Semmi irónia, semmi idézőjel, sem érzelmi eltávolodás vagy kívülről szemlélés nem jellemzi a Theater an der Wien produkcióját, Jean-Philippe Rameau Castor és Polluxa 1754-es verziójának előadását. Nemcsak a mély érzelmi vonalat domborítják ki teljes átéléssel, és tükrözik ezzel híven a zenét, ahol még a recitativók is hihetetlen szenvedélyesek, szinte dallamosak, ennyiben ária és énekbeszéd egészen közel is áll egymáshoz. Hanem még gyerekszereplőket sem átallnak használni, ami mint tudjuk, megsokszorozza a színpadi hatást. Itt a lehető legkomolyabban veszik a helyzeteket, és a messzi ókorból közeli családi drámát építenek fel, mégpedig gyerekkortól halálig ívelőt. Amit gyerek- és fiatal statiszták segítségével rövid jelenetek mozaikjából rakhatunk össze, itt ezzel egészül ki a valós operai cselekmény.

Ez az átélt operajátszás mindaddig rendben is van, működőképesnek bizonyul, míg az egymást szerető, egymásért önfeláldozó címszereplő ikerpár egyike, a halandó Castor meg nem hal, és vissza nem hozzák e világra. A probléma itt kezdődne, mert ebben a modernebb környezetben, ezzel a játékmóddal és éneklési móddal efféle happy end nem állja meg a helyét. Az embert inkább a nevetés kerülgeti, mint a boldog megrendülés.

Több se kellett az előadóknak, mögé illesztettek egy utójátékot, amire Rameau tánctétellel, zenekari közjátékkal teli operája helyet is ad, és ezt maximálisan ki is használják a röpke öt felvonás alatt. Az utójátékban ugyanis kiderül: Castor valóban meghalt, helyrehozhatatlanul, kiválthatatlanul. Erős állásfoglalás ez egy olyan műnél, melynek végkifejlete éppen a halhatatlanná válás.

Hiába ismerjük a történetet, miszerint a halott Castort a halhatatlan testvér, Pollux úgy hozhatja fel az alvilágból, hogy ő cserében lent marad, ami azt eredményezné, hogy szerelmét, Télaire-t is maga mögött hagyja, aki viszont Castorba szerelmes, és vice versa. Itt győz az igaz testvérszeretet, amiért el is nyernék mindketten a méltó jutalmat az istenektől. Hogy úgy mondjam, a családilag elcsúszott szimmetria helyreáll, s mint mindjárt látni fogjuk, a korábban mellőzött testvér a másikéval azonos „státuszba” kerül.

A hatalmas és nagyvonalúan kivitelezett díszlet, a színpad közepén álló „szembe” lépcsősor is ezt a szimmetriát hangsúlyozza. A közjátékokban többször láthatjuk, hogy a még kisgyerek testvérpárt szétválasztják, mert apu (Jupiter) csak az egyiket hívja fel magához, a dolgozószobába, a birodalmába, és csak neki ad ajándékot. Ugyanis csak Pollux fogant a főistentől, Castornak más az apja, ennek ellenére ikrek, az ókoriaknál minden megtörténhet. Itt azonban Polluxot inkább bátyfigurára vették. Tehát valami alapvető igazságtalanságot jelenítenek meg, amit egyébként már ez a kistestvéri szeretet is rendszerint felold. Ezt később valahogy helyre kell állítani, ez lenne a közös halhatatlanság. Nagyon egyszerűen helyre is áll: középen a boldog Castor, Télaire és Pollux.

 

Ebben a formában viszont elviselhetetlen, megkockáztatom, méltatlan ez a zárókép és zárógondolat egy ilyen előadásban, elvégre túl giccses az öröm az alvilágból való visszaérkezéskor. Odalent még istenem, de szép volt a testvérpár ruhacsere általi helycseréje. A lassú, szinkron átöltözést megfejelte, hogy a báty segített a kisebbnek nyakkendőt kötni, ahogy annak idején, kisgyerekkorukban a cipővel tette. Érzelmes egy Castorunk volt a síró-remegő hangszínével Maxim Mironov személyében, ellentétben az isteni származék határozottságot kifejező bariton Dietrich Henschellel, a nagy fivérrel.

Az öltözködés mellett számos kisebb színpadi játékot működtetnek, végtelen a motivikus kapcsolódások hálója. Így például amikor a gyermek Castor megvágja a kezét, majd nagyként is pillantást vet tenyerére. De olyan is előfordul, hogy fentről halljuk a tényleg mennyei Arnold Schönberg Kórust, ha pedig az alvilágról van szó, történetesen lentről, a zenekari árokból. A szimmetria-játék egészét pedig betetőzi Castor és Télaire esküvői tortájának két oldalról behozott két fele, s azok összeillesztése.

Sok tétel, sőt felvonásvég kelti azt az érzetet, hogy zeneileg nyitva marad. Különlegesek ezek a rameau-i zárlatok, kifejezetten megdöbbentően hatnak, hiányérzetet keltenek. De hát hiába illik össze a két tortafél, ebben a környezetben igazi lezárást valóban csak a halál hozhat.

Jean-Philippe Rameau: Castor és Pollux

Castor: Maxim Mironov
Pollux: Dietrich Henschel
Télaire: Christiane Karg
Phébé: Anne Sofie von Otter
Jupiter: Nicolas Testé
Grand Prętre: Pavel Kudinov
Athlete / Mercure: Enea Scala
Cléone: Sophie Marilley

Castor mint gyerek: Angelo Margiol
Pollux mint gyerek: Adrian Foit
Castor mint ifjú: Corvin Frantsits
Pollux mint ifjú: Martin Karwautz
Télaire mint gyerek: Antonia Jung
Phébé mint ifjú: Ulrike Köstinger
Télaire mint ifjú: Katharina Renner
Phébé mint fiatal nő: Anna Dziedzic
Anya: Aude Marilley
Lincée: Andreas Bettinger

Zenekar: Les Talens Lyriques
Kórus: Arnold Schoenberg Chor (karnagy: Erwin Ortner)

Díszlet: Julia Hansen
Fény: Bernd Purkrabek
Videodesign: fettfilm

Karmester: Christophe Rousset
Rendező: Mariame Clément

Bemutató: 2011. január 20.
Theater an der Wien, Bécs