Bazsányi Sándor nyitja meg a konferenciát, melyre Ambrus Judit, a Beszélő folyóirat szerkesztője állított össze „gusztusos programot”, annak reményében, hogy a beszélő alapjelentéséhez (értelmes hangok-hangsorok kibocsátása szájon át), valamint másodlagos jelentéséhez (börtönben beszélés a családtagokkal, barátokkal a beszélőn át) most az elbeszélő is hozzákapcsolódhat.

Az első szekció előadói Margócsy István, Szegő János és Centauri. Margócsy István Spiró György Íróvá ütve című előadásával kezdi mondandóját, melyet az író körülbelül harminc éve tartott a siklósi írótalálkozón, ahol kijelentette, hogy aki nevet akar szerezni, „kénytelen” regényírásba fogni. Ez elég provokatív kijelentés, de van benne igazság, mondja Margócsy, majd rávilágít arra, hogy az irodalomtörténetet mint regények sorozatát tartjuk számon, pedig a XIX. század elejétől jóval több novella születik, mint regény. Mindig csak a regény, és itt jönnek a példák, nagy regényíróink, akik pedig rengeteg novellát írtak, remekül: Jókai, Móricz, Gárdonyi Egri csillagokja (ami M.I. szerint fércmű, novelláival ellentétben), Déry Tibor Befejezetlen mondata például a Vidám temetés című novellával szemben. Mikszáthot csak Szegedy-Maszák Mihály tankönyvreformjának köszönhetően tartják számon mint novellistát – megjegyzi, emiatt hallgatói már nem is hajlandók regényeket olvasni, csak egy-két novellát a Jó palócokból vagy a Tót atyafiakból. Jellemző az is, hogy például Krúdy novellisztikája akkor vált igazán ismertté, amikor megfilmesítették – regényfilmet készítettek a Szindbád-novellákból. Erre a jelenségre, a regényszerűsítésre a film kapcsán többen is kitértek.

Azért is meglepő, hogy a regények ennyire a látóterünkben vannak a novellákkal szemben, mert – ahogy azt Bezeczky Gábor kutatásai is mutatják – száz éve iszonyatos mennyiségű novella született: minden napilap címoldalán, az egész országban rövidprózák, novellák szerepeltek akkor, amikor egy Nagykálló vagy Nyírbátor méretű településnek kettő, Nagyváradnak tíz napilapja volt. Ez a mennyiség a novella rangját is mutatja, azonban a kritika erről nem vesz tudomást. A 60-as, 70-es években történt fordulat a magyar prózairodalomban, mondja Margócsy, leírható mint a nagyregény kanonizálási szándékával szembemenés igénye. A prózaírók a nagy-, a történelmi, a realista regénnyel fordultak szembe, kifejezetten nem nagyregények írásával (Rozsdatemető, A látogató, Magasiskola, Film, Fancsikó és Pinta stb.). Ezek a példák mutatják, hogy a XX. század második felében történt prózafordulat a nagyregénnyel szemben jött létre, ugyanakkor a felsorolt szerzők mindegyike mint regényíró van számon tartva. A prózafordulat kanonicáziója tehát, a Lukácson és Flaubert-en nevelkedett Balassa Péternek is köszönhetően teljesen regényelvű.

Margócsy szerint most, 2011-ben a novella megint virágzik, népszerű műfaj (pl. a Nők lapjában, a Népszabadságban is jeles kortárs írók publikálnak rendszeresen, a Litera-naplók és a blogokon található novellacsírák is ezt a virágzást mutatják), ugyanakkor sok esetben regény és novellafüzér közt nehéz különbséget tenni, például A fehér király, a Sinistra körzet vagy A hóhér háza nehezen besorolható művek ebből a szempontból.

