irodalom
Pályakezdés, Az átlátszó város, jazz, bulvár, a Betűember, horrorfilmek és néhány új vers, így szólt a kedvcsináló, jól szólt valószínűleg, mert egyszemélyes költészeti esthez képest annyian voltak, mint bengáli buszokon a helybéliek. .jpg)
Nemes Z. Márió a steril kérdezz-felelekkel szemben a kettejük barátságát is látni engedő, személyesebb hangú, történetmesélős beszélgetést ígér. Az első közös színhely, meghatározó közeg „A Sárvár”, amint a Diákírók és diákköltők Országos Találkozóját jelölik, ott már nemcsak Petőfi után rímekbe szedve hóvirágokról verselnek, hanem komolyan veszik a költészetet. Bajtai András, a paksi fiú, „az öntudatos, már-már sötét alak”, aki a Szép versek antológiára vágyik, hogy valamikor bekerüljön, tudatosan készül a hivatásra. A „szellemi mocsárból” kiszakadva Sárváron irány- és útmutatást kap valódi, hús-vér költőktől, íróktól – ízlés-, véleményformáló iskola ez, ahol rituális beavatási szertartásokon is részt vesz. Téreyvel sörözik, miközben ő az Ellenség a kapuknál című monstre filmről monologizál, Kemény István, és más bálványozott, idealizált figurák kerülnek olyan közel, hogy őket megszólítani, megérinteni lehet. Nemes Z. úgy emlékszik Bajtaira, mint líraőrültre, aki lépten-nyomon verset idézett, elemzett, és bármilyen élethelyzetre meg tudott hívni egy Pilinszky-részletet. Maga régi cetliket, papírokat gyűjtöget – az irattár és szemétdomb határán ingadozó lakásában végzett legutóbbi archeológiai ásatásai során hogyan került elő a tíz évvel ezelőtti Találkozó szemináriumának szöveggyűjteménye. .jpg)
Benne a tizenhét éves Bajtai írógéppel írt – mert akkoriban írógépfetisiszta volt – versei, fel is olvassa a Talán ősz címűt, a pszeudoszonett kezdő sorai: „A folyóba hiába gázolsz, úszni nem/ tudsz, a csónakod elsüllyed, evezni/ sem tudsz, az evezőket összetörtem”. Ezektől a versektől könnyen lehet eljutni Az átlátszó város, az első kötet világába, innentől Bajtai folytatja, miként tartja ma már „túl érzékenyeknek, negédeseknek és csöpögősnek” a régebbi szövegeket. A különböző poétikákhoz való viszonnyal kapcsolatban nem ért egyet Bán Zoltán András Magyar Narancsbéli felvetésével, miszerint a kortárs költőknek nincs a hagyományokkal, a magyar klasszikus lírával kapcsolatuk. .jpg)
Amikor „ráflashelt” a költészetre, nem azokra figyelt, akik a mai trendek szerint divatosak, inkább József Attilára, a vallomásosságnak, személyességnek gyengéd, egyszerre agresszív hangú kifejezőjére, hasonlóképp Kálnoky Lászlóra, Dsida Jenőre, Áprily Lajosra és Orbán Ottóra. A népiesség bűvkörében élve az ő verseiken nevelkedett a ne mutatványoskodjunk, ne játsszunk, ne poénkodjunk hitvallását követve. Aztán kortárs költők is „képbe jöttek”, először nem értette Kukorellyt, mégis ők segítettek lassacskán megszabadulni a megszállott, mániákus vallomásosságtól. Közöttük is a nem kanonizáltakat, az outsidereket kereste, Nemes Z. szavaival felfedezőindulattal, vadászott a „lappangó gyöngyszemekre”. Ilyen Gál Ferenc, az apafigura, Schein Gábor, a maga mitologikus világával, és mindezen expedíciók közepette kezdte megtalálni „Bajtais” hangját a beszédmód, melyet most be is mutat, felolvassa az első kötet néhány darabját: Legyen az angyalokét, Miután megjöttélt, Megjön. És a lánykát: „Úgy beszélni elalvás előtt, mint a pálmák esése,/ és nem törődni a hányingerrel, mert úgyis/ megjön majd a lányka. Most még a szédülés./ A radiátorcsőben mosolyogva kullog a langyos víz” , valamint a Nem szeretem a reggeleket.
