A kötelező bemutatás szűkre szabott, nem soroltatnak fel díjak, címek, kitüntetések, ezek helyett beszéljen a szöveg, felolvasással kezdik a szereplők az estet. Kukorelly Endre a Hallgat szépen ül című verssel, gyanúsan stimmel minden, pedig már rég megjelent kötetben: „a költészet fontos dolog szép dolog/ felolvasom a verseimet nekem is/ jó nekem jó tényleg jó/ szeretek fölolvasni sze./ Retem a verseimet felolvasni meg/ prózát és utána beszélgetünk/ ez egy ilyen kérdeznek-felelsz 25/ plusz áfáért tíz plusz áfa/ vagy van hogy negyven plusz”. Csobánka Zsuzsa a Röntgenből: „Ilyen testekre vagyok bízva. Szuszogva cserélik alattam a lepedőt, fertőtlenítik a bőrt, bekötik az infúziót. Nap mint nap tudják, a fájdalom milyen méltóságon alulivá emeli az embert. Így mondják, alulivá emeli. Kit jobban, kit kevésbé. De mind meghasonlik. Se púder, se kölni, csak mosakodhatnék magam meg. Valami szíverősítőt hozzon, kedves nővér, inkább”. Pál Dániel Levente A nyelvfilozófus halálából: „éppen arról beszélt,/ hogy a modern költészet, például Marno/ a nyelv alatti nyelvet hogyan sajátítja el,/ ez egy folyamat, a haldoklás folyamata,/ ahogy a műtét előtt lezsibbad,/ s minden sokkal élesebb, majd tompább,/ s az igazi metafizika, ami ebben a nyelvben ölt testet,/ az olyan, mint egy fejlövés utáni perc”.

Berka Attila, Csobánka Zsuzsa, Kukorelly Endre, Pál Dániel Levente

Berka Attila

PDL

KE

PDL, CsZs, KE

Fotók: Bach Máté

A tematikához igazodó kötelező első kérdés, melyet maga a moderátor is álnaivnak, dupla-kérdőjelesnek tekint – meg lehet-e élni költészetből? Kukorelly ugyan ódzkodik a „hogyan kezdtem”-ről beszélni, azért mégis, nem is annyira nehezen, elmondja, akkoriban nemhogy megélni nem remélt a költészetből, de – itt idézi Monty Pythont – „egyezzünk ki döntetlenben”-alapon elég lett volna neki, ha egyetlen irodalmi lapban egyetlenszer is megjelenik. Majd jött öt év „radikális irodalmi elvonókúra”, mert semmi esélyt nem adott magának – mindent másként látott, mint a kortárs művészek, de szép lassan kezdte nem bírni, a „szervezete” ráébresztette, hogy neki kell az írás, ha másnak nem is kellenek a szövegei. Mert a megélhetés a téma, hát jönnek viszonyszámok: 1984-ben 22 ezer forintot kapott első kötetéért, most, 2010-ben az utolsóért, 11 év verseiért 100 ezret. A helyzet persze akkor változna, ha az irodalom aktorainak elsősorban a presztízshelyzete módosulna.

Csobánka Zsuzsa valamikor irigyelte azokat, akiknek ösztöndíjak, mecénások által volt lehetőségük csak írni. Ma már úgy gondolja, hogy „megbolondulna”, ha nem lenne számára a tanítás, amiért „fel kell kelni időben”, de rendszert hoz és tartást ad. Pál Dániel Levente soha nem akart kizárólag a költészettel foglalkozni, millió dolgot talál a webtervezéstől a kommunikációig, amit szenvedéllyel lehet csinálni, ebből egy a szépirodalom, a kritikák, tanulmányok. Magát egy irodaházhoz hasonlítja,, melyben föl-le liftezik, és ha ötlete van, akkor ír; a többi emeleten nincsenek versek, más dolgok vannak. 

Berka Attila a szikár anyagi nyűgöket a mindennapok személyességébe gördíti át, más színt kap a beszélgetés, jönnek ízek, szagok. Elég rövid ideig a tónus meglehetősen élénk és bizalmas; az együtt élők (Csobánka Zsuzsa és Pál Dániel Levente) közül az egyik a konyhában ír laptopon, közben kavargatja az ebédet, a másik hazaér, megeszi és lefekszik, éjjel meg arra riad, hogy dolgoznia kéne, nehogy lemaradjon, az egyik Rubint Rékára tornázik, míg a másik próbál, éteri magasságokba küzdve fel magát, verset írni.

