe nem nagyon mennék bele, mert unalmasan hosszadalmas; irányadónak csak arra a közhelyre utalnék, hogy a halál nem az élet része, ezért az életben (vagy a nyelvben) nem átélhető. Ekkor viszont mi a „halál” referenciája stb. A szó és téma ettől cikis és kacskaringós – s mert ilyen, természetesen bennem is vannak zavarok, de nem lehetek rájuk tekintettel. Éppígy a halálfélelemmel sincs nagyon mit kezdeni; a szorongás köldöke ugyanis éppen az, hogy általában nem félek. A halálfélelem nagyon ritkán és csak pillanatokra látogat. A vers hiába tessékeli befelé.