Az Orkesztika Alapítvány immár XII. alkalommal szervezte meg a SzólóDuó Nemzetközi Tánc Fesztivált. Az idén több száz jelentkező közül harminc produkciót válogattak be a szervezők, amelyet a MU Színházban, napi tízes etapokban nézhettek meg a táncosok, koreográfusok, tánctanoncok, rokonok, ismerősök, kísérők, jó barátok és a kortárs tánc iránt csak úgy önmagában érdeklődő civil nézők.

Az eseményt a táncszakírói szakma jelentős része némi rezignáltsággal szokta figyelmen kívül hagyni, ami voltaképpen érthető is, meg nem is, hiszen általában valóban rendkívül vegyes minőségű, derékhadában nem túl meggyőző a fesztivál kínálata. Ezt azonban minden alkalommal pettyezi egy-két igazi hűha-élmény. Márpedig mi másért néznénk néhány perces kortárs táncszólókat és -duókat, mint előadásonként legalább egy darab szájtátott és lélekre ható pillanatért? Akárhogyan is, idén kicsit minden másként esett.

A megszokotthoz képest is elhúzódó (fertályórán túli csúszással megvalósuló) kezdés a MU Színház kávézójában való várakozást egy idő után egyszerűen fizikailag teszi kellemetlenné. Már szinte a szánkba ér beszélgetőtársunk, mégsem ússzuk meg, hogy a hátunkra ne másszon, vagy a székünkbe ne rúgjon mindenki, aki éppen a bárpulthoz igyekszik, miközben a támlázott székek hátradőlésre, vagyis normál kávéházi ücsörgésre teljesen alkalmatlanok. Persze ez utóbbira az egyre erősödő, egyre követelődzőbbnek ható zsibongás sem hat jótékonyan. Végre elhúzzák a bejárati függönyt, indulunk, tolakszunk, nyomakszunk.

A versenyprogram első két napjának legszembeszökőbb sajátossága mindenképpen az, hogy szinte kizárólag nők által előadott és nők által koreografált szólókat, duókat láthatunk, ami sem a hazai, sem a nemzetközi kortárs tánc esetén nem tűnik reprezentatívnak, arról nem is beszélve, hogy ha Hamvas Bélának valamelyest is igaza van a nők és a férfiak ontológiai távolságáról, akkor egy ilyen összeállításnak a világ egyik feléről nemigen lehet érvényes mondandója. De függetlenül Hamvastól, mindenféle feminizmustól és tulokmacsóságtól – és legyen bár akárhányféle egy női szellem, és kapcsolódhasson akárhányféleképpen is egymáshoz két nőiség – erről a két napról a férfiak, a fiúk, maga a férfiúság szembeszökően hiányzott.

A szólók esetén hat, a duók számára kilenc percben maximált időkeret sokszor csupán egyetlen ötletre elég, ennek ellenére az idei válogatás első két napjára nem jutott be egyetlen igazán „egylövetű” (performansz jellegű) darab sem, ami a táncszakmai színvonalat nyilvánvalóan felfelé mozdította, de kevesebb lehetőséget adott a nézőtéri rácsodálkozásra.

Az időkereteket nagyrészt kihasználó előadások zömmel két pólusra osztódtak: voltak kifejezetten színjátszói képességekre apelláló, a prózai színházi értelemben vett teljes jelenlétet még képzett mozgással is megtámogató (amolyan fizikai színházi) előadások, és voltak klasszikus értelemben vett kortárs táncmunkák. Volt egy-kettő köztük, amely kissé kilógott felfelé, mint például a dán Sina Neuhoff szépséges, élő zenével megsegített, érzékletes Árapályterülete, amely esztétikus teltséggel mutat egyetlen érzékletes mozgóképet tárgyáról, vagy mint a lengyel Mariola Benesz és Magdalena Paszkievicz Én 3D-ben című Mariola Benesz által ihletetten előadott szólója, amely egy női léleképülés kifejezetten míves felmutatása. Vagy éppen Senka Baruška és Gordana Svetopetrić koreográfiája Senka Baruška és Martina Ru kavina előadásában Egy utazás feljegyzései címmel, amely két nő (férfiléttől tisztán tartott) úti élményeinek szellemes meséje. Furcsa hitelességként az előadás egy pontján a nézőtéren is létrehozza mindazt, ami az utazás: testi-szellemi rohanás, zakatolás, meg nem állás, sehol levés és mindennek az egyre nyilvánvalóbb és innentől megfordíthatatlan unalma.

Az első két nap legígéretesebb kortárs tánc kísérletét azonban egy magyar csapat jegyzi: Herold Eszter és Mészáros Márk, akik szemmel láthatóan jól átgondolt koncepcióban egy ügyes ötleten keresztül mutatnak meg valami fontosat egymáshoz tartozásaink hullámveréséről. Kartakarba című munkájukban az ihletett élő zene (a zenészfiú nevét egyszerűen nem találom az interneten, pedig ennek az előadásnak ő volt a leginkább ihletett alakja) sajátos varázslatát és egy rendkívül munkaigényes, szellemileg és fizikailag egyaránt megterhelő mozgássort érezhetően jó érzékkel szabadítanak egymásra, amely egy majdani igazán említésre méltó előadás reményét keltheti. Nem elsősorban a súlyos hibázás és az ebből adódó rendkívül zavaró színtéri pánik miatt érződhet félkésznek az előadás, hanem elsősorban az előadók színjátszói hitelességének hiánya miatt. Néhol lendületét veszti a Kartakarba, így túl hosszúnak érződik, de mindenképpen ihletett és kreatív fiatal alkotócsapatot jelez.

Az első két nap után tehát nem estünk ámulatba, de nem is nagyon kellett unalmunkban vagy éppen a látottak túlzottan szerény színvonala miatt ültőhelyünkben kínosan feszengenünk. Amely utóbbi persze nem is igen hiányzott.

XII. SzólóDuó Nemzetközi Tánc Fesztivál

Mu Színház
2011. január 13-14.