Lelki sebbel-lobbal: ez lett volna a másik címötletem, vagy a Bombasztikus petárdadurrogás. De elébe megyek a dolgoknak: nem akarom lehúzni ezt a jól érzékelhetően lelkes és fiatal, valamint mindenképpen naggyon teheccséges csapatot, nem beszélve a befeccölt energiáról, de hát munka az mindig van dögivel, ilyen ez a pesti paraszt, nyomja az ipart, aztán vagy meggárgyul, vagy celeb lesz belőle. Esetleg mindkettő. A kutyák ugatnak, a karaván halad – tartja a mondás, talán erre is utalt az elején a dolby-surround-os bevezetés, ötpontegyben ugatott Bodri, Cézár, Bundás és Pajti, pontosabban Pushok, Sharik, Reks és Mukhtar.

Nesze neked Csehov és elkótyavetyélt szemlélődés, itt ma rendesen odavágnak az asztal közepére, ezt nyilvánvalóvá tették már az első öt percben. Persze diákcsapatoknak kulturális osztálykirándulásokra ideális darab, valószínűleg megindító lesz számukra ez a technopartikat megszégyenítő energiazuhatag, bár a dobogás-dübörgés itt se hiányzott a dídzsé modernyított repertoárjából. Én is jól elröhögcséltem helyenként, és becsszó, ezen előadás kapcsán fedeztem fel Csehov és Woody Allen egyértelmű áthallásait, csodálkoztam is, hogy itt nincsen pszichiáter-jelenet, kár, hogy a rendező nem merte végleg letenni a voksát egyik irány mellett sem, mert ugye Sziporka és Rivotril kisasszonyok ritkán férnek meg egymás mellett, főleg egy személyben. Tudathasadásosnak semmiképpen sem nevezném a darabot, de sajnos több komédia-erő szelel el az egyensúlyozás kényszerén, mint amennyit nyertek volna egy határozott döntéssel: „Itt ma kérem egy bohózatot fogunk látni, ide nekem a Bajor Imrét is!” Merthogy az esély benne van, hogy a rendezés segítségével könnyesre röhöghessük magunkat Csehov nyilvánvaló abszurditásán, főleg ami az apró momentumokat illeti, de a félig kifordított bundakesztyű se nem tragi, se nem komi, főleg nem Pom-Pom, csak amolyan vicces szövetszőrgolyó.

Hogy hol csúszott el a koncepció? Amiből sok avagy több kéne, az kevés: a helyzetkomikumok végletesebbre futtatása (a klasszikus vicchelyzetekre gondolok, nem a vehemenciára), a poénok bátrabb használata, főleg a szövegben. Amiből pedig kevesebb kéne, az meg sok: túl harsány, túl zajos, túl dübörgő a darab. Aránytalan arányok: zaj, csinnadratta, széles gesztusok tömkelege, a Blahán az élet ehhez képest kismiska helyenként. Az aránytalanságok viszont túl arányosak: ahol már épp kicsúszna a talaj az előadás és így a nézők lába alól is, valahogy mindig megfogja a gyeplőt a rendező, a társulat. Én már épp a lovak közé csapnék örömömben, élvezetemben, hogy „Gyerünk! Persze! Szaladjatok, szerteszét, szabadon! Gyíte-gyíte lovacskák…”, erre jön a kantárfék. Helyenként alig vártam a poént, ami nem jött, máshol meg milyen jó lett volna egy kis csend a nagy villódzás, dübögés helyett. Modernnek régies (jelmezek, kellékek), régiesnek modern: technika, koncepció, stílus – szinte mindenben a már említett egyensúlyozás kényszerét éreztem. Erre jutottam, remélem, ez nem amolyan nesze semmi, fogd meg jól. Ha meg igen, vegyenek be kutyának a darab elejére, bizony mondom, nem fogok gázsit kérni.

Középen megosztott nézőtérre ültetnek le minket, két kis lelátó két oldalról, hosszában, a szalon ablakain keresztül figyelhetjük a kibontakozó eseményeket. Kukucska-szemszög ez, nem a szokványos, orosz darabokra jellemző szemlélődő pozíciója, hamar ki is derül, miért ez a szerkesztettség: itt bizony beleshetünk egy komplett elmekórtani intézmény mindennapjaiba, amit olykor hajlamosak vagyunk úgy becézni, hogy élet, család, sors vagy egzisztencia. Vagy mi, a nézők lennénk a cseresznyéskert? Vigyorgó, kipirult arcú, kis gömbfejekkel? A fehér szalon felől, lehet, hogy ez a kilátás. Ebben a térben folyik a teljes cselekmény, a lecsúszott, tönk szélén álló uradalom szereplői, különféle társadalmi osztályok vonulnak fel, nagyjából mindenki teljesen kész van, a szokásos manírokon kívül nem nagyon választja már el semmi a parasztot az uraktól, cselédet a családtól. Elfogyott a pénz, oda a tekintély is.

Szerelmek szövődnek és bomlanak fel, Molière megnyalná mind a tíz ujját, amilyen vehemenciával bonyolódnak itt a cselekmények, örvénylik a színpad, emberek örvénylenek, tűnnek el és bukkannak fel, szinte követhetetlenül. „Hu iz hu?” – próbálok erősen koncentrálni, de mikor az egyik szereplőről kiderül, hogy a várt feleség-pozíció helyett unokahúg, végleg feladom a reményt. Bevallom, nem tudom betéve Csehov Cseresznyéskertjét, de valószínűleg az sem segíti a tájékozódást, hogy a színészgárda tagjai azonos életkorúak. De annyi baj legyen, valószínűleg a két felvonásra szűkített elődadás számlájára is írható némi értetlenség, ugyanis a négy felvonásból jelenleg csak kettőt láthattunk, azaz a darab felét. A teljes verziót majd ősszel a Trafóban. (Milyen mókás, hogy a teljes verziós DVD-filmek után elérünk a teljes verziós színházi előadások korába is… Bocs.) Én mindenesetre ott leszek, még az is lehet, hogy ugatni a darab elején. De ha így is lesz, be fogok ülni utána a nézőtérre, kíváncsi vagyok a folytatásra. Mert mondom: naggyon teheccségesek. Egyébként manapság ez az isten, a teheccség? Tipikus fiatalság-betegség, ideje lenne továbblépni ezen a „terhen” és felszabadulni kicsit. A felelősség onnan kezdődik, amikor teljes valójában megmutatja magát a talentum, nem onnan, hogy mindenképpen meg kell mutatni azt. Ez a része magától működik. Take it easy.

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert

Fordító: Spiró György

Ranyevszkaja: Pető Kata
Ánya: Koblicska Lőte
Várja: Hay Anna
Gajev: Fábián Gábor
Lopahin: Lajos András
Trofimov: Jankovics Péter
Szimeonov-Piscsik: Molnár Gusztáv
Sarlotta Ivanovna: Székely Rozi
Jepihodov: Tóth Simon Ferenc
Dunyasa: Téby Zita
Jása: Szabó Zoltán
Firsz: Czukor Balázs
Csavargó: Keresztes Gábor

Díszlet: Bodó Viktor
Jelmez: Nagy Fruzsina
Zene: Keresztes Gábor
Dramaturg: Róbert Júlia, Turai Tamás
Fénytervező: Bányai Tamás
Rendezőasszisztens: Pass Andrea

Rendező: Bodó Viktor

Szputnyik Hajózási Társaság

Bemutató: 2011. február 12.
MU Színház