Nem kevés kétség és hányattatás után végül nem új színház épült ugyanis, hanem a korábbi HEMO-t, a Helyőrségi Művelődési Otthont alakították át alig egy év alatt, és addig egy másik szocreál épületben, az MMIK-ban (a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban) tartottak előadásokat. A legszembetűnőbb változást talán a Filep Ákos által újratervezett épület külső képe mutatja az újonnan épült oszlopsorral. Belülről nekünk, nézőknek, annyi látható, hogy a nagyterem a helyén maradt, de egyébként minden részletében megújult, ahogy a földszinti aula és az épület többi, közönség által látogatható része is.

Az emeleti galérián kiállítást rendeztek a szombathelyi színjátszás történetéből, innen tudható, hogy Az ember tragédiáját utoljára 1970-ben az Állami Déryné Színház játszotta a városban. Most Jordán Tamás rendezésében mutatták be, aki 1999-ben a Merlin Színházban már színpadra állította a művet. Azt az előadást sajnos nem láttam, így csak cikkekből tudom, hogy több közös pontja is van a szombathelyivel.

Ahhoz, hogy egy színházi este emlékezetes legyen, elég egyetlen különleges megoldás, jelenet vagy kép is. Ebben az előadásban legalább kettő ilyen van. Az egyik a filmes technika. A színpad hatalmas részét egy óriási vetítővászon tölti ki, a színészek pedig ide-oda sétálnak a színpad és a film világa között. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az egyiptomi színben például a vásznon látjuk a piramisokat és az építésükön robotoló rabszolgákat, aztán azt, ahogy egyiküket a munkafelügyelő korbácsolja, majd egyszer csak kizuhannak a vászon mögül, nyomukban Évával, egyenesen a trónon ülő fáraó-Ádám elé, és a jelenet itt, már a színház világában folytatódik. A filmes részeket – kihasználva az új technikai lehetőségeket – greenbox videotechnikával vették fel. Ez a megoldás lehetőséget nyújt arra, hogy az egyes helyszíneket illúziót keltően jelenítsék meg, ugyanakkor később a színes-képes tabló benyomását kelti. Javára írható, hogy a kinagyított jelenetek lehetőséget adnak arra, hogy a színészek az arcukkal az egész nézőtérnek játszhatnak, de a mozgalmas háttér néha eltereli a figyelmet az élő játékról. A színészek – talán egy-két kivételtől eltekintve – hajszálpontosan lépnek be illetve ki a vászon mögé vagy a vászon mögül, még akkor is, amikor nyolc-tíz szereplő vált létmódot vászon és színpad között rögtön egymás után.

A másik, bizonyosan sokak memóriájában megragadó rendezői ötlet Isten tenyere, vagyis az a hatalmas, felfelé nyitott tenyér, amelyen Ádám és Éva alszanak a Paradicsomban, és ahonnan Isten az eredendő bűn után kiveti az emberpárt. Ezután a kéz felemelkedik, és ott függ a színpad tetején egészen az előadás végéig, amíg Ádám és Éva fel nem ébrednek a Lucifer vetítette „történelmi mozi” végén. Akkor újra leereszkedik, de persze Ádámék nem térhetnek vissza a Paradicsomot jelképező nyitott tenyérbe, csak tudhatnak létéről, és ez is tudatosítja kivetettségüket.

Horgas Péter díszletének fontos elemei még a fehérre festett, csupasz, ágbogas fák a háttérben, valamint az a többször is megjelenő, szecessziós rajzolatú két valami, amik hol szintén fákat, hol egy arc két felét idézik. Előbbi szerepükben a tudás fáját jelképezik az almával, utóbbiban egymás mellé rendeződve a teremtő arcát. Az almákból így lesznek szemek.