A következő előadó, Szegő János felveti, hogyha „próza az, amit kinyomtatnak”, akkor novella az, ami nem regény, de ki vajon a novellista? „Aki novellában utazik”, mondja, mint például Mándy, aki ha felhívták, azt válaszolta: nem tud beszélni, épp benne van egy elbeszélésben. Szvoren Edina úgy nyilatkozott, hogy ha már annyira tudni akarja mindenki, miért nem kell neki a regényforma, akkor tessék, a magyarázat: nem fér be a nyomtatási képbe. Szegő több modellt vázol, milyen  formában jelentkezhet az író életében a regény-novella eloszlás. Van, akinek a novella trambulin, a regény előszobája, Balassa Nádas novelláiról mint zenei nyitányokról beszél. Van, aki regény után kezd novellaírásba, mint például Krasznahorkai László. De szinte kivétel nélkül mindenki ír novellát a prózaírók közül, például Spiró Györgynél megosztott a szerep, novellái szubjektív személyességet, regényei pedig objektív személytelenséget mutatnak. Spiró előadása ismét előkerül, Szegő kicsit részletesebben taglalja Margócsynál, de a lényeg nem változik: a regény a fő műfaj, mást nem is érdemes írni, ha érvényesülni akar az író. Szegő felhívja a figyelmet a prózaíró gyakori tárcaíró-mivoltára, aki tárcáit kicsit átírva novellaciklusként eladhatja azokat – márpedig a novellafüzérnek nagy hagyománya van a magyar irodalomban, Kosztolányitól Háyig. Vérbeli novellistáknak Peteleit, Gelléri Andor Endrét, Örkény Istvánt, Bodor Ádámot és Tar Sándort tartja, és úgy véli, a lappangó kultusz bármikor és bármiben felszínre kerülhet, Peteleitől Taron át Bodorig. Esterházyt idézi, két helyről, az egyik: A kispróza: rövid és „vagy amit akartok”. A novella: rövid és Csehov. Ha volna egy ilyen mondatnak értelme, nincs, azt mondanám, ma Magyarországon TS tud legjobban novellát írni (meg egy bizonyos Bodor Ádám nevű kollégánk).

Centauri Bíró-Balogh Tamás tolmácsolásában közli, hogy a regény és a novella között nem lát éles különbséget, egyik átmegy a másikba, az írás során ő inkább a pillanatot próbálja elkapni, megfogni, ami az eszében van, és leírni, megfogalmazni. A regény is novellá(k)ból épül fel szerinte, és bár mondják, hogy a regénnyel többet kell szöszölni, ez nem igaz, mindkét műfaj lehet szöszölős és gyors vágta is. A különbség inkább a publikálási lehetőségben van, hiszen a folyóiratok szerinte kevésbé szívesen közölnek regényrészletet, inkább novellát fogadnak el. Ha pedig elfogadjuk azt a tételt, miszerint az írás utazás, akkor Centauri szerint a regény körutazás, a novella pedig hétvége Párizsban. Mindkettő hasznos, de körutazásra ritkán van idő, így a kiruccanások, villámlátogatások segítségével döntheti el a szerző, hová szeretne később utazni.

A második szekció előadói Szűcs Teri, Keresztesi József, Dánél Mona és Krusovszky Dénes kortárs novellistákról beszélnek: Rakovszky Zsuzsa, Szvoren Edina, Bodor Ádám és Takács Zsuzsa a téma.

Novellába illő sors? – teszi fel a kérdést Szűcs Teri, majd felvázolja Rakovszky A hold a hetedik házban című novelláskötetének jellegét. Regényeinél és verseinél zártabb alakzatba rendeződnek a novellák, szabadságtól megfosztott , nem regényes, hanem novellába illő sorsok jelennek meg. A zártság, a kapcsolatok érzelmi függőség-jellege, a kiszolgáltatottság, az engedelmesség kulcsfogalmak. A történetek végére rácsattan a zárlat. A „lelki izékhez értő” szereplőkön keresztül (is) bemutatja a játszmákat, az érzelmi zsarolást, a hétköznapok zsarnokságát a szerző – Szűcs Teri szerint Rakovszky mintha pszichológiai könyveket írna szépirodalommá. Kitörési lehetőség nincs, senki sem nyeri el méltó jutalmát, a szereplők múltjukhoz rögzítettek, az ismétlés törvényszerűség, nem a sorsok megváltoztatásának újabb és újabb lehetősége. A novella szenvtelen keretét alkotja a történeteknek. A létből hiányzó jóvátétel a kötet közepén szereplő három novellában válik leginkább transzparenssé, melyek az öregségről – annak megoszthatatlanságáról, a pusztulás elkerülhetetlenségéről – szólnak. A novella kötött alakzatot jelent a kötetben, a történet minden értelemben folytathatatlan.

