PRAE.HU: 2010. december 7-én került sor a Guru című film budapesti díszbemutatójára az Uránia Nemzeti Filmszínházban, amit hatalmas érdeklődés övezett.

Igen, nagyon örülök, hogy tömeg volt, valójában azonban még nem tudom, hogy mekkora az a réteg, amely eljár ilyen vetítésekre. Ez egy egyszeri alkalom volt, már szervezzük a film bemutatkozási lehetőségeit – főleg a televízió a cél –, de még nem került hivatalos forgalmazásba. Visszatérve a teltházra, érzékelhető a nyugati világban egy bizonyos „lelki-mentális hiánypótlási igény”, ami részben divathullám, részben őszinte útkeresés, és ami indokolja az indiai témájú filmek iránti érdeklődést.

PRAE.HU: Mielőtt elmélyedünk a Guru világában, elmondanád, hogy hogyan is indult ez az egész? Hiszen jelen esetben nem csupán arról van szó, hogy egy magyar ember nekivágott Indiának, hanem hogy valaki, aki megjárta több ízben Oroszországot, hazatért, majd nekivágott egy másik messzi országnak.

Igen, mondhatni, Moszkva is keletebbre van nálunk, de most már talán „egyre nyugatabbra”. Amit Oroszországról velem kapcsoltban tudni kell: „az embert ahová a sorsa veti, oda kerül”. Nincs orosz rokoni kötődésem, elvégeztem ott a főiskolát, és azok közé tartozom, akik vissza is tértek oda, sőt, a mai napig visszajárok rendszeresen, mert az elképesztően érdekes világ. Bár idővel érzelmileg változott a viszonyom hozzá. Az, amit ott láttam, amikor fiatalemberként odakerültem, a rendkívül ellentmondásos Szovjet Birodalom, letisztultabb volt. Hálásabb volt egy művész szempontjából. Kegyetlen, de nagyon sajátos karakterrel rendelkezett, ami jól feldolgozható téma: a „szovjetség” mint olyan. Nem csak én éreztem ezt meg. Ezzel szemben Oroszország mostanában egyre jobban hasonlít bármelyik országra, akkor különlegesebbnek találtam. Amerikanizálódó, hezitáló, nyers agresszióval teli a mai Oroszország, leginkább persze Moszkva. Szibéria eléggé más. 1996-ban visszatértem egy újabb film kedvéért a fővárosba (Natasa, 1998), amit sajnos nem sikerült rendesen befejezni, jórészt az ottani körülmények miatt. A film egy szürreális Moszkva-vízió. Évekkel később pedig jött Szibéria: egy szerény, de nekem nagyon kedves Urálon túli ballada (Farkas, 2006). Az a világ is eltűnni látszik, a természetrombolás miatt, és emellett persze spirituálisan is. A film még egy tisztább világot mutat: elszigeteltebbet, kisebbet, ahol még jelen van az ősi hit, vagy legalább az ahhoz való vonzalom.

PRAE.HU: Magyarországon nem találsz ilyen helyet?

Nagyon jó kérdés, sokat gondolkodtam ezen. Két filmet csináltam Magyarországon, de úgy érzem, egyik sem sikerült igazán. Itthon a magyar valósággal akartam foglalkozni, a nekem szembeötlő problémákkal, amolyan „szoció-témákkal”. Szórakoztatóan akartam megcsinálni őket. A Rinaldóban (2002) könnyed meseszerűséggel jelenik meg a lakásmaffia: a jó és a rossz párharca. Korábban, az Anarchistákban (2000) a vérlázító visszaélések ábrázolása volt a kiindulópont. Egy jótékonysági alapítványnál lenyúlják a segélyeket. A bűnös igazságtalanság ellen lázad két figura. Groteszknek szántam, de nem lett elég vicces, félrecsúszott. Nem jött át. Azt akartam láttatni, hogy nálunk az ilyenfajta lázadás sem tudja megtalálni még a formáját. A jogtalanságoknak nincs igazán ellenpólusa, de nem akarok a politikába belemenni. Utólag úgy látom, hogy nem ezzel kellett volna foglalkoznom. És ezek után jött a Farkas (2007), egy film erejéig visszatérnem Oroszországba, ahol számomra főként a spiritualitás a téma. Vagyis filozófiai kérdésekkel akartam foglalkozni egy „régi-új”, sajátos stílusban.

PRAE.HU: Magyarországon szerinted nincs olyan elvarázsolt hely, mint amit Szibériában megtaláltál?

