Tudatodüsszeia

Ahogy addigi filmjei, a 2005-ös A forrás is nehéz szülés volt. Készítése majd hét évig tartott, az eredetileg szerződtetett Brad Pitt-Cate Blanchett páros kiszállt a projektből, távozásukkal a büdzsé is csökkent. Aronofsky ismét szubjektív filmet alkotott, ezúttal hősét a film idősíkjaival együtt többszörözve. Kétszereplős kamaradrámát látunk, a rendező szerint "egyszerű love story-t" a férfi (Hugh Jackman) és a női (Rachel Weiss) protagonista között, de három különböző időben. A jelenben Jackman karaktere tudósként igyekszik megmenteni halálos beteg feleségét, a szeretett nő regényéből (szubjektív vízióként) megelevenedő középkori múltban egy spanyol konkvisztádor, aki az Élet Fáját kutatja az új világban, a távoli jövőben (vagy a hős fantáziájában) pedig asztronautaként jelenik meg, aki a kiszáradt Életfát gondozza a végtelen űrben.

A Pihez hasonlóan A forrás is szubjektív, pszichedelikus sci-fi, a Jodorowsky-féle El Topo mintájára akár acid/drog sci-finek is nevezhető. Aronofsky fő inspirációiként az Aguirre, Isten haragját, a 2001: Űrodüsszeiát, Jodorowsky Szent Hegyét és Sergio Leone Volt egyszer egy Amerikáját nevezte meg, és filmje e négy remekmű tökéletesen koherens ötvözeteként is jellemezhető. Ahogy Tarkovszkij a Solarisban, Aronofsky A forrásban szembemegy a sci-fi hagyományaival; nem foglalkozik tudománnyal, ehelyett kibontja a Pi-ben, mint fantasy-ban rejlő lehetőségeket. Ismét egy Grál a megszállott keresés tárgya, de Aronofsky ezúttal nem csak a zsidó-keresztény kultúrából építkezik (Ádám és Éva történetét gondolja újra), hanem vallások (beleértve a maját, a hindut és a buddhistát) metszéspontjait keresi, filmje összességében felnőtt tündérmese, melodrámai fantázia a halállal való megbirkózásról. Hőse ismét őrült tudós, aki eleinte legyőzhető betegségnek tartja a halált, de legvégül elfogadja azt az élet természetes részeként. A film sokak szerint művészkedő, öncélú és giccses, alaptörténete valóban kevés lenne egy remekműhöz, de Aronofsky ismét hipnotikus kép-hang orgiát teremtett (ráadásul CGI nélkül), A forrás így az évtized leginkább gondolatébresztő látványmozija.

Showboys

A forrás bukása után Aronofsky legalább annyira népszerűtlen lett Hollywood filmmágnásainak szemében, mint Dennis Hopper a The Last Movie rendezését követően. Nagy visszatérésre volt szüksége, így a szó szoros értelmében leszállt a földre, pszichedelikus fantáziafilm után rögrealista karakterdrámát forgatva. A pankrátort általában Mickey Rourke nagy visszatéréseként emlegetik, pedig inkább Aronofsky bizonyított, hisz képes volt kommerciálisan versenyképes filmet készíteni úgy, hogy a kritikusoknak sem okozott csalódást. A pankrátor Randy „A Kos” Robinson, a pankrátor-ikon kiöregedéséből fakadó agóniájának, bukásának története. Mintha a Rekviem egy álomért karaktereit látnánk egy figurává olvasztva, ráadásul Aronofsky ezúttal is hősfilmet készít, nincs jelenete, amiben ne lenne jelen protagonistája. Ezúttal viszont nem látunk bele a fejébe, múltját alig ismerjük, e portré már objektív, a rendező hőse legintimebb pillanatait is megmutatja, látjuk hónaljat borotválni, szoláriumozni és szteroid-injekciót adni a hátsójába. A film csupa olyasmit kínál, ami egy szabványos hollywood-i sport- vagy karrierfilmben sosem láthatnánk; a pankráció brutalitásának kendőzetlen ábrázolása, valamint egy realisztikus szexjelenet miatt e film is magas korhatárt érdemelt. Míg a Rocky-filmekben mindig kaptunk egy rosszarcú antagonistát, A pankrátorban az ellenfelek, a társadalmi tápláléklánc alján élők mind emberi arcot kapnak, hősünknek csak magával kell megküzdenie.