Nemes Z. a versolvasás közben némi nosztalgiával azon gondolkodik, vajon barátja melyik albérletéhez kötődik ez és ez a szekvencia, képkivágás, az igazi vándoréletmódú költő mely élethelyzetének részlete. Az első kötet urbánus líraként került felvezetésre, egy városkép rajzolódik ki benne, a versekben felfedezett filmes látásmód pedig továbbvezet a Betűemberhez és a filmőrültséghez. Valóban, válaszolja Bajtai, Borbély Szilárd a líra Mundruczó Kornéljaként említ egy kritikában, pedig csak erős képeket, eredetit, meghökkentőt akartam – a filmes párhuzamokat nem szeretem.
Beszél egykor írt blogjáról, a művészet áttételes hatásáról, a trashekről, mint az Üvöltés 5, csupa filmtéma. David Lynchről, aki az Útvesztőben hallás után javíttatja szereplőjével az autó motorját; a japán horrorról; Roman Polanskiról és a korai thrillerekről, mint Rosemary gyermeke, Kés a vízben, A bérlő – ezek izgatták, nem a sokkhatás, hanem az állandó fenyegetettség légköre, a félelem, a nagyváros iszonyata, az identitás elvesztése, az egzisztenciális hangvétel. Mindez érzéskomplexumként jelent meg a második kötetben. A Lynch Kék bársonyában talált levágott emberi fülek falra tűzött fülkagylókként idéződnek vissza versében (A költözés), a meglepetés bizarr színezetet ölt a Betűember egészében, mely azonban „föl van lőve a fikcióba”. Nemes Z. által hipertrófiásként jelölt képzelőerővel bíró versek közül a „legelszabadultabbat”, a Túl címűt olvassa a szerző: „De akkor sem ijednék meg, ha egy véget nem érő/ lakodalomban kellene megállás nélkül magamba/ tömnöm a csirkefarháttal töltött kürtőskalácsokat,/ és vedelnem a savanyú pálinkát, hiszen ha csak/ egyetlen pillanatra is lemaradok, egy rézkilinccsel/ kettőt koppintanak a tarkómra és hármat a homlokomra,/ miközben a tűz körül félmeztelen nők ugrálnak,/ akiknek nincsen mellbimbója, de hiányzik a köldökük is ”, majd az Elválót és A mezőt .
NZM
NZM és Bajtai András
oldalnézet
Fotók: Börcsök Mihály
Nemes Z. a szűkszavú, szürke felvezetésekről beszél, melyek tiltott képekbe futnak – utóbbi versben a burgonyakezű lány képébe, az mintha egy Takashi Miike-filmből kerülne elő –, majd ezen víziók zuhataga hirtelen berekesztődik, és felhangzik a lírai panasz, Bajtai folytatja: „az elhagyott szerelmes szív bolyong a lángossütöde körül”. Az elkövetkező, tervezett kötetről szólva elmondja, hogy a meghökkentés írástechnikájába már jól beletanult, az önjáróvá vált, ezt a világot, versnyelvet, mint egy gyár, tudná csinálni, de el akarja kerülni az önismétlést. Álma egy Oraveczi felépítmény létrehozása, akinél minden kötet tud más lenni. A „para” elhangzik verseivel kapcsolatban, de ezt a „paráztatást” nem szívesen vinné tovább. Még a példaképekről: Kormos István Szegény Yorick című kötete, ahol a vallomásosság szürrealizmussal keveredik; tőle vette az év idézetét is: „majd tíz éves leszek nap süt fölébredünk / virággá változik reggelre a fejünk”. Az újabb kísérlet visszatérni az önfeltáráshoz, mely ezúttal fennkölt és archaikus is lesz, előjön a XIX. századi árnyalat a szövegekben. Felolvas közülük hármat: a Ne me quitte pas-t, a Hó címűt, legvégül a Sétát: „Mintha egy sétáról álmodnál,/ egy arcban jársz, ahol már két hete nem esett,/ azzal a lemondással nézed a csatornákat és a száraz ereszeket,/ ahogyan csak egy fej nézheti a testet, /de hiába törlesztenél,/ mert ebben a sétában/ a jóvátehetetlenség balesetei nem engedik,/ hogy a bőrbe metszett réseken át/ a gyerekek meglessék a napszakok nyugalmát”.
Szerzők
-- Vécsei Rita Andrea --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
