Először rendeztek Olaszországban csak Chardin műveinek szentelt kiállítást, a Palazzo dei Diamantiban, Ferrarában. (Talán a sértettség késleltette őket eddig, amiatt, hogya francia festő sosem tisztelte meg Rómát vagy Velencét "főhajtással".) Február 28-tól pedig ugyanez a kiállítás – melynek kurátora a Louvre tiszteletbeli igazgatója, Pierre Rosenberg – a madridi Prado múzeumába költözik.

Tizenkét teremben láthatjuk a XVIII. század egyik legeredetibb festőjének műveit, korszakokra, témákra bontva. Az összeválogatott kollekció lenyűgöző, hisz Chardin alig több, mint 200 képet festett, itt ezekből majd hetvenet lehet megtekinteni. A biliárdkészítő fia hamar saját útjára lépett: bár kijárta a megfelelő iskolákat és meghallgatta a kor mestereinek tanácsait, érdeklődése mégis (ahogy újlatin nyelveken mondják) a „holt természet”  felé fordult. Ebből a látszólag – különösen a XXI. századból visszatekintve – elcsépeltenk tűnő témából viszont valami olyan meglepőt hozott létre, ami Diderot is lenyűgözte: „Érthetetlen, mi ez a varázslat.”, és amiből Cézanne, Matisse, Picasso is sok inspirációt merített.

A kiállítás első pár terme a festő korai csendéleteit mutatja be, kiemelvén a művészi elrendezés jelentőségét. A képek lenyűgözően egyszerűnek tűnnek, pedig Chardin nagyon lassan, nagyon alaposan dolgozott. Sosem volt tökéletesen elégedett a beállítással, ugyanazt a témát általában többször is megfestette, és igencsak jó megfigyelő legyen a talpán, aki a különbségeket észreveszi. Sok témát ezen a kiállításon láthatunk először párba állítva. Már a korai képeken is szembetűnik, hogy Chardin az alkotásban két alapelvet tartott fontosnak: érzéssel, és nem technikával festeni, illetve nem részleteiben kidolgozni, hanem távolról megfigyelni a kompozíciót, és visszaadni az összbenyomást úgy, hogy az valóban szinte életre keljen. Ehhez pedig el kellett felejtenie mindent, amit korábban látott más festők munkáin, illetve a hétköznapi megfigyelés folyamán.

Döbbentes hatást kelt a harmadik teremben látható, a Louvretól kölcsönzött Döglött nyúl vadászfelszereléssel. A kifeszített állat láttán a művészi megformálás esztétikuma győzedelmeskedik az undor felett, amit általában egy ilyen téma kelt az emberben. A kép líraianak, nem pedig brutálisnak tűnik.

1730 körül az ábrázolandó témák közé kerülnek a konyhai eszközök is, 1740-ben pedig az emberek  – különösen a festők – munka közben. Tanulságos, hogy az egyik ilyen, magával a festés aktusával foglalkozó alkotáson Chardin a művészt majomnak ábrázolja, és ez az állat visszatér még antikvárus formában is egy másik képén. Nyilván a hivatalos festői akadémiához fűződő viszonyáról árulkodnak ezek a képek. 

Leírva valahogy elcsépeltnek, illetve semilyennek hangzik, hogy csend járja át azokat a képeket is, melyeken – Vermeer örökségébe lépve – szolgák láthatók munka közben, mégis ezzel a megközelítéssel kerülünk a legközelebb Chardinhez. Az ábrázolt tárgyak és személyek mintha egy szentélybe lennének elzárva. Hódolattal adózunk előttük, de nem kommunikálnak velünk, és nem is várnak el semmit az őket szemlélőtől. Talán ezért is nehéz némiképp a befogadásuk, mert nem tudjuk, a néma csodálaton túl, hogy reagáljunk.

Chardin hátterül alkalmazott kedvenc színe, a barna köszönt vissza a kiállítás talán egyetlen, de annál megkapóbb virágcsendéletén is. A virágok színe is visszafogott, delfti porcelán vázában állnak (a holland hagyományra utalva). A középpontban álló fehér szín tölti meg élettel, harmóniával és fénnyel a képet. Nem véletlenül, hisz, amikor a kiállítás többi látogatójának arckifejezését figyeltem, leginkább csendes mosolyokkal találkoztam, a szokásos, töprengésben erősen megfeszült arcizmok, vagy a semleges bámészkodás helyett.

Chardin Il pittore del silenzio című tárlata Ferrarában, a Palazzo dei Diamantiben volt látható 2010. október 17. és 2011. január 30. között.  Az életműkiállítás a madridi Museo Nacional del Pradoban 2011. február 28. és május 29. között ismét látható lesz.