Ezúttal nem fárasztom olvasómat a személyes körülmények felhánytorgatásával – kivéve azt a természetes tényt, hogy a koncertteremben „a csilláron is lógtak az emberek” –, tekintettel arra, hogy minden személyes nyűgöm és a zenekar kivételével tulajdonképpen az egész környezet eltűnt egyetlen pillanat alatt, hogy a zene megszólalt.

Nálunk kissé szokatlan az ilyen nyitás, ugyanis a zene energikusan, ritmikusan és ugyanakkor kissé különösen indult. Egy picit olyan volt, mint a káosz-zenekarok performansza, amely egyre inkább dallamot ölt. Pontosabban ezek a dallamok nagyon különösek voltak, ahogy a zeneszerző (John Adams) zenei gondolkodása is kissé szokatlannak tűnt. Hogy rövidrezárjak egy hosszabb gondolatmenetet, ebben a zenében a dallamok nem harmóniát és dallamfüzért alkottak, hanem mintázatokat, amelyek ismétlődnek, transzmutálódnak, ritmikai játékokat alkotnak és nagyon határozott, szinte fizikailag tapintható, térszerű textúrákat.

John Adams: Slonimsky's Earbox (1996)

Sajnos ritkán adódik az ember életében olyan alkalom, hogy elmondhassa: a zenekar „egyetlen hangszerként” játszott, amiben tisztán lehetett hallani minden egyes hangszer pontosan egybeillő hangját. Ja, és majdnem elfelejtettem mondani: volt, méghozzá jókora dinamika a játékukban! Az előadás annyira lenyűgöző volt, hogy szinte észre sem vettem Gustavo Dudamelt a pulpituson.

Bernstein szimfóniájánál próbáltam az énekesre figyelni, ám megint csak a zenekar tökéletes összhangja ragadott el. Az azért különös, hogy egy vékony, bár rendkívül magas nőnek ilyen telt mezzoszoprán hangja legyen! Mégis, sokkal jobban megragadott az, ahogyan a zenekar játszott, és ahogyan Dudamel vezényelt. Gyakran olyan érzésem volt, mintha a karmester kifejezetten egyetlen zenész figyelmére appellálna, pontosabban mintha minden egyes zenészhez személyesen szólt volna. Egyébként a zenekar főként a háttérben maradt.

A szünet után, a Beethoven-szimfónia aztán alkalmat adott arra, hogy a karmester személyét is jobban szemügyre vegyem. Tekintettel arra, hogy meglehetősen ismert zene, ezúttal az interpretáció és az együttműködés került előtérbe.

A ritmusról még alig ejtettem szót! Hogy egy minimál zenei darab (John Adams) ritmikus, pontosabban egyenletes lüktetés jellemző rá, az egyáltalán nem csoda. Bernstein darabja már kevésbé a ritmusra épül, ám az első mű után úgy tűnt, mint egy „ritmus-szimfónia” lassú tétele. A csoda, a lélegzetelállító csoda a Beethoven-előadás volt, ugyanis a „ritmus-szimfónia” harmadik tagjaként újabb gyors „tételt” kaptunk: sosem képzeltem volna, hogy Beethoven ennyire modern lehet!

A hazánkban megszokott műsorfelépítéshez képest a műveket nem időrendben hallottuk, hanem a befogadóképességhez mérten. John Adams darabja nálunk a szokatlan, mondhatni hagyománytörő zenék közé tartozik. Ugyanakkor ebben az előadásban mégis élvezetes – és számomra, személy szerint a legélvezetesebb – volt. Nekem az előadás közepe, a Bernstein darab ült egy picit. Mégis, aki a neoromantikus minimál darabot élvezte, annak kitartott a figyelme, mondhatni levezetésként mutatott a szünet irányába. A szünet utáni Beethoven szimfónia pedig – összekötötte a múltat a jelennel. Saját korunkból nézett vissza, s mutatta meg, mennyire modern Beethoven.

A közönség nagy része számára azonban kissé idegen a minimál zene. Számukra a „mégis” élvezhető kortárs zene a várakozás feszültségét fokozta: Bernstein már-már megszokott muzsikáján át a jól ismert Beethovenhez.