Keresztesi József szerint azért irányul nagyobb figyelem a regényre, mert a kritikusnak könnyebb egy regénnyel kezdeni, mint egy novelláskötettel. Itt azonban Szvoren Edina novelláiról szól, és a novellákat, jobb szempont nem lévén, a világszerűség alapján vizsgálja. „Minden jel arra utal, hogy Szvoren Edina novellista”, mondja, a novella számára nem a regény előszobája, ebben mozog otthonosan, ez van rá méretezve. Szvoren világában a viszonyok nyomasztóak, kilátástalanok, a megjelenített élet és a benne mozgó figurák elhasználtak és túlontúl ismerősek a kritikusnak, azonban a történetek mégse válnak önismétlővé, mert változatosan jelenítenek meg egy-egy atmoszférát, van bennük dinamizmus. Az undor és a szégyen szinte minden novellában megjelennek. A család mint kényszerközösség tűnik fel, legevidensebben a kötet címadó darabjában, a Pertuban, amelynek végigvitt felszólító módja felpörgeti az elbeszélés ritmusát. „Innen indul napjaink legígéretesebb novellistájának pályája”, fejezi be Keresztesi.

Az intimitás kódjait az érzékek közvetítettségében véli felfedezni a Sinistra körzetben Dánél Mona. Az intimitásban válik senki mással nem felcserélhetővé az adott személy, de az intim közelség nyilvánossá téve megszűnik – ezért nehéz megjeleníteni egy kötetben.

Bodor könyve nem is teszi lehetővé a beleélést, az intimitásnak nem leszünk részesei Dánél szerint, a szerző körülír, nem le. A szagok, az érzékelés identifikál a kötetben, a privát határt kijelöli például egy - a közösségihez képest "dugi" - szivar. Az intimitás jelenlétként vagy jelen nem létként jelenik meg (látvány-tapintás-ízlelés segítségével), Bodor világa saját törvényei szerint működik, de például a házasság itt nem jogszerű dolog, mivel felülírható. Az intimitás alanyai egyszerre parancsolók és engedelmeskedők lesznek a körzetben.

Krusovszky Dénes A megtévesztő külsejű vendég című novelláskötetről beszél. Költői próza ez, habár Reményi József Tamás szerint a Takács-novella óvatosabb költemény, Bodor Béla viszont megkülönbözteti a költői prózát a költő prózájától, melynek jellegzetességei a szakadozott álomszerűség, az erős képiség, a motívumok egymásba fonódása, az ismétlődések. Ugyanakkor a prózában nagyobb teret kapnak a narratív alakzatok, Takácsnál egyértelmű a törekvés a prózai nyelvhasználatra. Krusovszky szerint a mágikus realizmus (melyet Bodor Béla emleget) leszűkíti a novellák értelmezését, ő úgy véli, távolról Kafka, közelről Camus hatása érezhető. Marno János kisprózájával is rokonítja – tekintve, hogy lírai gondolkodásmód jellemzi mindkettőt.  Krusovszky szerint Takács novellái lényegét tekintve nem posztmodernek, a nyelv vázából kirothadt az én, mondja, így a figurák hiába mondanák a magukét, nincs olyan, hogy "maguk". Az "én" lényege a változékonyság, különböző stációi vannak: nem akarok ebben a világban élni – nem akarok élni – nem élek. A személyes történetet eltávolítja és egyszersmind közelíti az elbeszélő, például a Tanyasi történetben, ahol E/1-ben beszél, de nem saját történetéről. Takács Zsuzsa lírájából áthoz poétikus eljárásokat, a motívumok összerímelnek a novellákban, az emlékezés közös mozgása átjárja a szöveget, mint a huzat.

Ebéd után Margócsy István megnyitja a „Leleteket”: Móricz Zsigmondról, Kosztolányi Dezsőről és Kádár Erzsébetről hallunk.

