A második napot a Kortársak 2. szekción belül Gács Anna nyitja meg Tóth Krisztina novelláiról tartott előadásával. Az utóbbi időkben megjelent kötetek, elsőként lírikus prózái, majd az utazgató én-elbeszélő novellái, és a tárcák elemzésével Tóth Krisztina egyedülisége is kirajzolódik: nem mininovellák, hanem valódi tárcák írójaként jelentkezik merészebb, harsányabb, tematikailag sokszínű megszólalással, kifinomult írói eszközök használatával. A testrészek figura-, eseménycentrikus legújabb történetei kevésbé képszerű nyelvvel, visszatérő figurákkal, nagyobb szerkezetre téve kísérletet, filmszerűségükben Altman és Carver novelláihoz hasonlítanak.
 

Nagy Boglárka Parti Nagy Lajos: A fagyott kutya lába novelláit önnarrációként írja le, melyben a szerzőt „kételyek marcangolják, de nem nagyon”. Sebők Zoltán mém-elméletét hozza, a kultúránk egészét kitevő – jelen esetben műfaj-, műnem-mémek evolúcióját. A „válogató, gyűjtögető” író szövegvariánsaiban nevek, helyek, stb. vándorolnak versről prózára, és így tovább. A Mészöly-hatást nem figyelmen kívül hagyva, de tőle különbözve állandóan változtatható „nyelvmasszát” hoz létre teremtőerővel, leleménnyel. Parti Nagynak három szövegtípusa épül bele a „mém-enciklopédiába": a Csáth Géza-i, és a XVI-XVII. századi nyelvet imitáló, a „létezés dilettánsairól” szóló, a posztszocialista magyar valóság nyelvi megrendítő erejével ható, valamint a SzépRóza tárcajellegű, ars poeticát megtestesítő, az olvasót a kukkoló szerepébe helyező novellái.

Czeglédi András „ellen-Steinmanként lép föl”, kitérőként beszélői pozícióját tisztázandó sorolja fel, hogy ő mi nem (irodalomtörténész, kritikus, novellista), és valójában mi (szerkesztő, esztéta, „és igen, csak azért is filozófus”). Centaurira a rejtőzködés-témával tér át, hogy paratextus-e az írói álnév, és felveti, a Flaubert és a divattal debütáló szerző ki is valójában [„halász, vadász vagy ki tudja, mi. (...) Spiegelmann Laura pedig nem létezik. Vagy mégis?” Centauri, ÉS, LIV. évf. 24.sz] Egy, magát regényírónak gondoló, néha bosszantó „prózapoétikai szertelenséggel” fogalmazó író, akinek rövid prózáit a „panteisztikus nihilizmus lengi be” /Dunajcsik M./ És aki a „horhos” kifejezést úgy használja, hogy az eleven magyar irodalmi hagyományokhoz, például Mészölyhöz semmi köze, Czeglédi A. szerint pedig „világirodalmi alkatú” szerzőként inkább Jack London.



Bazsányi Sándor Nádas Péter novelláiban a vándormotívumokról szól elsőként, melyek átlépik a műfajilag elszigetelt határokat, a dilemmát pedig a Talált cetli és más elegyes írások, a Hátországi napló - újabb esszék és az Évkönyv – kimondva hordozzák magukban. Esszé – kritika – fikció, az amerikai és német nyelvű válogatások megint más szempontok szerint sorolják be az írásokat. Vissza az ismétlődésekhez, például a bestialitás, „van feketébb a feketénél; a cigaretták fölparázsló vörösével jeleznek a buja érintésre váró ismeretlenek”, és a Kafka-féle, bár másként összenőtt ujj.



Balogh Endre kiáll a pulpitus mögé, ez a performansz része, miként az Esterházy Péterről tartott előadás címe önmagában is az: Kisssprózabuzera. Ide még az Estiből az idézet: „nekünk egy tökös novella kell, nem ez a szóbuzera". A szövegkörnyezetben álló mikrotörténetek halmozása, a fragmentumok esetlegessége, a centrális nélküli mellérendelt sorozat e szövegek legfőbb jellemzői. „Marno szerint Esterházy olyan, mintha a fórumon beszélne”, a fórum tehát ott is, itt is a diskurzus helye, a retorizált nyelvé, a szerző nem prófétaként szól, hanem (mint egy "ürge") demokratikus térben. Még a piacon is az ő reflektált nyelvét használtuk, mondja Balogh E., hozzátéve, hogy mindannyian Esterházy köpönyegéből bújtunk ki - de vajon mi marad rajtunk ezután?

A Kortársak 3. szekciót Vári György kezdi Kertész Imre Az angol lobogójával, mottó Babitstól: „előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk egy elsüllyedt ország”. Néhány elsüllyedés: a műfajpoétikai jegyek, a tipikus kisprózai keret, mely alighogy felépül, rögtön vissza is vonatik, maga az angol lobogó története, a kiintegető kéz. Maradnak viszont kikalapált, nyugatos alkatú mondatok, körülményeskedés és polgári tradíció, marad az elbeszélhetőség dilemmája és a nosztalgia megidézése. Végül egy interjúbeli mondat: ”bizonyos várakozásteli megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy azt az ígéretesebb jövendőt, amellyel mostanában mindenfelől fenyegetnek, énnekem már sem megélnem, sem megértenem nem kell”.



