A kötet szerkesztésére is ez a precizitás a jellemző. Címe kérdőjel nélküli kérdés, mely idézet a leghosszabb, a könyv centrumában álló novellából, a Diktátumokból. A 14 novella három ciklusba van rendezve (Gond el messze, Hallottátok hát históriáját, Mi dolgom lehetne), és e legutolsó kérdés az Elfeledett ősök árnyai című novellából. Kérdéssel indul és kérdéssel zárul tehát a könyv, közben pedig az olvasó hozzászokik, hogy semmin se lepődjön meg. Bár az egyes elbeszélők novellánként változnak (hol nő, hol férfi, hol bűnöző, kisember, elfuserált bölcsész vagy pápa), mégis mintha egy és ugyanazon személy lenne, aki szenvtelen hangon adja elő legabszurdabb, és legtragikusabb történeteit, minden érzelgősség vagy rácsodálkozás nélkül, egyszerű hírmondóként. Erre a szerepre utal a középső ciklus, a Hallottátok hát históriáját címe is, illetve a ciklus-, vagy kötetcímek tipográfiája, mely az írógép kalligráfiáját imitálja.

A történetek rövidek, általában lényegretörőek. Mintha egy pesti lépcsőház körfolyosóján mesélné őket egyik szomszéd a másiknak, minimum a negyedik emeleten. A szereplők (elbeszélők) ebben a „csóró országban” rettegnek mindentől és mindenkitől, jó okkal: bármelyik pillanatban kinyírhatja őket az orvos, a díjbeszedő, a zsebtolvaj, a féltékeny testvér, vagy az alkalmi szerető. Több novella elbeszélője is már halála után számol be a személyét ért orvtámadásról. Ám az ő szenvedésüket is lehet még fokozni: a Büntetés alanya örök életére kínzójához láncoltatott, akinek a feladatát kénytelen egy idő után átvenni, vagyis saját magának kell levágnia a karját egy lombfűrésszel.

A stílus – minden borzalom ellenére – roppant szórakoztató, minél jobban kínlódunk, annál hatalmasabb a kacaj. A pórul járt elbeszélőket nem lehet sajnálni, mindannyian saját rögeszméjüknek, butaságuknak, erkölcstelenségüknek az áldozatai, így szenvedésük, kínlódásuk is hiteltelen, nem több heccnél, jó poénnál.

A tárgyilagos hangnemben megírt, lényegretörő novelláktól némileg különbözik a Diktátumok című. A gúny tárgya itt épp a bőbeszédűség lesz: Mihály arkangyal hat római számmal jelölt fejezeten keresztül ecseteli az örök élethez és a gazdagsághoz vezető út egyes állomásait, vagyis egy hullagyalázás különféle fortélyait. Dumája egy kicsit fárasztó, kabaréba is elmenne utolsó mondata, melyet az őt hallgató, megrettent „tanítványhoz” intéz: „Mondd, hová menekülsz, előlem?” Számomra e fejezet értékét a rejtett önirónia adja, hisz az író saját magát állítja párhuzamba Mihály arkangyallal, amikor könyvének címéül épp ezt a (feltehetőleg az olvasóhoz intézett) kérdést adja. Nem kevésbé juttatja itt a szerző az eszünkbe a magyar irodalmi élet hagyományában az íróra háruló szerep magasztosságát („arkangyalságát”), főleg, ha azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy Mihály arkangyal képe, Gábrielé mellett, a magyar Koronán is megjelenik. Vagyis, Király Levente szerint, nem kéne olyan vehemenciával nekiesni az olvasónak? Írók, ne akarjatok az arkangyal színében feltűnni, hátha jobban magatokhoz csalogatjátok az olvasót.

De, ahogy a címben az Ady idézettel is utaltam rá, úgy tűnik, a magyar olvasóknak, vagy a novellák elbeszélőinek ez a verés igencsak kedvére való. Konstatálják a szerencsétlenséget, de nem keresik a megoldást, nem keresik az okokat, melyek a tragédiához vezettek.

Az utolsó novella hőse még a Holdra is eljut (szóval „látott mélységet és magasságot”), hogy elmondhassa a könyv részben pozitív kicsengésű zárómondatát: „Nem is baj, hogy otthon csapvizet kell innom. Szeretem.” Azért emögött a kijelentés mögött is ott rejlik a királyleventés kétélű kacaj: „jó, jó, hogy szereted, de miért ne szerethetnéd inkább az ásványvizet”. Vagyis megint csak beletörődtünk egy félmegoldásba.
 
Király Levente: Hová menekülsz L’Harmattan, 2010
2500 Ft