Néhány hónappal ezelőtt felbukkant Budapesten egy jó 10 évvel ezelőtti, echte angol barátom, aki most – úgy mondanám – kettős életet él Brighton és Budapest között. Az első találkozást sörökkel és hatalmas beszélgetéssel ünnepeltük meg, majd amikor újra visszatért, a sörözés inkább vitába fulladt. Tudni illik ő blues-rajongó, és BB King játéka kapcsán kissé túl hangsúlyozta, hogy „utánozhatatlanul” egyedi. Később a U2 iránti lelkesedésében nem igazán tetszett neki, hogy én próbáltam a zeneipar szerepét kiemelni, hogy az nem úgy van, hogy néhány vidéki srác egyszerűen kurva jó zenét csinál, aztán egyszer csak felkapja őket a világhír. A popzene és a klasszikus zene különböző intézményi hátteréről beszéltem neki, miközben kiderült, hogy jó rég nem volt alkalma klasszikus koncertet hallgatni.

Úgyhogy pont kapóra jött a meghívás a Művészetek Palotájába, ahol nem is gondoltam még, milyen úri körülmények között tudom majd „vendégül látni” a Liszt-év Kocsis Zoltán által vezényelt nyitóhangversenyén. Kicsit bajban is volt egyébként, mert a meghívón az állt, hogy megjelenés elegáns öltözetben, ő pedig nem hozott öltönyt magával.



Elég jó helyet kaptunk, ahonnan szépen lehett hallani és látni is mindent. Elhatároztam, hogy nem törődöm a zavaró mozzanatokkal, barátomat is alig méltattam figyelemre, csak a zenének adtam át magam.

Illetve azzal még várni kellett, mert egyszer csak Schmitt Pál, a köztársasági elnök jelent meg a színpadon, aki az alkalmat megragadván szép beszédet mondott, majd a közönség felállt, és elénekeltük a himnuszt. Minthogy – a szokással ellentétben – a konferanszié nem fordított angol nyelvre, némi megilletődöttséggel próbáltam angol barátomnak elmagyarázni a helyzetet.

Aztán végre kezdődött a koncert, és először nagyon ledöbbentem, s kezdtem büszke lenni kis hazámra. Egész egyszerűen az történt, hogy a koncert olyan pianisszimóval kezdődött, amit magyar zenekartól még nem nagyon hallottam, s érezhető volt, hogy most valóban kihasználják a dinamikai lehetőségeket. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt.

Sajnos azonban, bár a hangerő lassan és fokozatosan emelkedett, a szimfónia végére sem ért el egyetlen igazi fortisszimót, szóval legjobb várakozásom ellenére a dinamikai skála csupán alsó felét használta a zenekar. Egyébként mindent kihoztak magukból, azt gondolom a Nemzeti Filharmonikusok háza táját egy rossz szó sem érheti. Csak valahogy az igazi feszültségek maradtak ki, s a fúvósok néhol picit elmaszatolva, pontatlanul játszottak, ami mellesleg egész jól állt az így kialakuló impresszionisztikus jelleghez.

A Magyar fantázia alatt azonban egy különös jelenség vonta el a figyelmemet, ami miatt kénytelen vagyok megszegni ígéretemet. Az idősebb hölgy ugyanis mellettem nem csak énekelni tudott szépen, hanem láthatóan zongorázni is, ugyanis szórakozottan maga elé nyúlva, a léggitárosok módjára „zongorázta” a darabot, s mellé még dúdolt is halkan. Isten ments attól, hogy megbántsam a hölgyet, s ha valaki így érezné, bocsánatot kérek tőle. Viszont kritikámban nehéz szétválasztanom a közvetlen közelemben lezajlott zenei eseményeket a színpadon történtektól.

Szóval meg kell valljam, objektív kritikát nehéz mondanom (csupán a) fantáziáról. Lássuk azért, hogy mit éreztem! Először is Farkas Gábor szépen játszott, látni lehetett, hogy az egyébként nehéz zongoraszólam nem okoz neki semmiféle technikai nehézséget. Ugyanakkor fiatal kora miatt természetes módon, tartózkodott minden „erősebb” értelmezéstől, újítástól, azaz játszotta azt úgy, ahogyan kell. A 20. század közepén divatos zenélő dobozok jutottak eszembe erről a játékról: éppen csak a szenvedély hiányzott interpretációjából.

A szünetben jót beszélgettünk a zenéről barátommal (és sikerült megbizonyosodnom, hogy körülöttem mintegy 10 ember tisztán hallotta a dúdolást:-)

A koncertterembe visszatérve helyet foglaltunk, és keződött a Koronázási mise. Egyetlen rossz szót sem szólok a Nemzeti Filharmonikusokról, és Kocsis Zoltánt sem hibáztatom: a mise rossz. Valóban, ha az ember úgy hallgatja, hogy Lisztnek megszabtak bizonyos dolgokat, köztük azt, hogy könnyen előadható legyen a darab és rövid, akkor néhol szinte parodisztikusan jól végezte feladatát: zseniálisan hozott létre rosszat. Ha mindezt összevetem azzal, hogy Ferenc József koronázási miséjében jól felismerhető verbunkos és magyaros elemek vannak, akkor Liszt jó kis borsot tört a császár orra alá, titokban. De ettől még a zene rossz.

