zene
2011. 03. 05.
Hab a tortán – Kurtág 85
Művészetek Palotája, 2011. február 20.
Annyi mindent szerettem volna elmondani, de aztán egyszer csak vége lett, és én szótlanul álltam, szavam sem volt az eseményekre. Áttetszőnek tűnt a világ: mintha üvegbe fagyott volna minden körülöttem, s a jégvilág széltében-hosszában tűző nap átvilágított minden apró részletet a nagy egészben.
De kezdjük az elején, hiszen mégis csak szóból ért az ember és hajlik valamiféle logikára, szóval legyen ez a logika most az időrend! Ugyanis koncertre ültem be, és az előadás első fele úgy tűnt, hogy recitato ének lesz. Az első pillanatban kezdtem berzenkedni, mert – őszintén szólva – egy idő után untat az ilyesmi és volt hozzá már szerencsém néhányszor.
Csak azt nem vettem figyelembe, hogy a karmester Eötvös Péter (akitől szintén hallottam már ilyet), az „énekesnő” pedig Natalja Zagorinszkaja. Teccik tunni, engem először idegesít a „beszéd” természetellenessége, majd fokozatosan hozzászokom, s akkor meg untatni kezd az egy kaptafára járó logika. Nos, ezek közül egyik sem következett be ezúttal, köszönhetően a fent említett személyeknek – és nem utolsó sorban Kurtágnak, a zeneszerzőnek. Talán túl kevésszer hallottam, hallhattam ilyen előadást élőben. Valószínűleg ennek köszönhető előítéletem, amelyet most leküzdöttem. Azt legalábbis már teljesen biztosan tudom, hogy az énekbeszéd nem fog zavarni, és később nem fog unalmassá válni számomra, ha Natalja az énekes, és Eötvös vezényel, s különösen akkor, ha Kurtág művét adják éppen elő.
Elvesztegetett életem jut eszembe, ahányszor csak az orosz nyelvvel találkozom. Szégyenérzetem meggátol abban, hogy kiszámoljam, hány évig tanultam én ezt a nyelvet hiába. Bár, valószínűleg nem is tanultam, csak úgy csináltam, ahogy a többiek. Az orosz nyelvű énekből – bevallom – egyetlen szót sem értettem.
Ugyanakkor nem teljesen ismeretlen számomra az orosz hanglejtés, s benne a női genre. Egyszóval most nem az énekbeszéd természetellenességét éreztem, hanem ahogyan ez a csodálatos énekesnő beszél, ugyan beszél, de közben olyan zenei távolságokat szárnyal be a hangja, hogy az egyszerre karikatúrájává s velejévé válik saját természetének. A nőt hallottam ezekben a hangokban. Zenét hallottam.
Nem is tudok sokkal többet mondani. Azt hiszem nagyon-nagyon kevesen tudnak ilyen recitatívót énekelni. Natalja Zagorinszkaja több mint énekesnő. Eötvös Péter előtt pedig le a kalappal: a két recitatívó tökéletesen át lett gondolva és előadva ezen a koncerten. A zenészek, az UMZE pedig szóba sem került eddig. Hiszen pontosan azt tették, ami a dolguk volt: eltűntek a zenében. Ezért szeretem az UMZÉ-t.
A Grabstein für Stephan kicsit vicces volt. Képzeljék csak el, hogy egy csinos hölgy, komolyan felszerelkezve, azaz gitárral a kezében felvonul a színpadra, majd ott hosszas előkészületek után megpenget két húrt. Nagyjából ennyi volt a szerepe. Pontosabban pengetett néhány arpeggiót, de kb. olyan nehézségi fokon, amit bárki, mondom bárki az üres húrokat bizerálva elérhet. Vicces volt.