A pankráció ugyan sokkal inkább show, mint sport, A pankrátor leginkább a realista sportfilmekre hajaz, mint a Bunyósok vagy a Dühöngő bika. E mozi ugyanakkor Paul Verhoeven (általában szörnyen félreértett, szatíra helyett szexfilmként elkönyvelt) Showgirls című opusának ikerfilmje, annak maszkulin változata lehetne. A holland rendező munkáihoz hasonlóan Aronofsky is társadalom-kritikus exploitation-t hoz a mainstreambe; szenzacionalista módon valóságshow-jellegű, „kulisszák mögött” realizmussal, ítélkezés nélkül ábrázol egy vitatott megítélésű munkakört, mely egyúttal Amerikát is reprezentálja. A Rekviem társadalomkritikája itt is jelen van: a hús-vér Randy Robinson senkit nem érdekel, két lábon járó kudarc, míg akciófigurák és videojátékok zsákmányolják ki legendáját. Aronofsky filmje működik bazári, a pankrációhoz hasonló extrém attrakcióként, szofisztikált drámaként és a valóságot tökéletesen visszaadó aktualitásfilmként is, ennek köszönhetően pályája újra felfelé ívelt.

Perfect Black

A pankrátor után Aronofsky újra egy „nem mindenkinek való” előadóművészet kulisszái mögé enged betekintést a balett világában játszódó Fekete hattyúval. Ezúttal nincs illúzióromboló realizmus, e film A pankrátor inverze, itt már karrierfilmről van szó, amely csak legvégül, csavarral válik bukástörténetté. A hősnő egy ifjú és ambiciózus balerina (Natalie Portman), aki főszerepet kap egy nagyszabású Hattyúk tava-verzióban. A hősnőnek (A pankrátor Robinsonjához hasonlóan) önmagát kell legyőznie, hogy az ártatlan fehér hattyú rutinszerepe mellett el tudja játszani a szenvedélyes fekete hattyút is, melyhez precizitás és gyakorlás helyett ösztönből (a kulcs a lefordíthatatlan „lose yourself”, ahogy Eminem énekelte a szintén karrierfilmként jellemezhető 8 mérföldben), dionüszoszi módon kell táncolnia, hogy megfeleljen rendezőjének (Vincent Cassel). A balett idővel elveszíti jelentőségét, a Fekete hattyú sokkal inkább a felnőtté válás története. A hősnő jelleme fejlődéseként nyitni kezd a világra, feladja olajozott életmódját, szakít zsarnoki anyjával, bulizáson, szexen, szerelmen és önfeledt táncon keresztül megismerve a dionüszoszi életérzést.

Aronofsky természetesen nem éri be egy szimpla Flashdance-jellegű karrierfilmmel. A hiperrealista A pankrátorral ellentétben a Fekete hattyút hasonmás-motívuma és stilizációja alapján akár a német expresszionizmus pionírjai is készíthették volna a filmművészet hajnalán. Aronofsky az extrém stilizációt újra a szubjektivizált elbeszéléssel motiválja, visszatérve a Pi skizofrén és a Rekviem manipulált téveszméihez, paranoiájához. Ismét tabut sért, ezúttal egy roppant szuggesztív leszbikus jelenetet ábrázolva szexuálisan bizonytalan hősnőjével a főszerepben, amely ráadásul legalább annyira öncélú, mint a hősnők csókja Coppola szintén határsértő Drakulájában, mely szintén hatott e filmre. Aronofsky leginkább azzal sokkolja nézőjét, hogy karrier-drámát ígér, de filmje nézőt nem kímélő horror-egotrippé válik. A Fekete hattyút általában thrillerként könyvelik el, de suspense nincs benne, a hős szubjektív nézőpontjából ránk zúduló borzalmak viszont nem hiányoznak. Ahogy Aronofsky egyik kedvencében, az anime Elemi ösztöneként jellemezhető Perfect Blue-ban, vagy Polanski filmjeiben (Iszonyat, Rosemary gyermeke, A bérlő), valóság és hallucináció összemosódik, a hősnő ellen immár nem csak elméje, de teste is fellázad, Cronenberg testhorrorját idézve. A film atmoszférája fojtogató; a hősnő a metrón újra belebotlik a Pi perverz utasába (Stanley Herman), a film hangulata alapján leginkább olyan, mintha Clive Barker remake-elte volna a Dario Argento-féle Sóhajokat.