„Egy szép májusi éjjelen, éppen teleholdkor született Lenka. Vajon ezért-e vagy másért, ki tudja, de épp olyan szép kerek lett, mint maga a telihold.” Így kezdődik a közismert illusztrátor és mesekönyvíró új könyve. Szegedi Katalin mind a képek, mind a szöveg esetében a szimbólumok nyelvén szól: az alapvetően „hétköznapi” történetet klasszikusan népmesei, mégis finoman modernizált motívumokból építi fel.

A dundi, és ezért magányos kislány a rajzolásba menekül, míg édesanyja – tudván, hogy mi az, amire igazán szüksége van – ki nem küldi őt a többi gyerek közé, a nagyvilágba, hogy végre barátra találjon. Lenkát a többiek háromszor utasítják el és gúnyolják ki teltsége miatt, ám ő mégsem kullog haza, hanem leül az aszfaltra, és rajzolni kezd. Ekkor jelenik meg mögötte Palkó, akit messziről ugyan látott már a kislány, de a sok csalódás miatt nem mert megszólítani. A kisfiút lenyűgözi Lenka ügyessége, és azonnal játszani hívja őt. (Így nyeri el jutalmát a népmesehős is, miután kiállta a próbákat, itt: a kapcsolatteremtési kísérleteket, és találkozik végül azzal a személlyel, aki belső értékeire figyel, azaz: tehetségére, látásmódjára.) A közös játék összekovácsolja a két gyereket: még a hirtelen kitörő viharban sem válnak el egymástól. Palkó, akár egy kész férfi, hazaviszi rollerén (lován?) a kislányt, ő pedig jelképes „varázseszközzel” viszonozza a gesztust: az ablakon kirepülő rajzból eső elleni védelmet nyújtó csákó készül.
 

Az egymás értékeinek felfedezése és másságának elfogadása ebben a mesében minden sallang és didaktikusság nélkül, kép és szöveg különleges konstellációjában bontakozik ki. Az illusztráció nem kiegészíti vagy értelmezi a narrációt, hanem (több szempontból is) másképp meséli el ugyanazt: míg a szöveg a kislány szemszögéből (még ha egyes szám harmadik személyben is) láttatja, addig a képek kívülről és jóval érzelemmentesebben mutatják az eseményeket. Mivel azonban egy magas színvonalú, lenyűgöző szépségű képeskönyvről van szó, a két médiumnak az olvasóra-nézegetőre tett erőteljes hatása folyamatosan összekeveredik, összemosódik. Ez a kettősség különösen izgalmas annak tudatában, hogy alkotójuk ugyanaz a személy.
 

A szöveg alapvetően lényegre törő, és a célcsoport (4-8 évesek) teherbírását is figyelembe véve viszonylag rövid. Stílusa egyszerű, ugyanakkor erősen lírai hangvételű. Ez egyfelől fakad a szerző alkatából, ahogy ezt illusztrációiból, és már megjelent saját meséjéből, az Álomcirkuszból sejthetjük; másfelől következik a téma „drámaiságából”. A könyv nagyszerűségét meg nem kérdőjelezve csupán annyi kritikus megjegyzést tehetek, hogy talán a határozószók és hangulatfestők  kis ritkításával, azaz némi „semlegesítéssel” vált volna a szöveg igazán tökéletes párjává a képi világ nagyon kifejező, mégis eszközében és színvilágában puritán kifejezésmódjához. Ugyanakkor egy-egy líraibb szerkezet valódi többlettel ruházza fel a textust, és nagyon is hiányozna: például a fent már idézett nyitó mondat, vagy az ablakon kirepülő rajzok leírása, mely a két barát lelki emelkedettségét érzékelteti. Ezek mögött a kiegyensúlyozó aktusok és a gondos szövegszerkesztés mögött ott sejthető a biztos ízlésű és alapos szerkesztő(gárda) is.
 

A szöveg (és a képek) felépítését emellett a statikusság és dinamikusság váltakozása határozza meg: a nekiiramodások és megtorpanások a különböző lelkiállapotokat is tükrözik. A rajzolás egybefonódik a magánnyal, a „kuksol”-ással és „kucorgás”-sal, míg a vágyott gyerektársaság mindig valamilyen mozgással van összekötve: ugróiskolával, hulahoppozással vagy focizással.
 