A leginkább ezt csodáltam a koncert felépítésében: akárhogyan, akárhonnan is nézem, lenyűgöző volt. (És csak most szembesültem azzal, hogy egyesek Beethoven hagyományos interpretációját kérik számon Dudamelen.)

A hálás közönség szabályosan tombolt, ami egy szerencsétlen pillanatban még komikusan/ünneprontóan is hatott: ha jól emlékszem, a Bernstein szimfónia végén a levezető csend szokatlanul hosszúra nyúlt. A karmester mereven állt, mindenki a pillanatra várt, amikor feldördül a tapsvihar, s a feszült csendben nagyon-nagyon halkan, szinte a hallucináció határán, ám a pattanásig feszülő csend által mégis kiemelve egy hang szólalt meg: „na most mi van?”

Beethoven azonban „hamar” véget ért, és a közönség tapsolt, tapsolt, csak nem akarta abbahagyni. Dudamel többször is visszatért, a zenészek felálltak, leültek, de csak nem csitult a lelkesedés.

Az igazán zseniális mégis azt hiszem, hogy a ráadás volt. A szűnni nem akaró tapsvihar csitítására Dudamel Brahmsot (5. magyar tánc) vezényelt. A zene egyszerre volt nemzetközi, elragadóan fenséges és mégis, tisztán felismerhetően magyar. De a taps csak nem akart szűnni, inkább csak fokozódott. Az utolsó ráadást nem ismertem, ám úgy éreztem egy egyszerű venezuelai dal a karmester hangszerelésében (s csak most tudtam meg, hogy Bernstein Divertimento-ja).

És itt betelt a pohár. Úgy értem, itt mindenki megértette, beletörődött, hogy a koncertnek vége van. Nyugodt, lágy, egyszerű és szerény volt ez a dal. Ahogy a karmester is. Én legalábbis azt éreztem, hogy nem a szokásos kézfogást látom az első hegedűssel, nem a megszokott álszerény egymásra mutogatást. Utoljára indiai zenészeken láttam azt, hogy nem önmagukra, illetve a zenészekre büszkék, csupán örülnek, mert mást sem tettek, mint engedték életre kelni a zenét.

A műsoron:

Gustavo Dudamel és a Los Angeles-i Filharmonikusok

2011. február 2. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

John Adams: Slonimsky's Earbox
Bernstein: I. szimfónia - Jeremiás
Közreműködik: Kelley O'Connor – mezzoszoprán

Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92
Vezényel: Gustavo Dudamel

A ráadásban:

Brahms: 5. magyar tánc
Bernstein: Diverdimento


A Los Angeles-i Filharmonikusokat az Egyesült Államok legprogresszívebb szellemiségű szimfonikus zenekaraként tartják számon. „Minket a jövő érdekel – nyilatkozta az együttes tiszteletbeli zeneigazgatója, Esa-Pekka Salonen –, nem a múlt dicsőségeit akarjuk újrateremteni, mint oly sokan.” Ennek megfelelően szoros a kapcsolatuk a kortárs művészettel, sikerrel szólítják meg a fiatalokat, nem érzik rangon alulinak televíziós sorozat, sőt szerepjátékos videojáték zenéjét sem feljátszani.

A jazz-művészeti vezető 2010-től Herbie Hancock, két éve pedig rezidens zeneszerzőjük a tengerentúlon rendkívül népszerű, könnyen befogadható stílusban komponáló, a neoromantikát minimalizmussal párosító John Adams. 1996-ban írta a magyarországi bemutatóként felcsendülő, Slonimsky’s Earbox című munkáját, amely – a Los Angeles-i Filharmonikusokat egykor gyakran dirigáló – Igor Stravinsky művéből, A csalogány énekéből meríti zenei anyagát. A mintegy negyedórás kompozíció Adams orosz-amerikai barátja, Nicolas Slonimsky emlékére született, aki megalkotta a nagy hatású, John Adams által is gyakran forgatott Dallamfordulatok és skálák című gyűjteményt.

A koncerten a New York Times szerint az amerikai történelem egyik legragyogóbb tehetségű és legsikeresebb muzsikusa, Leonard Bernstein alkotása, az 1942-ben komponált, Jeremiás siralmait feldolgozó szimfóniáját hallhattuk, a második félidőben pedig a Richard Wagner által „a tánc apoteózisának” nevezett Beethoven-művet.

