A Digitális Irodalmi Akadémia programja filmvetítéssel kezdődik:  Ferenczi Gábor rendezte A barátkozás lehetőségeit, mely a 40. Magyar Filmszemlén a televíziós kategória legjobbjaként szerepelt. Ferenczi Bodor Ádám novellákat rendezett eggyé négy részben. A Hotel Traian kisbusza és egy piros Dacia tekergőzése egy földes szerpentinen fog közzé egy történetet, és ha nem is klasszikus értelemben vett gyilkosság, de vannak mellékszálai. A bérházudvari menyasszony felvillanó, a marokrulettel játszó portás visszatérő alakja mellett van, aki általában szederbort iszik, de most töpörtyűt kíván vöröshagymával, és péntekenként sós vízben szeretne lebegni. Roadmovie-részletek fülledt reggellel – benzinkúti kiülős hely, anyósülésen fülelő asszony és egy fehér Merci. Persze van benne egy dugás is, mely után párbeszéd következik, a férfi kezd: „–Többet nem találkozhatunk./ –De hát./ – Tudom.”, és a nő kap emlékbe egy távcsövet. Fölvetődik, hogy majd látják egymást, „még az is lehet, hogy láthatjuk egymást”, de nem, mert jön a kisbusz az elejéről.

E. Csorba Csilla mond köszöntőt a PIM-DIA nevében, és elmondja, ami az első sorból nem látszik, hogy vagyunk vagy háromszázan. Elekes Botond kormánytisztviselőként van jelen, és Szőcs Géza levelét olvassa fel, a születésnapi megemlékezést „az emberélet útjának felén”, a gyerekkor felidézését, a börtönből érkezett nagyon derék bácsit, majd a későbbi kolozsvári szilvesztereket, és az „új féltékenyek” keménységét – egy kézszorítással kívánva a legjobbakat. Szegedy-Maszák Mihály ünnepi beszédét egy szimfóniás hasonlattal kezdi, Bodor  saját szavaival: „És máris megjelenik neki Bruckner Szigfrid, az oroszlán”. A tárcákkal folytatja, a fegyelem, sűrítés és arányérzék kivételes keverékével, a Az utolsó szénégetők végletesen tömör írásmódjával, az elhallgatás és hiány erejével, majd azzal, hogyan látják, ítélik meg mások mindezt másképp. Beszél a közmegegyezés hiányáról, a megosztott olvasóközönségről, ma este azért nem ez tűnik föl elsődlegesnek. Szegedy-Maszák M. 1969-ben 5 Ft 50 fillérért vásárolta meg az első Bodor-kötetet, és ma is szorongással olvassa újra a „ne áltassuk magunkat hamis illúziókkal”: kijózanító műveit.
 

Bodor Ádám az emelvényen foglal ezután helyet Szüts Miklós mellett, aki bevezetésképp felfedi a speciális Bodor-mix titkát: fele vodka fele víz, persze észrevétlenül. Aztán fürkészni kezdi, mi szolgálhat kiindulópontként egy szövegben, az álruhát mondja a Melissa Bogdanowitz lábnyomából: „álruhában, szegény vízvezeték-szerelőnek öltözve, a semmitmondó Edward Mardirosz álnéven utaztam Visna Jablonicára ”, Bodor nem erre emlékszik. Neki egy félmondat kell, egy hangulat, néha elég egy név, mely a képzeletét azonnal elindítja. Szüts  megkérdezi, ismeri-e a „nyomják Krahácsot” kifejezést? Nem ismeri. Elmondja, hogy kabaréjelenet, megkérdezi, nyomják? Nyomják. Így haladunk előre. És vissza, Erdélybe. Bodor Á. szerint ha Magyarországon él kezdettől fogva, polgári foglalkozás után kellett volna néznie. Csak a határon túli világ „domborzata, etnikai összetétele, Kolozsvár látványa és a diktatúra” izgatta, töltötte ki a képzeletét. Művészileg az itteni közeg unalmasnak tűnt, teljesen érdektelennek, „nem akarok sumákolni, udvarolni”, de nem adott ihlető erőt. Mégis, a szülőföld politikailag, társadalmilag, gazdaságilag jobb változatára vágytak, akik eljöttek akkor, amikor már az volt, hogy onnan bárhova. A szabadság, boldogság érzete, mint mondja, adottság, alkat kérdése, de hiába, ha bizonytalanná lesz az egyik legfontosabb, a publikálás lehetősége. Füles Elvtárs, a cenzor jelentette a veszélyt, akiről csak hallott, de fogalma se volt, hogy ki ő, nem is érdekelte. A Szénégetők novelláinak lappangásáról pedig annyit mesél, hogy ezek nem voltak ugyan mostohagyermekei, de nem is szerette őket eléggé, és nem érezte időszerűnek előszedni, azt se tudta, hol hányódnak. Aztán öt éve ajándékba kapott egy listát a kötetben meg nem jelent írásokról, innentől fogva kezdte nyomasztani a tárcák sorsa, majd az ÉS-ben kezdte publikálni kéthetenként sorban.

