A rendező ugyanis arra kérte az egykori nézőket, hogy több évtized távlatából elevenítsék fel, mit is láttak a színpadon. Az időben előre haladva – legalábbis abban a kronológiában, amelyet mi látunk a vásznakon, hiszen hamar kiderül, hogy a felvett anyagokat megvágták, és olykor meg is keverték – azonban nemcsak az emlékképek elevenednek meg, hanem az érzelmek is, az egykori erős emocionális hatás és az, ahogyan az előadás felidézése a riport pillanataiban hat. Így nemcsak az az én elevenedik meg, amelyik 1946-ban a Théâtre des Champs-Elysées soraiban nézte Nathalie Philippart és Jean Bebilée alakításában A Fiatalember és a Halált, hanem az is, amelyik a jelenből tekint vissza a múltba, valamikori önmagára immáron több dolgot is másképp látva.

Az emlékezetről való gondolkodás mentén tovább játszik velünk a rendező, hiszen azáltal, hogy a szemtanúk több évtized távlatából osztják meg közönségükkel a táncelőadás darabkáit, azok a nézők képzeletében egytől-egyig másképp állnak össze egységes egésszé, így mindenki létrehozhatja saját Cocteau -előadását.

A darab nagy részében valami furcsa izgalom és vágyakozás uralkodik rajtam: látni szeretném a táncosokat, a Merlin színpadára varázsolva vagy csak vásznon, holott az első perctől értjük a játékot, ezek a kérések nem kielégíthetők. Ez a szigor tartja életben a képzeletet, minden megszólaló után kicsit átformáljuk a magunkban kialakított képet. Egy bizonyos időn túl már nem is az a fontos, milyen volt a színpad, hol álltak a kellékek, milyen színűek voltak a jelmezek, hiszen a tanúk szemében, hangjában megjelennek az érzelmeik, árulkodnak kilétükről. Egyre személyesebbé válik így minden egyes beszélgetés, míg végül nevekkel és korokkal zárulnak. Közel hozva egy kicsit 1946 Párizsát, a beköszöntött béke hangulatát,  az egyéni sorsokat, melyek csak ritkán kapnak hangot a műalkotás után.

Salamon Eszter And then/És akkorja már címében is kérdéseket rejt. Első ránézésre azt hiszem – kissé értetlenkedve – a cím egyszerűen lefordítja az angolt magyarra, de az előadás elején összeáll a kép: egy kétnyelvű, magyar-angol darabról van szó, ahol a szövegrészek nem egymás fordításai, hanem kiegészítői, és a magyart ugyanúgy fordítják angolra, mint az angolt magyarra. Salamon Eszter története több történet, a fragmentumokat egy megegyező név, azaz Salamon Eszter neve mentén tudjuk összeilleszteni.

E darabkákat azonban a névegyezésen túl összeköti a világ különböző pontjain élő Salamon Eszterek származása, elégedetlensége, hogy a világ nem alkalmazkodik jobban gyönyörű álmaikhoz, szüleik, nagy- vagy dédszüleik története, a múltból felderengő Auschwitz képe s az összes széttartó erő mégis egy mederbe sodorja végül őket, amelyben egymásra találnak. Ez az egymásra találás a darab kiindulópontja, innen indul mindegyik Salamon Eszter kalandozni saját múltjában, saját életének történetében.

E tekintetben áll párhuzamban Olga de Soto dokuszínházával: mindkettőben az elbeszélő és az elbeszélt én közti távolság válik hangsúlyossá, amely miatt egészen másképp idézik a szereplők önmagukat életük egy olyan korszakából, amelyben még nem tudták, hogy tagjai eme (sors)közösségnek. Mindkét előadás embereket hoz össze, az utóbbi esetben a világ különböző pontjairól, s helyez valamilyen rendezőelv alapján egymás mellé.

Olga de Soto színházának hófehérségét csak a vásznak szélei törik meg. A kivetített képek helye és mérete folyamatosan változik, olykor a gépek, olykor a szereplők által stabilizáltak vagy előre-hátra mozgók. Különbözőképpen elevenednek meg így előttünk a riportsorozat képei, ahogyan a tanúk sem tudnak azonosan beszámolni a valamikori előadásról.

A különbözőség nyomvonalán haladva a Salamon Eszterek történetei közül az első kiemelkedő: Eszter egy cég HR osztályán dolgozik, belépésének története különösen sokat mondó. Becsukott szemmel arra kérték az új munkatársakat, hogy mutassanak észak felé, s amikor kinyitották a szemüket, látták, hogy mindannyian különböző irányba nyújtották a kezüket. Majd levetítettek nekik egy hasonló szituációt, amelyben a több tucat ember mind egy irányba állt és mutatott. A cég terve és jövőképe ugyanez volt, tucatembert csinálni. A világ Salamon Eszterei azonban bebizonyítják: a közösség, az egység nem mesterséges úton keletkezik, a motivációnak ettől erősebbnek kell lennie.

Nem mindennapi az Magyarországon, hogy politikai döntések és folyamatok ilyen jótékony hatással lennének a művészetre. A soros elnökség következtében a Trafó projektjének sikerült három ország kultúráját kissé közelebb hozni egymáshoz, átjárást biztosítani nemzetek, színházról vallott felfogások, nyelvek és emberek között. Általánosságban bátran mondhatjuk a jövőre nézve bízva a további kedvező európai hatásokban: kíváncsian várjuk a folytatást.

Prési-danses

Olga de Soto: histoire(s)

Koncepció, rendezés, koreográfia, videó, kép és hang: Olga de Soto

Szereplők: Cyril Accorsi és Olga de Soto

A dokumentumfilmben nyilatkoznak (a megjelenés sorrendjében): Micheline Hesse, Suzanne Batbedat, Robert Genin, Brigitte Evellin, Julien Pley, Françoise Olivaux, Olivier Merlin és Frédéric Stern

Zene: Johann Sebastian Bach (zongoradarabok)
Előadó: Angela Hewitt, zongora
Díszlet: Thibault Vancraenenbroeck
Világítás: Henri-Emmanuel Doublier
Fénytechnika: Geni Diez / Sarah Scouarnec

Koreográfus: Eszter Salamon
Szereplők: Aude Lachaise, Salamon Eszter, Bojana Cvejic