színház
Brunner Erzsébet nem mindennapi élettörténete Indiába érkezésétől tíz évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig a legmeghatározóbb állomásokon keresztül bontakozik ki előttünk: az első kulturális benyomások, a festőnő művészetének kiteljesedése, a háború megrázó élménye és végül maga a halál erős színhatások és dramaturgiai ötletek segítségével elevenedik meg a színpadon. A repülőről leszálló, útitáskáját cipelő fiatal hölgy korábbi életének kellékei és ruhadarabjai az ismeretlen, egzotikus világ sodrában teljesen lecserélődnek, és bár új élettere fokozatosan befogadja és átalakítja őt, részben mindig kívülálló marad. Ez a kívülállóság azonban a művészlét része is, a megfigyelés posztja, a szelektáló, témát kereső festő magatartása. A koreográfia a színpadtér érdekes kihasználásával, különálló mozgásterekre tagolódó, a hétköznapi indiai életet bemutató, egy-két szereplős pantomimjelenetek közt mozgatja a szemlélődő, némelyik csoportnál megállapodó, alkotó festőnőt.
A kultúrában elmélyedő, helyét kereső európai ember számára szokatlan klasszikus és néptáncok egyenletesen jelennek meg a műsorban. A bambuszrudas ugrós tánc vagy a lezáró botos tánc jól egészíti ki a mélyebb, fajsúlyosabb bharatanátjamot vagy a háború, a halál döbbenetét idéző kortárstánc-betétet.
A bharatanátjamban vagy kathakban megszokott erős, stilizált mimikának az európai jelmez új értelmezési lehetőséget ad. Az egyszerű, fehér ruhát viselő szereplő az indiai táncosok között, ugyanazokat a lépéseket táncolva egészen más üzenetet közöl: az ő mimikájának más az olvasata, hiszen ő nem mitológiai szereplővel azonosul, hanem önmagával, arca a történet adott részének megfelelően mutat szomorúságot vagy éppen eltökéltséget. Ugyanezért érdekes Fekete Kiss Sándor keleties ízű, de inkább európai stílusú zenéje is, amely az indiai klasszikus és népzenei részletekkel váltakozva viszi előre a cselekményt. Nem egyszer látunk indiai tánckoreográfiát az európai hangulatú zene alatt, sőt az egyik legerősebb jelenetben, ugyanilyen zenére egyszerre jelenik meg a színpadon egymástól függetlenül indiai klasszikus tánc és kortárs tánc is
A történet elbeszéléséhez a tánc nyelve, a kézjelek, az arcjáték tökéletesen elegendő. Az egyetlen szöveges rész, amely a Brunner Erzsébetet megszemélyesítő Zboray Antónia szájából hangzik el abban a jelenetben, amikor a festőnő az Indiában maradás mellett dönt, tulajdonképpen elhagyható volna, hiszen a tánc dramaturgiája mindent kommunikál és alátámaszt. Ráadásul hangosítás híján a hátsó sorokba a szereplő hangja csak nehezen jutott fel.
Somi Panni új produkcióját, amelyben Shyamala Surendran három klasszikus koreográfiája is látható, teltház előtt mutatták be a Nemzeti Táncszínházban. A Sivasakti Kalánanda tizennégy éve népszerűsíti az indiai klasszikus tánckultúrát Magyarországon, repertoárukon jelenleg kilencféle műsor szerepel. Az együttes hazai és nemzetközi fesztiválok, kulturális gálák és televízióműsorok rendszeres résztvevője.
Csitrakárí
Sivasakti Kalánanda Táncszínház
Domak Nikoletta
Kovács Viktória
Kresmery-Pap Réka
Kunvári Kriszta
Major Anikó
Palics Katalin
Somi Panni
Zboray Antónia
Zeneszerző: Fekete Kiss Sándor
Díszlet: Domak Nikoletta
Koreorgráfia: Shyamala Surendran, Somi Panni
Rendező: Somi Panni
2011. február 15.
Nemzeti Táncszínház
Fotók: Pap Réka és Siklós Péter
http://www.sivasaktikalananda.com/