Urfi Péter a Republictól hozza a címet Szeretni valakit valamiért Bodor Ádám Az utolsó szénégetők című kötete kapcsán. Az '78 és '81 között keletkezett tárcák kiadásával „nagyszerű leletmentéssel és egyszerű utánközléssel állunk szemben”, a néhány éve izgalmas motívumok mára elcsépeltté váltak, a narratív trükkök kínosan hatnak, az elbizonytalanítás komolytalannak. A tárca (Egy kertész) átirata karcolat, abból novella, abból megint tárca – ennyit a műfaji besorolás pontosságáról, mondja Urfi, a feszes, kihagyásos szerkezet önállóvá válva terjengőssé lesz. A regényben (Sinistra körzet) novellák vannak együtt, „Bodor mindig novellát ír, akkor is, ha regényt”, a tárcák együtt azonban rámutattak saját esendőségükre.



Király Editet a szerkesztő „megfosztotta” tanulmánya eredeti címétől miként még néhány más előadót. Márton László elsősorban regények, drámák alkotójaként szerepel, de az elbeszélések is feltűnnek az első és utolsó kötetben, valamint Kleist fordításokként. Király E. idéz egy Ferling Szonjával készült beszélgetésből: „A novella műfaja korábban annyira nem izgatott (…) Mostanában foglalkoztat erősebben az a kérdés, hogyan lehet rövidre zárt, látszólag kisebb fesztávú formákban is sűrítéssel, kihagyással, és egyéb eszközökkel, viszonylag komplex eseménysorokat, vagy tudati folyamatokat leírni”. Mindehhez még jön az esetlegesség, mint elrendezés, mint kísérleti terep. A befejezés pedig mindig egészet feltételez, egy elbeszélésről nem mondhatjuk, hogy kész, az csak magátóllehet azzá.

Turi Tímea nyitóképe Kalaf áriája: ”Titkom nem tudja senki meg, nevem nem mondom senkinek”. Darvasi László A legrövidebb novella című írásában ez a novella így szól: „Az ember meghal”, ennek pedig változata „Mindig a másik hal meg”, vagy címként az előző, ez már tehát három novella, mely így tekintve semmiképp nem rövid. A Kleofás-képregényben meg éppen valami helyett történik minden, rejtélyesség és történetszerűség van együtt, de a titok elbeszélhetetlen, helyette áll a név. Egymást helyettesítő nevek: Szív Ernő például, roncsolt német nevek és kitaláltak. De mindez csak látszólagos megoldás a titokra, mert hiába nevezzük a szarvast lónak, minden név esetleges.



Milián Orsolya Dragomán György A fehér király című, az elbeszélésfolyam és a regény között egyensúlyozó írását elemzi, innen jut el az „olvasásmód” kérdéséig, mely lehet regényszerű és elbeszélésszerű. A tizennyolc fejezet önállóan olvasható, felcserélhető, kivéve az utolsót, de ezek mégis pillanatfelvételek helyett fejlődéstörténetet adtak ki. Negatív aparegény ez, ahol az időt az apa hiányához képest mérik, ezáltal a sorrend mégis adott. Adott az újabb felvetés, melynek kifejtésére idő híján nem kerülhetett sor: az összetettregény-szerű olvasási mód.

Magyar László András előző nap elmaradt, Az első magyar eretnek című előadása a harnmadik részben válik  megismerhetővé, témája Johannes Niderius 5. könyvének magyar fordítása az 1438-as boszorkányüldözésről, első magyar vonatkozású realista novellaként.

Csak épp egy rövid kis reszteltmájazás után Novellisták novellistákról – előképek. Egressy Zoltán: Cholnoky Viktorról. Nincs emblematikus műve, az egzotikus érdekesség kategóriájában maradt meg, a nekrológban így emlékeznek meg róla: „Nagyszerűt és csonkát alkotott”. A tudományt és a szépírást kötötte egybe, majdnem polihisztor. A finom költőiség vaskos fantasztikummal ötvöződik, kedély misztikummal. A hihetőség határán billegő történetek, egy félvak ember perspektívájából való szemlélődés. És a grog receptje, a Cholnoky-féle varázsital, melytől mindenki mesélni kezd, ha meghívlak rá, te is azonnal beszélni fogsz.

Takács Zsuzsa: Csáth Gézáról. A varázsló kertje helyen, időn túlmutató buja kert, egy önpusztító élőhalottal a közepén. Realizmusa szecesszióba fordult, a kert a diagnózist felállító orvos anamnéziseként is olvasható, de a kitárulkozó női testet is jelenti. A templompadláson hullanak a gyerekfejek, a nőkkel való leszámolás pedig az életet teszi kérdésessé, negatív szakralitás. A befejezés vészterhes, a beteljesülő szerelem jelképe lengedez, a bűn pedig elkövettetik újra meg újra.

