Jánossy Lajos az Úr hangján szólalt meg, majdnem Az ember tragédiája valamikor a hatvanas évekből, de csak a hangosítás miatt. Már a sajátján mutatja be Wilhelm Drostét: irodalmár, fordító, kávéházcsináló, és ha Jánossyn múlna, díszpolgárrá avatná a város iránti szenvedélye miatt. Nem teljes a felsorolás, W. Droste ugyanis mindezeken felül mesemondó. Elképzelem robusztus alakját egy igazán öblös füles fotelban, előtte a földön vicsorgó pofájú medveszőr, kandalló is jó lenne valódi tűzzel. Így kezdődjön el a ma esti mese.

Hol volt, hol nem volt egy fiú Westfáliában, egy kis faluban, bátyja a főparaszt, ő meg a szolga. Ellenvilágot akart, a testvérével szemben, ezt a bélyegek között találta meg. A bélyeg tiszta, kicsi, kezelhető, mindaz, ami a marha nem lehet. Aztán kezébe akadt egy magyar darab, mély, dús színű, rajta a felirat „Be a Vörös Hadseregbe!” – az első nyelvlecke. Ismerős betűk abszurd összeállítása, ez az idegen nyelvtest garantáltan más világot tárt fel számára, így elégült ki szó-, és papírmágikus vonzódása. Nem is beszélve az Ungarn kifejezésről – ahol az „un-” a németben a tagadást jelenti –, ez egyszerűen tökéletes. El is indult magyarországotlátni, két napig tartott az egzotikus utazás 1972-ben, hogy átjusson a vasfüggönyön. Egy év múlva jött újra, öt „kábítószeres” napot töltött itt, annyira imádta a várost, hogy aludni sem tudott. Nyugati lényként csodaszámba vették, lelkesedéssel üdvözölték, és legalább tíz embert talált volna nyomban, aki örökbefogadja. A város első érintése nem a Váci utca volt, mint a legtöbb külföldinek, hanem a Váci út. Minden kerületre kíváncsi volt, a foci és Törőcsik miatt elsősorban Újpestre, és fürkészte, amint éled az ipari vidék. Itták a pálinkát hajnal ötkor, a mellékutcák borozóiban volt a valódi élet, totóztak, politizáltak, ő még ugyan nem beszélt magyarul, de mindent érzett – nem lenne szabad nyelvet tanulni, mert a titok „kiszivárodik” –, hova lett az a világ? Ezzel szemben a sörözőket utálja, ott muszáj barátkozni, nincs saját akaratod, saját hangulatod. Manapság a kávé világa jó, emancipált, polgári, hideg-meleg közönség issza a kulcsitalt – magad lehetsz, ha akarsz.
 

Hogy illúzióvilágot élt-e meg, amikor Magyarországra jött, arra azt mondja, ha saját kezében foghatja az illúziót, akkor rendben van minden, akkor boldog. A szeme tízéves maradt, ezzel gondolkodik, a gyerekség segít abban, hogy a feszültség, görcs mellett mást is meglásson. A nyelv pedig, a sámáni hatású – a metróban „záródnak az ajtók, tessék vigyázni, a Kossuth tér következik” – maga a Miatyánk, ünnepel a fül. Ha irodalomról kérdezik, akkor is inkább az osztrák, ott talált barátokra, Rilke, Hofmannstahl, és a vonzó titok: Kafka. Hogy miért nem a csehszlovák bélyegek? Túl dizájnosak, ő meg túl vallásos – inkább a „katolikus sztálinista bélyegek”. Járt azért a határon túlra, a kiabálóan szép nem német német városba, Selmecbányára, illúzió-, és időutazásra. A múlt egy fokozat – a nosztalgiával szemben, mely előrehúzott halál és komplett csalás –, az érezhető és élvezhető történelem. A német irodalom megmaradt neki, most mégis a magyarról beszél.