Szilágyi Zsófia, mielőtt rátérne a Csipkés Komárominéra, szót ejt a Hét krajcárról, melyet már az általános iskolában megismernek a diákok, azonban korában nem volt annyira kirobbanó sikere, csak visszanézve vált jelentőssé Móricz életművében. Ennek oka leginkább az a lelkesedés, mellyel Móricz írt róla, pályájának kezdetét szimbolizálta ugyanis számára ez a novella, melyet a „jóságos főpap”, Osvát befogadott a szentélybe, ezzel beemelve Móriczot a nyugatosok közé. Ady és Kosztolányi is dicséri a Hét krajcárt, utóbbi mint „a huszadik század népmeséjét” emlegeti. A Csipkés Komárominé a kettős beszéd novellája, mely megmutatja, hogy az „emberek a falun milyen jól tudnak baszni, és csak azt”, így Móricz, azonban novellájában az olvasó az aktusnál, mely pap és Komárominé között történik, már nincs jelen. Móricz nyelvi tarkasága, képes beszéde, az elhallgatások a párbeszédekben és az elbeszélő metaforikus beszéde mind-mind sűrűvé teszik a szöveget, mely ezáltal újraolvastatja magát.

Bíró-Balogh Tamás ezúttal önmaga nevében ad elő. Kosztolányi gyorsírásos jegyzeteiről beszél, melyekben egy világvégéről szóló regény terve körvonalazódik. A regény nem született meg, viszont az 1935-ös Tengerszem kötetben megtaláljuk a Világ vége című, kronológiailag utolsó Esti-novellát. A világvége-tematika nem újdonság sem a történelem, sem Kosztolányi életének története folyamán, hisz két olyan cikke is megjelenik, melyekben a Föld pusztulására az író teljes közönnyel felel. A novella ötletét Camille Flammarion, francia csillagász Világvége című regényéből vette Kosztolányi, melynek filmváltozatát is látta – bár nem szerette a mozit. A film és a kötet, valamint Milko Izidor (a második író, akit Kosztolányi életében megismerhetett) világvége-novellájában is ugyanaz történik: az emberek várják a világvégét, tivornyáznak, orgiákat tartanak, illetve ízlés szerint templomban imádkoznak, majd kiderül, mégse lett vége a világnak, minden megy tovább ugyanúgy. Kosztolányi kicsit megbonyolítja a dolgot, Esti ugyanis csak álmodja, hogy három nap múlva világvége, és így egyszersmind az írásra magára is reflektál: „olyan valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és túlvilágit hétköznapi keretbe helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán megrázóvá.”

Kosztolányival és Móriczcal ellentétben Kádár Erzsébetről ritkán hallani, aki e szerzők novelláit másolta kézzel, hogy hozzájuk hasonlóan írjon. Akárki is írt róla (Illyéstől Réz Pálig), mind elismerően nyilatkozott, mondja Szilágyi Judit, és közben képeket is mutat az írónőről. Mesél a Csernovits Erzsébet néven született Kádár Erzsébetről, akitől összesen kb. harminc novella maradt meg. Érdekes életpálya, először képzőművészetet tanul (Szilágyi ceruzarajzokat, festményeket is kivetít), majd a Budapesti Hírlapnak készít illusztrációkat, kisebb szövegekkel. Képregényeket rajzol, a képek egyre kisebbek lesznek, majd eltűnnek, tárcanovellákat ír, női témákról. Család-gyerek-otthon, hazafias köntösbe bújtatva. Később könyvkritikákat publikál (többek között a Feleségem történetéről), kibontakozik szerkesztésmódja, nyelvhasználata. A Nyugat novellapályázatán jó helyezést ér el 1935-ben, megelőzi Örleyt, Ottlikot, innentől kezdve Kádár Erzsébet néven ír, maga mögött hagyja a női lapokat. Nőből férfiassá válik, fecsegő-locsogó-üres beszédmód helyett szikár, férfias lesz a stílusa. „Utálom a nőírókat”, mondja, kivéve Kaffka Margitot és Török Sophie-t. Illés Endrével viharos, már-már szado-mazochista szerelmi viszonyba keveredik. Szilágyi szerint Illés „legnagyobb irodalmi teljesítménye meglehet, hogy Kádár Erzsébet volt”. Vas István rendkívül fontosnak tartotta Kádár munkásságát, úgy gondolta, „sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet” – ám utóbbiban, most úgy tűnik, tévedett.