Nem annyira a zene. A recitatívókban kevésbé érződött, most azonban világossá vált előttem Kurtág egyénisége: ez a zene egyszerre őrizte a dodekafon hangzást a maga weberni lecsupaszított formájában és hangszínvarázsával, ugyanakkor volt benne valami eredendően ritmikus, leginkább a repetitív zenére, a minimálra emlékeztető csoda. A gitáron pengetett egyszerű arpeggiókat itt a zenekar vette át, hangszerről hangszerre, hangszínről hangszínre vándorolt, s végül nagyzenekari hangzássá kerekedett. Pontosabban, megtette ezt az utat számtalanszor a gitár arpeggió és a nagyzenekar között, méghozzá ritmikusan. A ritmus persze nem volt annyira lüktető, hogy minimál zenéről beszélhessünk. A dodekafóniából pedig hiányzott a Reihe teljessége, miközben az összefüggéstelennek tűnő „dallamsorok”, a tonalitás eltűnése ott volt, hatott, csak valahogy egészen másként.
Sajnálom, a kettős versenyre már alig maradt energiám. Pedig Csalog Gábor és Nicolas Altstaedt igazán kitett magáért. Miután megtaláltam magam számára az összefüggést, amelyben a hangok értelmet nyernek, már csak azt tudtam csodálni, hogy Kurtág képes ezt a hangzást koncertáló hangszerekkel is előteremteni. Ebben viszont az előbb említett két zenész tökéletes társnak bizonyult.
És persze a két recitativo között is történt valami, amiről még nem beszéltem. Na, ennyit a logikáról, a szigorú időrendről! A MüPa óriási kivetítőjén képsorokat láttunk Vékony Ildikóról, valamint felvételről meghallgathattuk a Szálkák című darab IV. tételét az ő előadásában.
Ezután Szalai András eljátszotta cimbalmon Kurtágnak a művésznő halála után írt művét. A mű egyáltalán nem szokásos cimbalommű volt. Verő, azt hiszem, nem is szerepelt benne. András az ujjaival, a körmével szólaltatta meg a húrok egy-egy tömbjét lágyan, mégis tépve azokat.
A koncert mélypontja volt ez az intermezzo, mindenféle értelemben. Lélegzet elakadt, s a közönség sokáig azt sem tudta, hogy most lelkesen tapsoljon, vagy inkább döbbenten hallgasson, maga elé meredve. A második recitativo viszont újra sínre tette az eseményeket. A koncert folyt tovább, ahogy az élet is, s az előadás utáni vastaps már nem a mélypontról szólt, hanem a fellegekből, ahová a zene emelte az embereket.
Bevallom, kicsit régen hallottam a Concerto Budapestet, illetve láttam Keller Andrást vezényelni. Legutóbb, legalábbis emlékeim szerint valami crossover butasággal álltak elő, ami nem túl jó előérzetet keltett most bennem. Nem tudom, Kurtág tett-e csodát, vagy én vagyok súlyos előítéletekkel terhelt, korlátolt személyiség. A koncert-listámat mindenesetre sürgősen frissítenem kell. Tekintve, hogy Keller András vezényletében a Concerto Budapest olyan volt, mint egy álom, pontosabban mint amikor egy vágyálom valóra válik. Orgazmus. A Stele című Kurtág darabot úgy adták elő, ahogyan azt kell. Hogy pedig az én álmom igazán valóra váljon, ahhoz már csak az kell, hogy a Concerto Budapest mondjuk Elliot Cartert játszon és Mozartot vagy Bachot egyetlen koncerten. Mert eddig úgy tapasztaltam, hogy erre a csodára csak külföldiek képesek:-)
Én mindenesetre elhűlve álltam illetve ültem a koncert után, és véresre tapsoltam a kezemet, ahogy megítélésem szerint még sokan mások is. Fájdalmasan régen hallottam ilyen jó előadást, ilyen jó előadókat, azt, hogy minden ennyire összejjön.
