Mézes Márton Pusztakonzerv című utánfestett objektjén sorra veszi a „hozzávalókat”. A konzerv összetevői leírása szerint a következők: „víz, fű, szikestalaj, gémeskút, horizont, délibáb, ló, csikós, gulya, csordás, szürkemarha, bodrikutya, karikás, menyecske, szűr, butykos, slambuc”. A tárlat munkái a felsorolt jellemzők közül csak néhányat emelnek ki, de más jellegzetességek – elhagyatott romok, szerszámok, jelként olvasható lábnyomok – is felbukkannak.

Tóth Hajnalka Pusztaszimulátora például egy virtuális valóság generáló szerkezet makettje, amely az egész kiállítás kicsinyítő tükreként működik. Ahogy egy ilyen szerkezet alkalmazása, úgy ennek a kiállításnak a bejárása is előidézhet bennünk pusztaélményt. Mindössze egy zöld pamacs akaszthatja meg a hortobágyi hangulat rekonstrukcióját, mégpedig Horváth Kitti Tájidegen eleme, amely minimalizmusával irányítja rá figyelmünket az oda nem tartozás élményére. A városi ember is ilyen tájidegen szőrcsomóként bolyong a Hortobágyon, akárcsak a munkák többrétűsége felett átsikló, értetlenkedő kiállítás látogató. Pedig minél szűkebbre zárjuk saját horizontunkat, annál kilátástalanabb a helyzetünk ebben a bolyongásban.

A tárlat alkotói viszont éppen ennek a horizontnak a kiterjesztéséhez segíthetnek hozzá minket. A már hagyományossá vált Interregionális Rajzverseny 2010-es tematikájához kapcsolódva, sajátos perspektívából értették újra a magyar puszta egy-egy momentumát. Jelen tárlaton azok a díjazott munkák is láthatók, melyekkel kvalifikálták magukat a 2010 nyarán megrendezett hortobágyi projektre, ahol a most szintén kiállító Szabó Károly képzőművész szakmai vezetésével gondolták tovább témájukat. A táborra az előző évben először elmaradt Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep utódjaként is tekinthetünk. Továbbörökített témák társulnak nyitott szemlélettel. Az alkotók azt a közeget próbálták közelebb hozni a munkák által, melynek arcára eredetileg a puszta embere rajzolt karaktert.

A pusztai ember, akinek kultúrateremtő erejét – a fogyasztói társadalom kényelméből nézve – kár lenne alábecsülni. Hiszen a magyar rónaságon szocializálódó közösség nem csak a tájnak adott sajátos arculatot, hanem a természet közelebb hozása érdekében egyedi jelrendszert alakított ki. Szimbolikus színhasználat és formakultúra jellemezte alkotásaikat. Organikusan terjedő mintázatok a használati tárgyakon, étkészleteken, faliszőnyegeken. Magyar népi motívumainkat a táj inspirálta és az emberi természet formálta olyanra, amilyennek Horváth Kitti kiállított szerszámain viszont látjuk őket. Problémafelvetése azért érdemel külön figyelmet, mert olyan eszközöket írt tele ezzel a számunkra már nehezen dekódolható – nemzeti érzelmeinket mégis mozgásba hozó – jelrendszerrel, amellyel a falu vagy a tanya embere valószínűleg nem látta volna el azokat. Ennek részben praktikus okai lehettek, hiszen a szerszámok használata során hamar az enyészetévé váltak volna a mintázatok. Másrészt akár babonáknak, hiedelmeknek is tulajdoníthatjuk a díszítés elmaradását, a népi motívumok ugyanis mindig a már belakott, sajáttá tett tér megjelzésére szolgáltak. Ezzel a természetből kikülönbözött, a tájról levált elemeket az indázó növények által szimbolikusan újra a természet részévé lényegítették át.

A szerszámok viszont épp ellenkező célt szolgálnak, mint az ornamentika. A földművelő ember a puritán eszközök használatával a természetet szelídíti meg, mikor a számára szükséges elemeit kisajátítja, de ugyanakkor újra is termeli. Ennek a tevékenységnek állít emléket Mézes Márton Ásóverseny című installációja, ahol a feketeföld alól feltűnő fehér lábnyomok és a lábnyomok elé szúrt szerszámok az ember nyomhagyásának kettős természetét hangsúlyozzák: az ember kiszolgáltatott, ugyanakkor a kiszolgáltatottsága elleni küzdelemben könyörtelen is.