A nap negyedik szekciója a novella filmmel, színházzal és a közönséggel való találkozásáról szól.
 
Vincze Teréz a Parti Nagy Lajos novelláiból készült Taxidermia című filmről beszél. Érdekesnek találja, amiről Margócsy beszélt még a nap elején, hogy a film megregényesíti a novellát, szerinte is lehet ebben igazság, és végülis a Taxidermia is valami hasonlóban utazik. Három részből áll a film, az első kettőben két Parti Nagy novella adja a történet keretét, A fagyott kutya lába és a Hullámzó Balaton. Vincze arról beszél, ami ebben a két novellában „filmrevitelért kiált”. A film Parti Nagy Lajos felravatalozott testével indul. A test végig központi szerepet játszik mind a novellákban, mind a filmben, azonban más-más módon, a novella és a film a testiségben kapcsolódik egymáshoz. A fagyott kutya lába filmes szempontból legszembeötlőbb része a test és masinéria kapcsolatára utaló szövegrész, a testkép és a testgép fogalmának összekapcsolódása. A testek azonban túlmutatnak önmagukon, a Hullámzó Balatonban a test a történelem körforgásának kifejezőjeként jelentkezik. A groteszk képek, a versenyevők stilizált alakjai a kivetítőn láthatók. Rendkívül kövér emberek a parton, a vízibiciklin, fürdés közben a Balatonnál. Míg a novellában a körforgást jelentik a testek, addig a filmben a családtörténet folytathatatlan, a fiúk nem vérszerinti fiúk. A novellákon kívül, a film világában a szálak Lajoska segítségével varródnak el, szó szerint is, hisz a fiúnak testpreparáló gépezete tökéletes műalkotást képez, és ezzel felszámolja magát a testet is.

Háy János novelláiról és drámáiról beszél Herczog Noémi. Érdekesnek tűnik, hogy novella-dráma párok jöttek létre Háy életművében, ám dráma-novella párok nincsenek. Drámából nem születik novella, és mintha a novella Háynál olyan funkciót tudna betölteni, amilyet regény nem: tömör vázlatot nyújt(hat) egy-egy drámához. A nemrég bemutatott Nehéz című darab is novellából született, Háy ugyanis nem akarta/tudta megírni A gyerek dramatizált változatát. Herczog úgy gondolja, mivel a világ alapvetően nehéz Háynál, a lecsúszott alakok is ide-oda mászkálhatnak ebben a nehéz világban. „Kurva nehéz az élet. Ki gondolta volna, tíz éve, hogy tíz év múlva ennyire kurva nehéz lesz” (Háy: A Pityu bácsi fia)

Dékei Kriszta a Ködlovagok kiállításra invitál mindenkit „Idézetgyűjtemény és szinesztézia, avagy a zavar feloldása” című előadásában, melyben elmondja, hogy láthatjuk Blaha Lujza emlékkönyvét (mindenki szerelmes volt belé, természetesen), illetve a szoknyájából készült könyvborítót, a Hét helyes és fiatal munkatársainak képét. Gulácsy Lajos festményeit, illusztrált versesköteteket, írásokat a falon, mert ez valóban egy összművészeti kiállítás, mottója Gulácsy-idézet: „a művészet egy, csak a mód más, mivel a művész gondolatát kifejezi”.

A kiadói kerekasztal-beszélgetésen Péczely Dórával, Reményi József Tamással, Mészáros Sándorral és Csordás Gáborral Bárány Tibor beszélget. Elhangzik, hogy bár a novellák népszerűbbek a folyóirat-szerkesztők körében, ha könyvkiadásról van szó, a regény mindent visz, főleg mivel a terjesztők legalábbis "regényszerű" könyveket hajlandók átvenni, novelláskötetet nem igazán. Ez megnehezíti a novella helyzetét, viszont van esélye, az internetes felületeken, például.

A napot novellisták felolvasása zárja, jórészt egyesszám első személyben. Garaczi László, Tóth Krisztina, Egressy Zoltán, Szvoren Edina, Németh Gábor, Takács Zsuzsa, Kiss Noémi, Centauri (nevében Reményi József Tamás) és Parti Nagy Lajos.