A műsoron:
Kurtág 85
Vékony Ildikó emlékének ajánlva
2011. február 20. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Kurtág György: A boldogult R. V. Truszova üzenetei, op. 17
Kurtág György: Ahmatova-dalok, op. 41
Közreműködött: Natalja Zagorinszkaja - szoprán, valamint az UMZE Kamaraegyüttes
Vezényelt: Eötvös Péter
Kurtág György: Grabstein für Stephan, op. 15c
Közreműködött: Elena Casoli – gitár
Kurtág György: Op. 27 No. 2 (Kettősverseny)
Közreműködött: Nicolas Altstaedt – gordonka, Csalog Gábor – zongora
Kurtág György: Stele, op. 33
Közreműködött: Concerto Budapest
Vezényelt: Keller András
Csak azt nem vettem figyelembe, hogy a karmester Eötvös Péter (akitől szintén hallottam már ilyet), az „énekesnő” pedig Natalja Zagorinszkaja. Teccik tunni, engem először idegesít a „beszéd” természetellenessége, majd fokozatosan hozzászokom, s akkor meg untatni kezd az egy kaptafára járó logika. Nos, ezek közül egyik sem következett be ezúttal, köszönhetően a fent említett személyeknek – és nem utolsó sorban Kurtágnak, a zeneszerzőnek. Talán túl kevésszer hallottam, hallhattam ilyen előadást élőben. Valószínűleg ennek köszönhető előítéletem, amelyet most leküzdöttem. Azt legalábbis már teljesen biztosan tudom, hogy az énekbeszéd nem fog zavarni, és később nem fog unalmassá válni számomra, ha Natalja az énekes, és Eötvös vezényel, s különösen akkor, ha Kurtág művét adják éppen elő.
#655 Gyorgi Kurtag - Songs to Poems by Anna Akhmatova, Op. 41 - #4
Elvesztegetett életem jut eszembe, ahányszor csak az orosz nyelvvel találkozom. Szégyenérzetem meggátol abban, hogy kiszámoljam, hány évig tanultam én ezt a nyelvet hiába. Bár, valószínűleg nem is tanultam, csak úgy csináltam, ahogy a többiek. Az orosz nyelvű énekből – bevallom – egyetlen szót sem értettem.
Ugyanakkor nem teljesen ismeretlen számomra az orosz hanglejtés, s benne a női genre. Egyszóval most nem az énekbeszéd természetellenességét éreztem, hanem ahogyan ez a csodálatos énekesnő beszél, ugyan beszél, de közben olyan zenei távolságokat szárnyal be a hangja, hogy az egyszerre karikatúrájává s velejévé válik saját természetének. A nőt hallottam ezekben a hangokban. Zenét hallottam.
Nem is tudok sokkal többet mondani. Azt hiszem nagyon-nagyon kevesen tudnak ilyen recitatívót énekelni. Natalja Zagorinszkaja több mint énekesnő. Eötvös Péter előtt pedig le a kalappal: a két recitatívó tökéletesen át lett gondolva és előadva ezen a koncerten. A zenészek, az UMZE pedig szóba sem került eddig. Hiszen pontosan azt tették, ami a dolguk volt: eltűntek a zenében. Ezért szeretem az UMZÉ-t.
A Grabstein für Stephan kicsit vicces volt. Képzeljék csak el, hogy egy csinos hölgy, komolyan felszerelkezve, azaz gitárral a kezében felvonul a színpadra, majd ott hosszas előkészületek után megpenget két húrt. Nagyjából ennyi volt a szerepe. Pontosabban pengetett néhány arpeggiót, de kb. olyan nehézségi fokon, amit bárki, mondom bárki az üres húrokat bizerálva elérhet. Vicces volt.
Nem annyira a zene. A recitatívókban kevésbé érződött, most azonban világossá vált előttem Kurtág egyénisége: ez a zene egyszerre őrizte a dodekafon hangzást a maga weberni lecsupaszított formájában és hangszínvarázsával, ugyanakkor volt benne valami eredendően ritmikus, leginkább a repetitív zenére, a minimálra emlékeztető csoda. A gitáron pengetett egyszerű arpeggiókat itt a zenekar vette át, hangszerről hangszerre, hangszínről hangszínre vándorolt, s végül nagyzenekari hangzássá kerekedett. Pontosabban, megtette ezt az utat számtalanszor a gitár arpeggió és a nagyzenekar között, méghozzá ritmikusan. A ritmus persze nem volt annyira lüktető, hogy minimál zenéről beszélhessünk. A dodekafóniából pedig hiányzott a Reihe teljessége, miközben az összefüggéstelennek tűnő „dallamsorok”, a tonalitás eltűnése ott volt, hatott, csak valahogy egészen másként.