Míg Mézes Márton a nyomhagyás megkerülhetetlenségét hangsúlyozza, addig Horváth Kitti a természet kisajátítására alkalmas eszközöket virágmintába borítva próbálja félrevezetni a táj testét. A népi babonák és hiedelmek logikája szerint ez törvényszegés, ugyanakkor a természetesség jeleivel felruházott eszközök mágikus erőre tesznek szert, vagy netalán eredeti funkciójukat vesztve dísztárggyá lényegülnek át. Funkcióváltás figyelhető meg az installáció alkotójának két cím nélküli festményén is, ahol az ornamentikák eredeti közegüket vesztve jelennek meg.

Molnár Boglárka szintén a népi motívumrendszernek szokatlan közegben való alkalmazhatóságával kísérletezik. Kiállított digitális grafikáin a juhász teste, mint jelhordozó közeg tűnik fel. Elsőre úgy is érthetnénk ezeket a képeket, hogy a származás mintegy megbélyegzi a pusztai embert, hiszen „sorsuk” a bőrükre van tetoválva, csakhogy a képkivágások és kimódolt pózok ennek az előfeltevésünknek a kifigurázására építenek. A Hungarikum című kép jelmondata az lehetne: „Pózolj tehénnel és közben villantsd ki borotvált mellkasod!” vagy „Tetováltass te is matyóhímzést magadra!” Iwiw-gyanús nézőpont és képkivágás. Világosan látszik tehát, hogy a figura éppen önmagát fényképezi egy digitális géppel.

Az Apajegy oldalra komponált babával pózoló figurája és a Macsóhímzés szoknya alól kikacsintó juhászlegénye pedig a reklámok hatásmechanizmusaira játszik rá. A test üzenetközvetítő jellegére a tetovált motívumok külön is felhívják a figyelmet, így könnyen gondolhatjuk azt, hogy itt nem is tősgyökeres alföldi csikósokkal, hanem a nagyvárosból kizarándokolt „hétvégi divat-juhászlegények”-kel van dolgunk. Mert bármilyen furán is hangzik, holnaptól talán ez lesz a sikkes: népi motívumokkal tetováljuk tele a bőrünket, vagy csikóskalapban feszítünk a puszta közepén.

Bonyhádi Bernadett fotói az épületmaradványok anatómiai feltárásai. Képek a romokról,a puszta elhagyatott emlékműveiről, az állatoktól megfosztott istállókról. Azt mutatják, hogy az elembertelenedő környezetben szükségszerűen helyreáll a táj rendje. A romokat gaz növi be, az épületeket pedig lassan, de biztosan bekebelezi a nagy magyar puszta széltől barázdált teste. Tóth Hajnalka Tűz-eleme, de még inkább Pásztortűz című videó-installációja a szúnyogok elűzésére szolgáló rítus megidézése mellett szintén felhívja a figyelmet az ember által alkotott tájelemek mulandóságára.

Végül azt a kérdést érdemes feltennünk, amit Szabó Károly nemezvarrással vakok számára olvashatóvá tett munkáján fogalmaz meg: „Nos a tér pontokból áll-e vagy egyszerűen csak a pontok benne vannak a térben?” Eldöntendő filozófiai kérdés, amely látszólag csak két választ enged meg. Az egyik szerint a pontszerűség határozza meg a térként észlelt valóságot. A másik szerint viszont bele vagyunk vetve az eleve adott térbe. A „puszta” világában élő „táj-ember viszony”-ra fordítva le ezt a problémát a következőt kérdezhetjük: Az ember a tájban a természetet továbbalkotó, vagy pedig a világ természetét tehetetlenül elszenvedő lény? Persze ez az eldöntendőnek látszó kérdés is eldönthetetlen, a kortárs képzőművészet feladata mégis éppen ez kell, hogy legyen: problémafeltevéssel horizontot nyitni meg.

A Pusztaperspektívák című kiállítás megtekinthető a debreceni Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola Galériájában 2011. február 25-ig.