Németh Gábor: Hajnóczy Péterről. Egy Erdélyi Miklós mottó: „Bárki kétségbe vonhatja, hogy amit most olvas, az vers” és egy Hajnóczy: „Persze, persze, ha térdig ezüstben”. Németh G. mutogatná őt fűnek, fának, de beszélni róla... költőnek lenni egyébként avéta, inkább a halál, írót kell tenni elé, az meg önidézet, de legalább puszta rímkényszerből nem kell leírni ilyen szavakat, mint locska. Akkor most a regény, azt mindig egy vagy több premissza fogja, ritka, amikor csak lenni akar, nem pedig megmondani. A regényt nem lehet egyetlen kitartott meglepődésben végigcsinálni, a novellát ezzel szemben a hübrisz írja. Grammatikai katarzis ez, mint „nekem Mészöly, az Alakulásokat kinyitottam, és az első mondat ez volt itt fogok lakni”.

Tóth Krisztina: Lázár Ervin-Tar Sándorról. Utóbbi, mint a talajvesztettség, otthontalanság hordozója a lezáratlan, feloldhatatlan történetekben. Szagokkal, zörejekkel együtt jelenik meg, dramaturgiai felépítettségben (Celofánvirágok). A „szociálisan érzékeny író” nem látogató, hanem lakó, magát megkedveltetni akaró mimikriző. Persze elhangzik az általában elhangzó zsarolhatósága is. Lázár csak épp említésre kerül, mint párhuzam a dramaturgiaiságban.

Beszélgetés novellistákkal: Garaczi László, Kiss Noémi, Parti Nagy Lajos, a moderátor Károlyi Csaba.

Melyik műfaj a leginkább fontos? Kiss N. nem gondolkozik kategóriákban, könyvvé érő szövegeket ír, Garaczi L. ugyan rövidprózákkal kezd, de úgy szocializálódott, hogy a regény a nagy műfaj. Akkoriban ábránd volt a regény, nem elvárás, mint ma. A novellákat műhelymunkának tekinti, készülődésnek a nagy munkára. Parti Nagy L. szerint versből kevés íródik, ezért számára az a legfontosabb. Műveit nem rendezi hierarchiába, de éjszakája legmélyebb óráján egy metaforára, rímre riad fel, nem regényre. A Szódalovaglás után kalandvágynak indult a próza. A tárcanovellák által a nagyon sima, temperált történetvezetést akarta megtanulni: „Írtam kispróza, ahogy jött”. A regényt, mint terjedelmi kategóriát használja és életforma, alkat kérdésének tekinti. Kiss N. elmeséli, hogy novellafüzérének németországi kiadásakor azt megkérdezése nélkül regényként tüntették fel, pusztán a piac kedvéért.

Kedvenc novella? Konkrétan! Garaczi L. – Bodor Ádám: A buzi macska (?), Kiss N. - Forgács Zsuzsa: A kis pasi, Mészöly: Jelentés öt egérről, Parti Nagy L. - Móricz: Tragédia. És mi van a novellafüzérrel? Kiss N. Herta Müller Lélegzethintáját, Bodor Ádám Sinistra körzetét említi, Garaczi L. elemez, motivikusan, szerkezetileg, tematikusan összefűzött részekből kell építkezni, Parti Nagy L. fordítva közelít, nagyregény az, melyet nem lehet novellákká szedni.

Miért akarnak az olvasók regényeket? Garaczi L. szerint jobb belemenekülni egy nagyobb alternatív világba, jobban kiszakít, jobban vissza lehet térni, Kiss N. nem érzi, hogy egyszerűbb lenne novellát írni, Parti Nagy L. a médiát, tömegkultúrát okolja, valamint azt, hogy a novellában hamar kisül a feszültség, és lehet megint nulláról kezdeni. Mit csináltok most? Kiss N. rövid, monologizáló szövegeket ír ciklussá női elbeszélőkkel, Garaczi L. klasszikus novellát, de lehet, hogy összefűzi regénnyé, Parti Nagy L. tárcákat ír, azokat kisprózának gondolja, mert nem tudja, mi valójában a tárca, döntés kérdése, hogy némelyik mostantól novella legyen egy más térben.

Végül pedig azért, hogy senki ne legyen biztos abban, hogy regény vagy novella, idézet Mándytól: „Ez egy novella? Maga szerint ez egy novella? Szóval, maga szerint most egy novella van itt az asztalomon”?

Balogh Endre

Bazsányi Sándor

Garaczi László

kortársak

Károlyi Csaba

hozzászólás

Németh Gábor

Egressy Zoltán

Parti Nagy Lajos

hozzászólás 2.

Tóth Krisztina

Turi Tímea

Takács Zsuzsa

kartársak

Fotók: Börcsök Mihály