Sajnálom, a kettős versenyre már alig maradt energiám. Pedig Csalog Gábor és Nicolas Altstaedt igazán kitett magáért. Miután megtaláltam magam számára az összefüggést, amelyben a hangok értelmet nyernek, már csak azt tudtam csodálni, hogy Kurtág képes ezt a hangzást koncertáló hangszerekkel is előteremteni. Ebben viszont az előbb említett két zenész tökéletes társnak bizonyult.
És persze a két recitativo között is történt valami, amiről még nem beszéltem. Na, ennyit a logikáról, a szigorú időrendről! A MüPa óriási kivetítőjén képsorokat láttunk Vékony Ildikóról, valamint felvételről meghallgathattuk a Szálkák című darab IV. tételét az ő előadásában.
Ezután Szalai András eljátszotta cimbalmon Kurtágnak a művésznő halála után írt művét. A mű egyáltalán nem szokásos cimbalommű volt. Verő, azt hiszem, nem is szerepelt benne. András az ujjaival, a körmével szólaltatta meg a húrok egy-egy tömbjét lágyan, mégis tépve azokat.
A koncert mélypontja volt ez az intermezzo, mindenféle értelemben. Lélegzet elakadt, s a közönség sokáig azt sem tudta, hogy most lelkesen tapsoljon, vagy inkább döbbenten hallgasson, maga elé meredve. A második recitativo viszont újra sínre tette az eseményeket. A koncert folyt tovább, ahogy az élet is, s az előadás utáni vastaps már nem a mélypontról szólt, hanem a fellegekből, ahová a zene emelte az embereket.
Kurtág: Stele / Haitink · Berliner Philharmoniker
Bevallom, kicsit régen hallottam a Concerto Budapestet, illetve láttam Keller Andrást vezényelni. Legutóbb, legalábbis emlékeim szerint valami crossover butasággal álltak elő, ami nem túl jó előérzetet keltett most bennem. Nem tudom, Kurtág tett-e csodát, vagy én vagyok súlyos előítéletekkel terhelt, korlátolt személyiség. A koncert-listámat mindenesetre sürgősen frissítenem kell. Tekintve, hogy Keller András vezényletében a Concerto Budapest olyan volt, mint egy álom, pontosabban mint amikor egy vágyálom valóra válik. Orgazmus. A Stele című Kurtág darabot úgy adták elő, ahogyan azt kell. Hogy pedig az én álmom igazán valóra váljon, ahhoz már csak az kell, hogy a Concerto Budapest mondjuk Elliot Cartert játszon és Mozartot vagy Bachot egyetlen koncerten. Mert eddig úgy tapasztaltam, hogy erre a csodára csak külföldiek képesek:-)
Én mindenesetre elhűlve álltam illetve ültem a koncert után, és véresre tapsoltam a kezemet, ahogy megítélésem szerint még sokan mások is. Fájdalmasan régen hallottam ilyen jó előadást, ilyen jó előadókat, azt, hogy minden ennyire összejjön.
A műsoron:
Kurtág 85
Vékony Ildikó emlékének ajánlva
2011. február 20. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Kurtág György: A boldogult R. V. Truszova üzenetei, op. 17
Kurtág György: Ahmatova-dalok, op. 41
Közreműködött: Natalja Zagorinszkaja - szoprán, valamint az UMZE Kamaraegyüttes
Vezényelt: Eötvös Péter
Kurtág György: Grabstein für Stephan, op. 15c
Közreműködött: Elena Casoli – gitár
Kurtág György: Op. 27 No. 2 (Kettősverseny)
Közreműködött: Nicolas Altstaedt – gordonka, Csalog Gábor – zongora
Kurtág György: Stele, op. 33
Közreműködött: Concerto Budapest
Vezényelt: Keller András
Szerzők
-- Danczi Csaba László --