Gustavo Dudamel - L A : inaugural concert (2009)

A karmesteri pulpituson először üdvözölhettük Magyarországon Gustavo Dudamelt, aki második évadját tölti az együttes zeneigazgatójaként, és akinek mesébe illő karrierje a venezuelai diákzenekartól a Los Angeles-i csúcszenekarig ívelt a mögötte álló mindössze harminc év alatt.

Nincsenek sokan a zenetörténetben, akik tizennyolc éves korukban zeneigazgatói székbe ülhettek volna. Ennyi idős volt a budapesti bemutatkozó koncertje előtt még mindig csak harmincadik születésnapját ünneplő Gustavo Dudamel, amikor 1999-ben a Simón Bolívar Ifjúsági Zenekar élére került.

Az ifjú venezuelai karrierjének azonban ez csak a kezdetét jelentette, pályája azóta bámulatosan meredeken ível felfelé. 2005-ben beugrással vezényelte a londoni Proms sorozatában a Göteborgi Filharmonikusokat, amely együttes következő hónapban vezető karmesternek nevezte ki.

Orquesta Juvenil Simón Bolívar de Venezuela - BBC Proms 2007

Rövid időn belül olyan elitzenekarokkal lépett fel, mint a Bostoni és a Chicagói Szimfonikusok, debütált a milánói Scalában, miközben már a New York-i és a Berlini Filharmonikusok is „lecsaptak rá”. A Los Angeles-i együttes 2007-ben nevezte ki Esa-Pekka Salonen zeneigazgató utódjának, a 2009–2010-es évadtól.

Ludwig van Beethoven (1770–1827): VII. (A-dúr) szimfónia, op. 92 (1812)
1. Poco sostenuto – Vivace
2. Allegretto
3. Presto
4. Allegro con brio

A VII. szimfónia mindmáig számos interpretációs elmélet kereszttüzében áll. Egyesek a csatában nyargaló lovak és katonák képzetét társították hozzá, Wagner a tánc apoteózisának nevezte, zárótételét pedig a szarkazmusáról híres Glenn Gould egyenesen az első diszkózenének titulálta.

Ami ezekben az értelmezésekben közös, az az, hogy egyaránt a ritmikus elem fontosságát hangsúlyozzák. S való igaz, Beethoven megdöbbentő energiákat képes felszabadítani az egyes tételekben használt ritmusképletek csökönyös ismételgetésével. Az első tételt nagyszabású lassú bevezető előzi meg, amely a korabeli hallgatóságot már csak méretével is megdöbbenthette, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a bevezetőben megjelennek a tulajdonképpeni nyitótétel különleges hangnemi területei. Így tehát nem pusztán előjátékként szolgál ez a néhány perc, hanem összefoglalását is adja mindannak, ami a későbbiekben következik.

A bevezető végén, az egyetlen E hangot ismételgető fuvolákon, oboákon és hegedűkön a „szemünk láttára” születik meg az első tétel főtémája, ez a felejthetetlenül jellegzetes, ritmikus lüktetésében utánozhatatlan téma, amely a teljes tétel karakterét meghatározza.

A lassú tétel helyén álló híres a-moll Allegretto, amelyhez oly sokan kötötték valamely temetési menet képét, sajátos variációsorozat. Egy egyszerű, monoton ritmikájú, háromszor nyolcütemes dallam egyre gazdagabb hangszerelésű és kíséretű feldolgozása, varázslatos dúr középrésszel és mesteri fugatóval a tétel végén.

A harmadik tétel minden beethoveni scherzók talán legenergikusabb darabja, amelynek lendülete a triószakasz népies jellege és pasztorális karaktere mellett különösen hatásos. A zárótételt Beethoven úgy kezdi, ahogyan más befejezne egy finálét. Zeneszerzői nagyságát jelzi, hogy a tételt indító mérhetetlen energia, amelyről az ember azt gondolná, nem tartható a mű végéig, nemhogy nem csökken az idő előrehaladtával, de még fokozatosan növekszik is.

Hogy milyen beethoveni gondolatok rejlenek a VII. szimfónia mögött, azt soha nem fogjuk megtudni. Ám hogy túláradó életörömben, kirobbanó energiában gazdagabb zene kevés van, az aligha cáfolható.