Én olvastam már jobb verseket a Botondéinál, de ezek a kis ópuszok annyira személyesek, annyira jellemzően az övéi, hogy mindaz az intimitás, ami ezt az oeuvre-öt átlengi, csiklandós vonzerőt kölcsönöz neki. A pont az i-n, ha Botond személyesen is ott van a befogadásnál, verseit hallgatván meglátom az egész, őszinte és végtelenül esendő lényét is; az öncélú kitárulkozás általában zavar, de könyvének borítója telitalálat: a költő maga áll félszeg testtartással egy erdő előterében, félmeztelenül, erősen passzív és egészségtelen életmódra utaló megjelenéssel, kendőzetlen „ilyen vagyok, így szeressetek”-mimikával, mégsem lépve át a jó ízlés határát, vagy csak egy egész kicsit. S ha jobban megnézzük, az erdő csak kulissza, csupasz villanykörték lógnak az ágak közt – a hátsó borítón égnek is –, s valami épület is felsejlik a backstage-ben.

Jó napot kívánok.
Innen elkezdem. Látok házakat, bilincseket, sört adok,
besegítem (sic!) ütni a telefonjuk feltöltését,
hol a faszba lehet itt, ebben az országban verset írnyi, vagy
„találjam föl a gyufát baze’?”
Nem értlek máv, nem értlek matáv, se víz, se levegő, se
gyorsaság, csak a seggemhez tapadt
szotykos ülőke, és a tér, az idő, a bölcs belátás, hogy addig
maradok, míg egészséges vagyok.
Tudod, ahogy a nők utaznak a vonaton, tudod, ahogy nem
nyúlnak semmihez. Tudod, ahogy
a világ róluk álmélkodik és kezében cigaretta remeg.
Végül a férfi megunja ezt is, és lehúzza az ablakot.

Kissé csípik a szemem a „mottóvers” helyesírási anomáliái – és nem is találok szinte verset, amelyikben ne lennének –, még ha az „írnyi” szándékos is, mert a szerepét nem látom, nem érzem, a vesszőhibák meg a mondatrész keverése a tagmondattal is bánt, de ez szakmai ártalom a részemről. Vagy jogos kifogás. Különben gördül a sztori, megérint a MÁV-os, MATÁV-os életérzés, s férfiak és nők metonimikusan egy fülkébe zárt, mégis magányos utazása. Nem túl erős viszont a felütés a sokszor ismételt kérdéssel, mely szerint hol (és hogyan) lehet verset írni, ha már itt, ez országban. Nem jár rá válasz, „és akkor mi van?”- gondolatom támad, csakúgy, mint sok más vers olvastán a kötetben.

Nem szabadulok az élménytől, hogy dD. – ahogy magát több helyütt s az első kötetében is aposztrofálja – inkább sorokba tördelt prózát kínál, semmint verseket, és ennek nem a rímtelenség az oka; hol érdekesebb, mókás, hol banális történeteket kapok önéletrajzi ihletettséggel, betegséggel, sok utazással, családi körrel, többnyire élénk gondolatritmussal, de kevés lírai elemet, metaforát, nyelvjátékot, nyelvi többértelműség keltette izgalmat. Ez viszont azt is eredményezi, hogy el lehet olvasni a könyvet egy lélegzettel, elkezdve az elején és a végén becsukva, akár érdem ez, akár nem. Erénye mindenképpen, hogy nem modoros, nem jópofáskodó, de túl komolyan sem veszi magát itt a költemény. Nem okoskodik, ha nincs sok mondanivalója, sem tesz úgy, mintha lenne, ha körbejár, magának festi fel a pályát. De mint mondtam, alapvetően szimpatikus a deákbotondság, így szívesen foglalkozom azokkal a versekkel, amelyek az olvasatomban akként is működnek. És bár tetszik a személyességük, az nem mindig tesz jót nekik, mert érthetetlenné teszik sok helyütt az utalásokat.

A kötetcímadó verset D. B. úgy interpretálta estjén, mint amit nagyon szeret. Amely egy utazásos történettel keretezett szélesvásznú – tizenegy oldalon át áradó – tabló, József Attila-i és Hannes Böhringer-i rom-motívumba ágyazva. Irodalmi utalásokkal találkozom: Caspar Hauserrel (aki inkább Kasparnak íródik), Keatssel, Goethével, és vélhető kedvenceinek allúzióival is: a hideg, a hó; a hétköznapok, a kert, a kráter, a ketrec, a tenger, az anya – akinek „haja szála sem görbülhet” –, a nincs is annak nyelve („nincs is szavam”) Pilinszky János szeretetét sejteti, a hajózás témája Rimbaud-t (ő egyébként konkrétan is felidéződik a könyvben), az utazni keats-ért megenni nátháját a feledésből pedig Ginsberget juttatja eszembe, illetve a kötőjel e sorban a feleslegességet. Az ablakra tapasztott nap a napraforgó Kosztolányit hallatja, a zártrendszerű rom napmeleg oldalának dőlök sorról Petri napsütötte sávjára asszociálok, amit egyebütt is megidéz a költő. Érdekes még a rom szokatlan kontextusa, szókapcsolatai: a rom lerombol, romlecke, romleány, ott romoz el. Észrevétlen vezet el egy belső, elúszó, sejtelmes tájra, ahol a mozdulatlan víz üres zug lenne, ahol bénaságom örökifjúvá tesz, és ahová ha erre jártam / gondoltam nem jövök még egyszer.