Az első sétája egyikéről a PIM-be, ahol az irodalom súlyát, fontosságát, tiszteletét érezte. A '70-es években minden ember József Attilán keresztül élte meg szerelmi bánatát, itt az olvasók apostolok, szentek, barátok voltak. A Székely-féle fotó tökéletesen versként működik, minden benne van abban a képben, cigány, indiai, az egész Balkán, onnantól, hogy először látta rajta Adyt, könyvet ír róla, majd huszonöt éve. Ettől a dühös, kibírhatatlan, vonzó írótól tanulta a nyelvet: a Góg és Magógot hamarabb tudta, mint azt mondani, hogy az ablak magas. Az Andrássy úti Goethe Intézetről mesél, mely őrizte Adyt, míg a Burberry ki nem túrta onnan, az Eckermann kávéházról, az e fölötti fájdalomról és a vágyról, hogy teremtsen egy helyet, már csak védőangyal kell hozzá és jó csapat, olyan ez, mint a foci, és a Dürer Kávézóról, ha a szemináriumon valakinek nem tudott segíteni, ott biztosan jutott valamire a kávégép előtt.

A Kávéház az Osztrák-Magyar Monarchiában című esszéjében így írt a '90-es években: „Budapestnek türelemmel kell visszahódítania kávéházait, semmiképpen sem bombákkal. A visszahódításban stratégiailag fontos szerepet játszik a válság által olyannyira megviselt New-York. Ha megtörténne az a csoda, hogy ott egy rövid bezárás után megkísérelnének újraalapítani egy valódi kávéházat, ez a fordulat jele lenne”. A New Yorkban csodák történtek: Kosztolányi, Krúdy, akkor is, ha ma már csak japán turisták mennek oda, és nézik a félemeletet, és csak Mick Jagger engedheti meg magának, hogy ott kávézzon. Külfölddé vált, mű-világgá, és hiába próbálod a túrós táskát, az már nem az a finomság, mit ami '73-ban volt, hiába a svájci cukrász. Mesél a műfaji különbségről kávéház és presszó között, utóbbi tökéletesen eltűnt mára. Csak a Bambi maradt, mely „dacosabb, mint a világ”, ahol megvannak még a csúnya függönyök. Globális gasztronómia működik, arctalanság, de amire büszke lehet Budapest, azok a romkocsmák. A '70-es években százötven helybe volt szerelmes, ma csak a Bambiba. Ezzel szemben például Bécs, amit utált, csendes, makacs módon tartja a múltat a jelenben.
 

Mégis, „Ehhez a városhoz illik a dac. Ahol sikerül dacos arcot mutatnia, ott szép. Szépek a lépcsőházai, a műhelyei, hátsó udvarai, kertjei és elővárosai is, akárcsak lakói szemének csillogása”, így A tanácstalanság metamorfózisaiban. Budapestben most órási a konokság, miként a tanácstalanság. Mindenkiben van ötlet, hogy mássá kell alakítani a világot, de nincs vonzó és különleges cél. Hogyan tükröződik ma a város képe a kortárs irodalomban? Ady úgy szidta a várost, hogy alig kapott levegőt, vele szemben Krúdy minden mondata simogatta a házakat, mellékmondatai a mellékutcákat. Az utóbbi időben az irodalom mintha kicsit kiköltözött volna, most éppen Berlinbe. A topográfiáról pedig annyit, hogy remélhetőleg lesz Három Holló folyóirat különszám Budapestről, és – bár számára a legkevésbé magyar vonatkozás, annak idején annyira tele volt velük, németekkel –, talán a Balatonról is.

W. Droste terveit, ötleteit beviszi az egyetemre, a szemináriumaira: Duna, Erdély és Ady, amivel szeretne valamit kezdeni, és az örök, makacs vágy, hogy csináljon egy helyet, ahol kávézni lehet, hozzá a levélrészlet, melyet ő idéz Kafkától: „Most jut eszembe, hogy arcának egyetlen meghatározott részletét sem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, ahogyan elment a kávéházi asztalok között. Már csak az alakját, a ruháját látom”.