Szegedi Katalin előszeretettel használ kollázstechnikát, s eddig talán ennek legszebb példája a Királylány születik című könyve volt, melyet Boldizsár Ildikóval készített. Most bátrabban üresen hagyott terekkel, kevesebb tárgyi beillesztéssel, és több újságpapír-kivágással élt, ezzel pedig csökkentette az elemelkedettség érzését, viszont jól érzékeltette a magányt, a vívódást. Miközben a képek – szokás szerint – gyönyörűek, egyszerre szívet melengetők és facsarók: Szegedi Katalin ebben a könyvben nem csupán a színekről mondott le, hanem háttérbe helyezte a korábbi munkáiból ismert, kecses és nyurga (azaz romantikus szépségű) figuráit is. A hős most a csupa-kerek Lenka és a szemüveges, elálló fülű, kesze-kusza hajú Palkó lett; a lírai felütést pedig, melyet a téma ad, a piros-fekete-fehér színekre redukált világ, a nagy felületeken kilátszó hullámpapír (a durva természetesség), valamint a humoros részletek írják felül.
 

A kevés szín zárt világot és visszafogottságot kölcsönöz a képeknek; a bátran szabadon hagyott háttér a lényegre irányítja a figyelmet, az újságkivágások pedig a hétköznapiságot és az egyszerűséget hangsúlyozzák. A választott három szín egyértelműen a szimbólumok nyelvén üzen: a vörös az élet színe, a tűzé, a véré, a szenvedélyé, míg a fehér a tisztaságé, az ürességé, a fekete pedig az alázaté és a gyászé. A színek kombinációinak (és a kompozíció) jelentőségét könnyen felmérhetjük a 8-9. oldalt elemezve. 
Lenka az előtérben áll, mégis félig látható csupán: félszegen leskelődik. Tűzvörös (ténylegesen és jelképesen is színes) egyénisége szöges ellentétben áll a felszabadultan játszó, fekete-fehérrel ábrázolt lányokkal, akik elutasítják őt. Köztük a "légüres tér" fehér, mely egyben a kontrasztot is növeli.
 

De szimbolikus az is, ahogy a lapokat megtöltik a kerekded formák (Lenka alapproblémájához illeszkedve): a katica és a játék malacka mellett kerek Lenka pöttyös ruhája, gombja, nagy szeme és gyönyörű hajkoronája („szöszmösz haja”), édesanyja szoknyája (mely egyben a női teljességet is kifejezi), a vágyott játékeszközök (a kerek kavics, a hulahopp karika, a labda), a pöttyök a bögrén, a gombok a fotelen – ahogy az igaz barát is keréken (rolleren) érkezik, arcát pedig egy nagy, kerek szemüveg teszi jellegzetessé. Nem az utolsó kép a könyvben, mégis, leginkább kifejezi a teljességet és a boldogságot a 24. oldal, melyen felülnézetből látjuk Palkót és Lenkát (a gömbölyű egységet), amint gurulnak – természetesen körbe-körbe.

A kör, mely már a legkorábbi a gyerekrajzokon is a boldogság kifejeződése (vagy elég a képeken kötelezően jelenlévő „napocská”-ra gondolni), itt a körbeforgás szédítő-boldogító érzését is felidézni. A kerekség ilyen értelemben tehát a könyvben nem csupán a kövérség, de a teljesség és a boldogság jelképe is – s az utóbbiakért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a barátságért.