Liszt: Benedictus (Hungarian Coronation Mass)

A koncert végén vastaps ünnepelte a karmestert és a zenekart. Talán csak én éreztem úgy, hogy ez csupán az udvariassági "vastaps" volt? Ha tévednék, és valódi lelkesedés hangja, akkor is megértem, hiszen a koncert szép előadás volt. Éppen csak a zsenialitás, a nagy tervek és mondanivaló, a szenvedélyek hiányoztak belőle. Jó európai volt.

A koncert utáni bőséges fogadáson aztán elgondolkodtam rebelliómon. Angol barátomra nagy hatással volt az előadás. Csakhogy ő nem ismerte Lisztet. Szóval utólag valahogy úgy gondolom, hogy a műsor megválasztása azoknak kedvezett, akik alaposan ismerik Lisztet és azoknak, akik egyáltalán nem. Nem volt „hallgatóbarát” Liszt-év nyitás, de európai volt, túlságosan is európai.

A műsoron:

2011. január 22. 19.30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Liszt! Minden tekintetben. Nyitóhangverseny

Nemzeti Filharmonikusok
vezényel: Kocsis Zoltán

Liszt: Amit a hegyen hallani - szimfonikus költemény
Liszt: Magyar fantázia

közreműködött: 
Farkas Gábor - zongora
Kolonits Klára - szoprán
Németh Judit - alt
Horváth István - tenor
Bretz Gábor - basszus
Nemzeti Énekkar 
karigazgató: Antal Mátyás

Liszt: Magyar koronázási mise (Missa Coronationalis)

Liszt két zenekari kíséretes, ünnepi alkalomra szánt misét komponált, 1856-ban a Missa Solennist az Esztergomi Bazilika felszentelésére, és a Magyar koronázási misét a kiegyezés évében, I. Ferenc József császár és Erzsébet császárné magyar királyi párrá koronázása alkalmára. A mű 1867. június 8-án a budavári Mátyás-templomban csendült fel először, a Bécsi Udvari Ének- és Zenekar, valamint bécsi szólisták előadásában, a bécsi udvari másodkarmester, Gottfried Preyer vezényletével. A zeneszerző nem vehetett részt műve előadásában, az orgonakarzatról hallgatta meg, de már az is Erzsébet császárné közbenjárásának köszönhető, hogy a magyar közvélemény elérte célját: Liszt műve csendülhetett fel az ünnepi alkalmon, és nem a bécsi udvar zeneszerzőjét kérték fel a mise megkomponálására, mint ahogyan ez szokásos volt. A mise keletkezése idején Liszt Rómában élt, ahol behatóan foglalkozott az egyházzene reformjával a gregorián ének és Palestrina stílusa nyomán, és ebben a szellemben írta meg két évvel korábban a Missa Choralist. Ennek a stílusirányzatnak a hatása érződik a Koronázási mise Credo és Graduale tételében.

A ceremónia hosszúságára való tekitettel Lisztet kérték, hogy a misét a lehető legrövidebb időtartamra szorítsa vissza, ezen kívül fontos szempont volt a mű könnyű megszólaltatásának igénye: a zeneszerzőnek kényszerűségből egyszerű szólamokat kellett komponálnia az énekkar és zenekar számára. Az, hogy ilyen feltételek mellett Liszt alkotói fantáziája mégis szárnyalni tudott, csak zsenialitásának és hazafias szellemének köszönhető.

„A Koronázási mise e szűk keretek között is inkább koncentrált, mintsem kurtított, és elejétől végéig áthatja, mégpedig egymással összhangban, kétféle alaptónusa: a magyar nemzeti érzésé és a katolikus hité” – írta Liszt 1868. augusztus 9-én.

A magyar szín a teljes mise zenei anyagában világosan felismerhető, elsősorban a verbunkos elemek, a bokázó ritmusok és kadenciák, a hangsúlyos előkék, a Rákóczi-nóta pontozott ritmusú kvartjai (pl. Glória „gratias” szakaszai, vagy az úgynevezett „magyaros skála” tematikus használata, (pl. Glória Qui tollis).

A 19. században a nemzeti függetlenségért küzdő Magyarország ezt a verbunkos elemekkel gazdagon átszőtt, népies műdalok által képviselt zenei nyelvet érezte a magyar nemzeti tudat kifejezőjének.

Ezt a tematikát Liszt annyira fontosnak tartotta a mise komponálásakor, hogy a tradíciótól eltérően az Agnus Dei tétel nem a Kyrie anyagára épül, hanem a Glória Qui tollis szakaszának magyaros tematikájára.

A mise Credo tételében Liszt Henry Dumont 17. századi francia zeneszerző Királyi miséjéből kölcsönözte a pszeudogregorián zenei anyagot, amelynek megharmonizálásán, dallamának ritmikáján több helyen változtatott. Az orgonakíséretes tételben több helyen a Capella Sistina előadói hagyományát örökítette meg, mint például a dallam terckíséretes szakaszaiban.

Liszt a miséhez később illesztette a zenekari Offertoriumot és Graduale tételt, az utóbbi nem más, mint a fenséges 116. zsoltár. Az Offertorium témája ismét olyan magyar népies múdalra emlékeztet, mint például a Magasan repül a daru, amelyet Magyar fantáziájában is feldolgozott.

Írta: Domokos Zsuzsanna (a koncerten osztogatott brossúrából)