Havas Judit bemutatja a beszélgetőtársakat, felsorolja Darvasi László köteteit, díjait, címeit, röviden elmondja, hogy miért éppen Majtényi László jogtudós lett "X" a mai napon, ez érdekes, majd felolvas a szerzőtől: „Szerintem pedig az akarással van a baj. Az akarással volt baj, szokta volt mondani egy szomorú edző, amikor a csapata játékosai vesztesként vonszolják le magukat a pályáról. Ezt mondom én is, az akarással vannak gondok, egészen konkrétan arra gondolok, hogy az emberek akarnak. És az emberek nem ímmel-ámmal akarnak, nemcsak picit, keveset, valamennyit akarnak, hozzávetőlegesen vagy érdemeik szerint akarnak, hanem állandóan, folyamatosan és ész nélkül akarnak”.

Darvasi viszont hosszan meséli, mért Majtényi Lászlót választotta. A Virágzabálók című kötet megjelenését követően – a Rotary-díj kapcsán – legalább harminc-negyven beszélgetésen vett részt, ahol irodalmárok mindig ugyanazt kérdezték, és ő többnyire ugyanazt válaszolta, most mást szeretett volna – szakmai helyett civil látás- és kérdezésmódot. Kérdezni ugyan nehéz, mint mondja, hogy ne legyen szürke, híján a ritmusnak, lüktetésnek, jöjjön ki belőle új, eddig még nem hallott történet. Majtényi felidézi Ottlikot, a Buda vészjósló felütését, Buda még akkor is állni fog, amikor már nem lesz az utcáin magyar szó, és mellé tesz egy Szempillát Darvasitól, a külföldön élő asszony történetét, aki hazajön szülni, vajúdni, eljajgatni, elkiabálni a fájdalmát. A kérdés a magyarság, a válasz Buda visszafoglalása A könnymutatványosok legendájából: a többszázezres „európai kontingens” köröskörül, nagyszerű esemény – ez ma mégsem kap elég hangsúlyt. Amit magyarnak gondolunk, mondja, az egy „csinálmány”, folyamatosan változik, a legfőbb írói cselekedet az emlékezés által a régi dolgokat tisztán fenntartani. Például az 1728-as szegedi boszorkányper, naponta tíz-tizenkét ember, szegények, szerencsétlenek, bába- és füvesasszonyok megégetése, mely akkor érvényes csak, ha előtte jól megkínozzák őket – hol van az emlékművük, és hol van a hetven meglincselté, zsidó, szerb kereskedőé, nemzetőr katonáé, akiket szintén ugyanott a Kossuth beszédet követően pusztítottak el? A magyarról nem, mint Szent István-iról, fundamentumról, hatalmiról kell szólni, hanem az elhallgatottról, az elnyomottról – „én a kicsi magyart, az árva magyart, a szomorú magyart keresem”. Néha nem jó magyarnak lenni, mint nőnek, férfinak, istennek sem, de ennek is hangot kell adni.