Egy hirtelen váltással, mint a meglepetéseknél szokás, Szüts az emelvényre szólítja Erdős Virágot, majd a többi felolvasót egymás után, ők az ajándékok. Erdős V. a Wolfot választotta: „'Mit eszik?' kérdezte Wolf a teremből. 'Karfiolt, pirítóssal.' 'Az diétás kaja.' 'Egy kicsit nem jól vagyok', mondta Borda. 'Az nem jó, ha az ember nincs jól', mondta Wolf 'az nem valami jó dolog.' 'Wolf úr nem kér?' 'Nem vagyok beteg.' Wolf valahol a zongorák alatt mászkált s csak nagykésőre került elő, amikor Borda vacsoráját már rég elköltötte és szikkadt tekintettel bámult maga elé. 'Tetszett találni valamit?' 'Majd megtalálom', mondta Wolf, 'ebben nyugodt lehet'.”

Vincze Ferenc a Csendes lebukást: „Leszűröm két csészébe a teát, leteszem őket a kicsi asztalra, magamnak veszek egy kockacukrot. Ojnicza pontosan az arcomba néz, én pedig bele a csészébe. Egyszer csak föláll. – Na mindegy – mondja, kimegy az előszobába és várja, nyissam ki előtte az ajtót. – Szóval nem kell bemutatkoznom – mondja. – Nem – mondom. – Akkor jó – mondja, és elindul. Kettétörök egy kockacukrot, beleteszem az Ojnicza érintetlen teájába. Veszek a szekrényből egy kis üveget, egy kisüveg kisüstit, töltök belőle a csésze karimájáig. Mindjárt megiszom”.

Szilágyi István Az embert: „Amikor az az ember a fáról, a régi ismerősök csoportjában megpillantotta az anyját, megszólalt: „Asszony, ímhol a te fiad”, mondta. S ezzel meghalt. Nem volt ebben semmi rendkívüli. Rendkívüli az lett volna, ha halála után egy perccel mondja ezeket. Így csak annyi bizonyos, hogy halála előtt egy perccel még gondolkozott”.

Dragomán György a Konyhatitkot: „– Kérem kifáradni a terembe – mondta a szakácsnő. – Itt nem lehet ácsorogni. Mondtam már, tessék odakünn helyet foglalni. Nézze meg az ember. Tessék innen kimenni és rendelni./ – Dehogyis megyek – mondta Max. Letette az étlapot, nem is fordult a szakácsnő felé. A kályhához lépett, és sorra megemelte a fedőket. Fejét kissé oldalt billentette, hogy a gőz ne csapjon a szemébe. Belenézett a lábasokba, a fazekakba és a serpenyőkbe. Legvégül a kemence tetején melegedő tepsibe./ – Ez micsoda? – kérdezte halkan./ – Az vargabéles – felelte a szakácsnő./ – Hm. Látom, a mazsola kigurult belőle. Vagy az talán nem mazsola”?

Esterházy Péter A bojtkészítőt: „Akkor a szálat elvágta és végén elbogozta. Kicsi gyapjúkorongot tartott a kezében. Ollót ragadott, és a gyapjúkorong peremét körbevágta. Az egymásra simuló karikák széle most újra szabaddá vált, a két lap közé egy rövidke szálat gyömöszölt, úgy, hogy a kitüremlett szálakat középütt átköthette. A kartondarabkákat most már kitéphette a gyapjúszálak közül, eldobta. A szálakat jól összeborzolta. Kész bojtot tartott a kezében. Bojtkészítő lakik a C-szárny III. em. 79-es lakásban”.

Parti Nagy Lajos pedig az Egy jól ápolt testrészt: „Menyhárt doktor előtt már ott párolgott a leves, de ahelyett, hogy kanalát máris megmártotta volna benne, hogy lássa, miféle borjúfejjel van dolga, evőeszközét fölmarkolta, tányérját is fölemelte, és kissé meggörnyedve, hogy a levesét ki ne lötyögtesse, átköltözött a rózsaszínű sarkú, fülönfüggős nő asztalához. Még egyszer fordult: elhozta sörét, a kék Rothmanst és hajókormányos sapkáját. Leült szemben a nővel, azt sem mondta: pardon vagy valamivel igényesebben: pardőz”.
 

Végül Szüts M. utolsó kérdése: „Mi van az új cuccal”? Némi értetlenkedés, hogy milyen cuccra gondolsz után azt mondja, hogy erre nem szokott válaszolni, tenne most kivételt? Jó, akkor jöjjön az Édes Ádám, Isten éltessen! meg a bor, a pogácsafélék és az óriástorta hetvenötös gyertyával. „Elő is sereglettek mind. Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Bruckner Szigfrid, Aromo, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm. Ott sürögtek-forogtak Vacskamati körül.– Isten éltessen, Isten éltessen! – kiabálták.”

Bodor Ádám

Helikonnal

Szüts Miklóssal

hölgyekkel

Fotók: Börcsök Mihály