A gyerekek álomszerű világészlelésébe tehet utazást az olvasó az Alvásom regényében, miután szinte mindent megfájdítottak bennem, akkor a zárt rendszer entrópiája folyamatosan növekszik, ahogyan fiatalkori lidérces éjszakákra emlékszünk néha mindannyian; tegnap, régóta először / szélre, esőre aludtam. Néztem a vihart. / Minden tartós, meleg, szolid. A félelmetesség egyben lágy otthonosság is. És a kicsik letisztult, univerzális vágyakozása pulzál puhán a zajos dolgok hátterében. Tudom, hogy a fölszántott földből / nyugalom árad és sóvárgás. / Az eleven rend.

És aztán a férfilét minden nyűgét-keservét is megízlelhetem, zsigereimben szinte: szilvaédes a gyomrom, sokat ittam ma, (…) mindenem fáj, mindene fáj miattam. / Holnap másnapos leszek. A csontjaimban érzem ezt a fájdalmat, a szenvedés borítékolhatóságát, rebegek, és szétolvadok benne, mint a forró vízben. A férfi persze nemcsak hetero. Igen, a rimbaud, vele is ott kezdődött a baj / mikor normális akart lenni / aztán a lába, vagy mi is volt ott afrikában / a geci verlaine meg örült a farkának. És van az egész testi szenvedés mögött és rajta keresztül egy másfajta kín is: de mit kezdek az egésszel, / az egész odahagyott szerelemmel, / ezzel a nem lehetnek egymáséi dologgal? Kinek nem ismerősek eme éjfélidei, mélyvilági gyötrelmek? Zokogni belül rajta, nehéz mosollyal. Mint a gyerekek. Nyár. Az ő utolsó nyara. / Úgy kerülgette a várost, mint egy gramofontű. Mint a megvénültek.

Máskor meg jó élni, szeretem a nőt az ágyban, / és leszarom, hogy a tél tavaszt szaval. Megindul bennem a megkönnyebbülés, és igen, elém perdül egy vers, amely eljátszik jelenlegi, erősen korlátozott állapotommal, egy sosemvolt-szuperhalálos influenzavírus gyanújával a nyúltagyamban, ergo megjön a saját élmény A paraszolvenciában, szerintem ez egy remek kis mű egyébiránt:

Nincsen pénzünk, nem is lesz, míg élünk.
Azért nem adnak, amit mi csinálunk,
de betegek vagyunk, valakinek mindig van valami baja.
Ha oly’ pontosan tudunk fogalmazni, ahogy egy
sikeres szikevágás,
akkor talán mi is érünk valamit.

Ha paraszolvencia-szerző vagyok, akkor viszont mindenhez,
mindenhez értenem kell, egyébként lószart sem ér,
és kiborul a bili, vagy azt mondják rá, kacsa.
Jaj, ha oly’ pontosan tudnék fogalmazni, akár egy szikevágás,
akkor talán érnék is valamit.

A test otthonai a meleg nyaralóasztal, de a jégszekrény, teletömve hússal is, a kényszersült, az életszatyor, és hogy nincs napmeleg, nincs napalm. És rengeteg a vallomás, az önészlelés, a kváziszolipszista magát-tanulmányozás; mintha […] összeszültseholsemjólenni / fogdmegegypillanatra férfi volna / valami koraestikornél, másutt kedélytelen, rosszkedvű vagyok, mint az állatkert, vagy arcom lila lett, lefogytam, / hajlott vagyok, de úgy érzem: / az előszobába belebbent végre a cukrászdaszag. […] azért menet közben szebb vagyok / hasonlítok önmagamnak valami / fejemben létezőre / valakire emlékeztetem magam. Végtére a végtelenbe nyújtja lelki csápjait, és a létezés határait tapogatja velük, ezután visszahúzódik egy belátható, biztonságos határokkal kibélelt, házias térbe, a család akolmelegébe. Oda, ahova hazaér, és ahonnan többé nem kell elmennie: Nézte a nőket, a gyerekeit, / fogta a szívtájékát, és / nézte, ahogy csak térdig / tudnak belemenni a vízbe… Igen, talán ezek a jóféle csöndek / ezek is ott lennének. Egyebütt a citrom, vagyis a fogam miatt. / Sziszegem az éles harapást. Kosztolnak és kóláztatnak. […] A bánatom érzem, a fájdalmam, a szivarom.

[…] Eltelt egy hét. Még egy verset írok a feleségről. Hisz ez terápia is egyben. […] Meddig lehet a készből élni? A ház kapuját magunk lakatoltuk be mögöttünk. […] Fontos mondat az Amit visszautasítunk, az kerül kézközelbe. Egy nappal később az éjszaka olyan gyorsan leszáll, hogy csak közömbösen / lehet szemlélni, ahogy a csöndet a kongó üllő / és a kalapács között, és ez nagyon tetszik, de én nem közömbösen szemlélném, inkább az éberség pereméről talán.
Petrivel – és alighanem Majával – együtt pedig lélekroppantó lehet belealudni, szilvaédes gyomorral, másnaposnak lenni tőle, / úgy vonulni hiún, a napos oldalon a bevásárlóhálóval.

Jó az Egyszeri tél, de nem áll össze bennem hiánytalansággá, teljességgé pedig semmiképpen nem. Olyanok ezek a versek, hogy kifekszenek D. B. kötetének mint poétikai ígéretnek a közepére, néha el-elüti, meg is termékenyíti őket egy bátrabb költői lelemény, de többnyire mégis kikerüli. Viszont megtudtam magamról, hogy voltaképpen nem az a bajom magammal mostanában, hogy alapvetően rosszul csinálnám a dolgaimat, hanem szenvedek a téltől, idén – talán így öregszem – jobban, mint az előző években. Szóval élni segített, és ez nem semmi, hanem valami.