Majtényi László azt mondja Darvasinak, lények vagyunk, mint a regényhőseid, sokfélék, akik jelenlétében vagy kényelmet érzel vagy a kényelemnélküliséget. Honnan ezek a lények? Darvasi L. a kétkedők kérdésével kezdi, lehet-e férfiként nőnemű szereplőt működtetni, és persze, hogy lehet. A Virágzabálók előtt meglátta a fiatal, álmodozó lányt, Klárát, és körülötte egy férjet, egy szeretőt és egy harmadikat. A valóság aztán mindig fölülírja az írót: felhívott három-négy nőt, szerkesztőt, könyvtárost, egyetemi tanárt, hogy megkérdezze, lehet-e három férfit szeretni egyszerre, igenigenigen, így a válaszok. Még a lényekről: van, akit megölt, de később valamiként fel is támasztott, mert rátört, hogy úristen, nem szabad meghalnia, van – Koszta Néró –, akinek neve négyszáz oldalon át más volt, és csak az új névvel lett azzá, akinek lennie kell. A lények lényegéhez tartozik, honnan kerülnek elő, a lélekből, a tudatból. Felolvassa a német doktor titkát a Virágzabálókból, ez az idézet pedig átvezet a jó-rossz (következő) kérdéséhez: „Gondolja meg, ha helytelent vagy jót cselekszünk, az látszik Istenben. Az ember tükröződik a teremtésben, az ember tükröződik az emberben is, vagyis mindabban, amit ő maga teremt, fiú az apában, lány az anyában, a nő a férfiben, férfi a nőben. A jó tükröződik a rosszban, a rossz a jóban, semmi sem állhat meg a tükörképe nélkül”. A válasz egészen tolsztoji, „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az”, ez is jó alap megmutatni, hogy a rossz mindig érdekesebb. A könnymutatványosokban – melynek regény voltát néhányan kétségbe vonták a katedrálüvegként szétrepedő történet miatt, ahol egyenként kell összerakni a cserepeket –, például rengeteg szörnyűség van. Csuhai István, a kötet szerkesztője százhuszonhét halálnemet talált, nem halált, hanem halálnemet, úgyis, mint tekintetbe-, mézbe-, felhőbefojtás, föld alá túrás, mérgező szó és mások. De a Trapitiben egyetlen csepp vér nem csöppen el, noha akár a haláltáborokat is megidézheted benne.

Majtényi L. a Virágzabálók érdekes mozzanatát emeli ki, az emberárulást, felforgatást, felidézi saját emlékét, amikor a besúgó a besúgottra irányítja dühét és Eötvös Károly A nagy per című írását: „A tulok nem gyönyörködik a virágban s nem óvja azt, hanem vagy eltapossa vagy fölfalja. Mint a törvényhozások a személyes szabadságot”. Darvasi L. az ehhez hasonló (vándor)motívumot egy reformkori lánynaplóból vette, ahol a marhák lelegelik a virágoskertet. Végül Szív Ernő és a tárca kerül tálcára, a történet, hogyan próbálta először csak megvédeni a saját nevét az álnévvel, melyen a „munkakezdés a hajnali Volán-telepen” tematikájú szövegeket írta. Aztán jöttek a tárcák, Szív Ernőnek arca lett, alakja, egy más világ képviseletében fanyar irónia, melankólia, Krúdy szólt belőle a hagyomány hangján. Szív, mint ami sötétben van, és állandóan mozog, Ernő, mint Szép. Ha nincsenek a tárcák – melyek írása nélkül azonnal elvonási tünetei lesznek –, lehet, hogy több lett volna a nagyobb terjedelmű szöveg, de „ha megírok három-négy regényt, azzal én jó vagyok”. Elmeséli a Bodor Ádám-anekdotát, amint az erdélyi havasokban kérdezi a szomszéd az író urat, hogy aztán mennyit írt ma? – két mondatot, és ma mennyit? – hármat, és ma? – végre dolgoztam, kihúztam öt oldalt. A hagyományos történetszerűséget fölülírja a legalább három elmondásból eredő nem-tudás, mely módosít az alaptörténeten. „Nálam mindig meg van bolondítva valahogy az ügy”.

Befejezésül a most éppen Szív Ernő olvassa fel A kicsi tárcát: „az a sok kis puszi, az a sok kis simogatás, kis ölelés, kis simítás, kis hozzábújás megmarad, a nagy, öblös ölelkezések után meg jön a homokfúvásos Szahara (…) Nem akarom, hogy nagyon fájjon. Kicsit sajoghat. Kicsit lehet rossz, kicsit lehet gyalázatos. (…) Mivel írok, néha azt gondolom, kell nagyot is írni. Olyan nagyot, ami rám omolhat is akár. Egy ilyen kis írás, mint ez, nem omlik senkire”.