A műsorfüzet szerint az alkotók egyik célja, hogy az előadás „közel hozza e nagy ívű alkotást a videoklippeken, számítógépes játékokon felnőtt fiatalokhoz is, a XXI. század türelmetlen polgáraihoz – nem elriaszt, hanem felkelti az érdeklődést.” És valljuk be, a kötelező olvasmánnyal szembeni ellenállás valóban ott munkál fiatalokban és idősebbekben egyaránt. Madách műve ráadásul még ezek közül is a nehezebben emészthető falatok közé tartozik. A meghirdetett célhoz illően az előadáson érezhető is a szándék, hogy közelítsék a darabot a „türelmetlen” mai nézőhöz: nem kis mértékben meghúzták a szöveget, és ahogy azt már említettem, a képi világgal igyekeztek megtámogatni a szöveget. De van olyan részlet is, ahol a mondott szöveg helyett a vetített lép a látvány mellé segítőnek, ilyen az űrben játszódó tizenharmadik szín, amikor is Lucifer és Ádám állnak a vetítővászon előtt, mögöttük bolygók és csillagok, és ide vetítik ki párbeszédük szövegét, miközben a színészek némán, egyhelyben topogva repülnek.

Az előadásban az egész társulat részt vett, ki filmen, ki pedig filmen és színpadon egyaránt. Lucifer szerepében vendégként Mertz Tibort láthatjuk (ő is a Merlin-beli előadásból érkezett). Egyáltalán nem ördögi karakter, inkább örök ellentmondó, mindent szkeptikusan szemlélő, néha robbanékony lázadó, aki kíváncsian szemléli, hogyan hát Ádámra mindaz, amit megmutat neki. Csonka Szilvia Évája a maga kislányos alkatával már ránézésre is egyszerre párja és ellentettje Szabó Győző Ádámjának. Úgy tűnik, a támogató, gondoskodó szerepekben érzi jobban magát. Érdekes, ahogy az athéni színben a gyermek Grünwald Dáviddal szinte megismétlik azt az itt apaváró, ott apát sirató jelenetet, amelyet ők ketten, ott is anya-fia kettőst játszva, Jeles András A kis lord-jában is alakítanak. Szabó Győző Ádámjában ereje és férfias magabiztossága mellett is mindig ott él valami a kíváncsi, mindent látni akaró gyermekből. Csak a végén érzi úgy, hogy már túl sokat is látott, és készül levetni magát az ekkorra a színpadra visszaeresztett isteni tenyér tetejéről nem várva be a kivettetés következményeit. De Éva szavai arra késztetik, hogyha nem is nagy meggyőződéssel, de szó szerint visszamásszon-ereszkedjen az életbe. Amellett, hogy jelképes gesztus is a két nagy színész, Törőcsik Mari és Garas Dezső hangjának szerepeltetése a Föld szellemeként és az Úr hangjaként, láthatatlanul is fontos részei az előadásnak.

A szombathelyi színháznyitó előadás Az ember tragédiája szép, korrekt, nézőbarát olvasata. Nem adja a dráma gyökeresen új értelmezését, nem rendezi át róla való ismereteinket, sokkal inkább láttatni és megértetni akarja a szöveget, mint kialakítani hozzá valamiféle új viszonyt. Egy középiskolás első találkozásának a darabbal kifejezetten szerencsés lehet, annak pedig, aki többedszerre látja, adhat néhány emlékezetes pillanatot. Például az Isten tenyeréből kivetett emberiség képét.

Madách Imre: Az ember tragédiája
színmű 15 színben

Ádám: Szabó Győző
Éva: Csonka Szilvia
Lucifer:Mertz Tibor
Az Úr hangja: Garas Dezső
A Föld Szellemének szava: Törőcsi Mari

Dramaturg: Duró Győző
Zeneszerző: Szemenyei János
Díszlet: Horgas Péter
Jelmez: Flesch Andrea
Mozgás: Gyöngyösi Tamás
Koreográfus: Bodor Johanna
A filmes betétek rendező -vágója: Horgas Ádám
Vezető operatőr: B. Marton Frigyes
Asszisztens: Szekeres Károly

Rendező: Jordán Tamás

Bemutató: 2011. január 21.
Weöres Sándor Színház, Szombathely