Majd az egész beszélgetés visszatér kiegyensúlyozottba, sőt inkább szürkébe és szomorúba, hogy miért nem olvasnak az emberek úgy ámblokk, és mit lehet tenni ellene, jobban mondva érte. Kukorelly erre viccet mesél az ötletekben tobzódó rabbiról, aminek röviden az a lényege, hogy a libák, hiába a rabbi sok ötlete, mind csak megdöglenek. Kukorelly a kultúra mai állapotának problémáját a belenyugvásban látja, csak az elit számára fontos a magas művészet. Ez azonban nem fátum, a görög társadalomban mindenki fogyasztó volt, a test és lélek megtisztítása egyaránt szükséges, utóbbié a katarzis által, a kortárs szerzők művein keresztül. A „lelki ügyek” nem csak az elit ügye, az érzéki, zsigeri szféra, a festészet, színház, versek mindenki ügye, és nem kellene hagyni, hogy „maradjon csak a VV és Győzike”. A szokásos harcos aggódásának ad hangot, hogy a szörnyeteget („A nyúlon túl?/ Nem, a nyúl az”.) az oktatásban kell keresni, az irodalom és művészet helyett ugyanis irodalom- és művészettörténetet tanítanak, így ezt az egészet aztán „jól meguntatják velük”.

Pál Dániel Levente elmondása szerint korábban arra vágyott, hogy „generációs cuccot rakjon le” a kortársainak, ehhez képest, amint a Google-ban keresgélte magát, rátalált verseire, mint mondja, tünci-müncis villogó szívecskés tinilány-honlapon, és vidéki nyugdíjas néni is küldött már neki rajzpapíron vízfestményt tyúkokról, hogy azt az ő művei ihlették – olyanokat szólított meg tehát, akikről nem is gondolta volna. Még ide csatolja a tavalyi emléket, a Könyvhéten pálinkát kínált süti és kötete mellé, hosszabb is volt a sor az asztalánál, mint Esterházynál.

Csobánka Zsuzsa a Csobi Soundról, rendhagyó irodalomóráiról mesél, kortárs költőket hív meg, és folyton rácsodálkozik diákjaira, amint azok a Művészekre bámulnak; kölcsönös ámulat. És, hogy miért nem kelendő a magas kultúra? – kérdezi, hát mert elitizmusból nem reklámozunk, nem állunk óriásposztereken melltartóban. Mert ugyanis a kultúra, a magas is, áru, Kuksi is az, néz Kukorellyre, aki elég lemondón válaszolja, hogy mi már el vagyunk veszve. József Attilát kell „halál komolyan venni”, akkor lehet belőle valami, az „Én egész népemet fogom/ nem középiskolás fokon/ taní-/tani!” elvét kell érvényesítenie annak, aki érdekelt a dologban. A kiscsávó ne azért járjon iskolába, hogy piacképes, művelt legyen, hanem tapasztalja meg, hogy tudást szerzeni kéjérzés, örömhormont szabadít fel, drogszerű állapot, jobb/olyan, mint a szex, kompjúter, pia.

Az utolsó jelenet ezúttal is idézet, nem az újabb körös felolvasásokból, noha az is szép arzenál (PDL: Lélekfa-lélek, Cs.Zs.: Kálvária, K.E.: a Samunadrágból négy rövidke), de ha már Kukorelly a Monty Pythonnal nyitott, maradjon meg a keret: „Brian (az áldást kérő tömegnek): Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!/ A tömeg: Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!/ Brian: Ti mind különbözőek vagytok!/ A tömeg: Igen, mi mind különbözőek vagyunk!/ Egy ember a tömegből: Én nem!/ A tömeg lesziszegi./ Brian: Mindent magatoknak kell megoldanotok. / A tömeg: Igen, magunknak kell megoldanunk mindent./ Brian: Pontosan. / A tömeg: Folytasd! Folytasd!/ Brian: Nem! Épp ez a lényeg: ne hagyjátok, hogy bárki megmondja, mit csináljatok”!