Nem akarom, hogy én és az olvasó egyaránt leragadjon a névnél, igyekszem hát tovább. A Cervantes Intézetben egy Magyarországon soha nem járt és írásaival elő nem forduló kubai író könyve lépett először az olvasók színe elé.

A kis terem hamar megtelt, úgy tűnik, az emberek érdeklődése eleven az új és korábban sose hallott dolgok iránt. Bízom benne, nem a Magvető Kiadó jó marketingje és hírneve váltotta ki a figyelmet, tekintve, hogy sok más kisebb kiadó kevésbé sikeresen tölt meg termeket nem egyszer nagyszerű és remek szerzői esteken. Minket a spanyol nyelvbe vetett töretlen bizalmunk és szenvedélyes vágyakozásunk e gyönyörű és lírai nyelv iránt űzött a dekoratív Cervantes Intézet utcájába. A beszélgetés előtt abba a naiv elképzelésbe estünk, hogy majd maga az író vesz részt a könyvéről szóló beszélgetésen, éjszaka nehezen forgolódik a latin-amerikai ágyában a másnap rá váró több órás út miatt, ami egy Kubától messze eső legendás földrész és titokzatossággal befuttatott kárpát-medencei országában, Magyarországon ér majd véget. A ringó banánfáktól, édes szivaroktól a télálló almafákig.

A beszélgetés megkezdése előtt az Intézet igazgatója - aki nyugodtan helyettesíthette volna az írót, elhittem volna neki, hogy ő az, volt annyi irodalmiság a szemében és a pattogó hangjában - beszélt egy keveset. Rövid mondatai között megfért a spanyol és a magyar nyelv, azon belül Radnóti költészetének örvendetes dicsérete. Boldog vagyok ilyenkor, talán boldogabb lettem volna, ha Kosztolányi és Heltai Jenő kerül még szóba, mint hazánk hírnevének öregbítői. Nem baj, hol Radnóti van, ott Radnóti van. Ha a szerző nem is, helyette levele sikeresen megérkezett a Kárpátok üde levegőjének kedves országába, spanyol helytartójának, az igazgató úrnak kezébe. A levélben Antonio Orlando Rodríguez örömmel köszönti könyve magyarországi megjelenését, egy anekdotával invitálva az érdeklődést szerény személye felé. A levél lényeges része, hogy a szerző egyik legkedvesebb osztálytársa hat éves korától egy magyar fiú volt, rajta keresztül értesült e kis ország létezéséről.

Az ideiglenes színpadon Király Levente, Zelei Dávid és Csuday Csaba, a kiváló műfordító és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, aki a spanyol nyelven kívül az elegáns öltözködést tanulta még el a latinoktól. Tanult kollégái farmerbe és pólóba bujtatott lazasággal közelítették meg a könyv felvetette gondolatok és elképzelések számukra tartogatott univerzumát. Szép, nagy könyv a Chiquita. Azt nem tudom, milyen regény, súlya van, fogása, ezek a külső paraméterei. Csuday tanár úr lelkesen beszélt az első találkozásáról a szerzővel és a könyvvel, ami egy New York-i könyvbemutatón történt. Magyar ember Amerikában találkozik egy kubai író regényével, nem írhatok mást, mint azt, csodálatos, csodálatos! Ilyenek a mi magyarjaink, messzire mennek és ha jó messze vannak már, minden bizonnyal találnak is valamit. Csuday Csaba érdekesen beszél a Chiquitáról, ami egy liliputi táncosnő fiktív, életszerűen megírt történetét meséli el. Rodrígez könyve több díjat nyert, írásmódja néhol Marquezre emlékeztet. Misztikával és mesével megszórva tálalja a történetet. Király Levente és Zelei Dávid szájából bűvös szavak sétálnak elő, olyanok, mint „nem lehet letenni a könyvet”, „pornográfia”, „perverzió”, „mocskos realizmus”. Szép és szomorú. Emellett röpködő szavak a levegő alsóbb szintjén, megcélozva a közönség humorérzékét, a Harry Potter emlegetésével.

Egy fontos megjegyzés hangzik el, helyeslően bólogatok, hogy egy könyv lehet bestseller és irodalmi érték. Helyes, egy jó könyv nem kívánhat többet, mint ezt a két kitételt. A Hamlet, a Toldi és nem utolsó sorban a Biblia vagy Pázmány prédikációi mind ugyanide illenek.

A könyvbemutatót vetítés egészíti ki, a falról maga Chiquita néz vissza ránk. Csuday tanár úr magyaráz a fordításról, a könyv izgalmas részeiről és a végén a beszélgetést egy részlet felolvasásával zárja. Mégis, én a könyv első mondatait idézném. „Chiquita élt, és ez a könyv az ő életét meséli el. Az életét, amely különleges és csodás volt, akárcsak ő maga. Születésekor kitört egy háború, halálakor véget ért egy másik. A közöttük eltelt időben Chiquita pedig vívta a maga háborúját, egy egész világ ellen. Egy világ ellen, amely mintha egyre azt sulykolta volna, hogy ő csupán a «természet tévedése».” Valahogy így indul egy jó könyv és az olvasót kézen fogva besétál vele a mese, a bűvészmutatvány sárkányalakot formázó szájába.

A beszélgetést aztán egy nagy taps árnyéka borítja be, a könyv története elindul a magyar olvasók szíve felé egy apró termetű hölgyről, a többit majd a könyvből szépen megtudja az olvasó.