Rengetegszer és rengetegféleképpen olvasható a Lenka: míg a szöveg szépsége és mélysége a különböző lelki minőségek újraélését teszi lehetővé a gyerekek számára (magány, félénkség, elutasítás, önértékelésbeli gondok, barátság), addig az illusztráció több szempontot követve is végigelemezhető. Azon túl, hogy magas esztétikai értékkel bír a kötet, s ezzel felnőttet, gyereket egyaránt gazdagít, kár volna elhallgatni, milyen széles korosztály számára rejti magában a vizuális nevelés lehetőségét. A korábban már említetteken (forma, szín, kompozíció) kívül számos az elrejtett információ és a humoros elem is. Csak néhány példa: az oldalszámok (az első oldaltól eltekintve) mindig megtalálhatóak a lapokon, csakhogy a szokottól eltérően, rejtett formában. Hol egy Lenka által készített rajzon szerepelnek (rajz a rajzban), hol egy dobókockán, hol egy masnin, hol egy katica hátán. És ha már katica: a kerek, pöttyös hátú bogár nem csak formája és színe miatt jelképezi a (kerek, pöttyös ruhás) kislányt, de mintegy „lelkitársként” el is kíséri őt minden oldalon, majd, mintegy egyetértését kifejezve, megállapodik Palkó vállán. A kollázstechnika lehetőségeiből adódóan különleges szerepére háromdimenziós megjelenési formái is ráirányítják a figyelmet – habár ez a kisméretű oldalak miatt a könyvben kevésbé feltűnő, mint az eredeti illusztrációkon. De a képek állandó szereplője Lenka csíkos malackája (melyről gúnynevét kapja), és természetesen az előbb menekvést, majd a megoldást nyújtó színes ceruzák, kréták is. (Szintén az önazonosságot jelképezi, hogy Lenka neve a belső címben ceruzákból áll össze.)
 

Csupán hosszasabb vizsgálódás után nyerik el jelentőségüket a szöveges újságkivágások, melyek hol vékony festékréteg alá rejtett, innen-onnan kiollózott betűk, hol „levegőben lógó” párbeszéd-foszlányok. A magányosan ácsorgó Lenka alatt az isole ("elszigetelt") szó sejlik fel, míg a háttérben álló házak között, a távolban hulahoppozó lányokra utalva a Játszótárs? Nem. üzenete kong. Ezek az apró, ám annál gondosabban elhelyezett „jelek” teszik letehetetlenné és megunhatatlanná a kötetet: meg- és újratanítják a gyereket és felnőttet a szöveg és kép figyelmes olvasására, és ingert ébresztenek a böngésző, szöszölő értelmezésre, mely gyerekkönyvről lévén szó, a későbbi olvasástechnikák szempontjából sem elhanyagolható. Megérthetjük és megértethetjük vele egy (képekkel vagy szavakkal elmondott) történet felépítésének módját, a különböző összefüggések kibontásának, egymásra épülésének, újraértelmezésének szövedékét. (Hogy ezt mennyire nem lehet elég korán kezdeni, arra elég bizonyíték az első és hátsó belső borító: meg fogunk döbbenni, mennyire pontosan érti már egy óvodás is a két kép különbségének üzenetét, és a bennük rejlő történetet.)
 

S habár könyvről van szó, nem szabad elfelejteni, hogy egy remek illusztrátor készítette azt, és ahhoz, hogy a képi anyag teljes valójában megnyíljon előttünk, szinte elengedhetetlen, hogy az eredeti képeket is megnézzük (megtehetjük itt). A nagyalakú kollázsok élőben szinte megelevenednek: ami az igényes nyomású, mégis apró könyvben (ami funkcióját tekintve teljesen indokolt) érzékelhetően izgalmas és szép, a valóságban háromdimenzióssá válik. A kivágott, majd beragasztott részek kiemelkednek a festett, mázolt és gyakran kikandikáló hullámpapírból, a beékelt tárgyak kidomborodnak. Itt-ott előtűnik néhány falevél, Lenka hajában hol ceruzarajz, hol vörös cérna tekeredik, textilek sejlenek fel a háttérben. A megnyitón szerzett személyes tapasztalatokra építve pedig elmondhatom, hogy még a legkisebbek is élvezettel vizsgálták a kiállításanyagot – nagyon is jól teszi tehát, aki gyerekkel megy oda, hogy aztán otthon közösen idézhessék fel a látottakat, a könyvet lapozgatva.
 

Szegedi Katalin mögött már számos érzékenyen és művészien illusztrált kötet áll (Szabó Magdától Lewis Carollig, Kányádi Sándortól a népmesékig), és most ismét egy újító szándékú, rendkívül átgondolt, csodálatos képeskönyvet hozott létre. Nagy érdeme ez a kiadónak is, mely a másság és az elfogadás témakörére épülve immár a harmadik gyönyörű és műgonddal létrehozott könyvét hozza ki. Remélhetőleg Lenka sem marad további "társak" nélkül.