Azt kell hogy mondjam, nincs. A tájaknak meghatározó energetikai jellemzői vannak. Magyarországon nem lehet Szibériát megélni, mert Szibéria attól Szibéria, hogy bizonyos részein több ezer négyzetkilométeren mindössze néhány település van a tajgában. Egyébként részben igazad van, Magyarországon is lehet találni elvarázsolt helyeket, dolgozom is azon, hogy megtaláljam őket. A hozzám legközelebb álló téma: az ősi kultúrák természetes továbbélése napjainkban – azt hiszem így lehetne legtömörebben összefoglalni. Szeretnék ezzel a magyar kultúrával összefüggésben is foglalkozni.

PRAE.HU: Úgy vélem, idevág Tari János Fába szorult lélek című filmje, ami Erdélyben forgott.

Nos, igen, az a különbség, hogy ha elmész Ázsiába, akkor úton-útfélen akad motívum, itt pedig már kutatni, keresni kell, például Erdélyben. Kihalófélben van ez a „dimenzió”. Indiában még nem annyira. Fontos kérdés, hogy hogyan fogalmazunk. A témákat illetően tény, hogy Indiában a bőség zavara miatt szinte nehéz filmet forgatni. Számomra nagyon fontos a dolgok esztétikája, történhet akármilyen izgalmas dolog egy panelszobában, engem kevésbé vonz. Tulajdonképpen mi az, hogy spiritualitás? A táj, a tárgyak, a színek, az emberi tekintetek kölcsönhatása – mint oly sok minden, ezek is mind benne vannak. Szerintem a spiritualitás bizonyos fajtái nem jelenhetnek meg bármilyen materiális környezetben. A filmes mellett a másik énem képzőművész, úgyhogy a látvány nagyon fontos. Indiában szinte minden fotogén, és ez kissé nehézzé teszi a mondanivalód megformálását. Emellett annyi kinyilatkoztatás van. A spiritualitás is nagyon sokrétű. Az a feladat, hogy kiszűrd és megfogalmazd a saját gondolatodat.

PRAE.HU: És mindez hogyan kezdődött? Bittner Meenakshi Dórával? (Yantra, 2008)

Igen, Dóra, a feleségem már több mint tíz éve foglalkozik a bharatanatyam nevű klasszikus indiai tánccal. Magyarországon kezdte, de rájött, hogy valódi guru nélkül nem lehetséges elmélyülni benne, ezért elhatározta, hogy elmegy Indiába. Óriási elszántság vezérelte, egyszerűen úgy döntött, hogy bharatanatyam táncművész lesz. Kifejezetten az előadóművészet érdekelte, az ősi színházi kultúrák. Az első közös utunkon találta meg a guruját. Sokat „kutatott, nyomozott”, a neten is, majd kimentünk Madraszba, mai nevén Chennaiba, az ottani karnatikus (a dél-indiai zenei rendszer neve) művészeti fesztiválra, ahol telente két-három hónapon át minden nap több mint száz program vár. Mi ebből napi négyet végignéztünk, persze főleg táncelőadásokat, amiből egy kb. két óra hosszú. Figyeltük, melyik előadónak ki a mestere, hol tanít. Izgalmas keresés volt. Dórának is szigorú művészeti irányelvei vannak. Ebben (is) hasonlítunk: a saját személyiségünk kiterjesztéséért nyúlunk a számunkra legvonzóbb, a nekünk legtöbbet adni tudó kulturális közeghez.

PRAE.HU: Nekem ez nagyjából azt jelenti, hogy ő vállalja, hogy nyugati ember, ezen belül mégis próbál kezdeni valamit Indiával, az indiai kultúra egy szeletével.

Igen, mert nem is lehet nyugatiként indiainak lenni. Ő előadóművész, aki átéli India eleven kultúráját. India rendkívül gazdag, ezáltal gazdagít. Visszatérve az említett „nyugati hiányérzethez”, az ilyen jellegű mély problémák, véleményem szerint, nem fennkölt, misztikus módon oldódnak meg. Ezek a gondolati-lelki változások általában szerényen mennek végbe az emberek életében. Ha kínoz egy érzés, próbáld megoldani, egyszerűen, tisztán, szépen – tulajdonképpen ezt mondja a Guru, ez a film alaptétele.

PRAE.HU: A Guru dokumentumfilm vagy játékfilm? Mennyire van megrendezve? Például amikor a főszereplő útját állja az elefánt, vagy elcseni a szemüvegét egy majom...

Ezek megrendezett jelenetek. Ahol a főszereplő idős férfi valami konkrét dolgot cselekszik, az fikciós rész. Ez egy különös műfaj, dokumentumfilm, de kitalált történettel. Dokumentum, mert a fő helyszín, a hindu zarándoklat ábrázolása, vagyis a képek többsége dokumentarista. A miliőt hűen mutatja be és ebbe az alapba szervesül egy olyan megírt történet, amely valóban bármikor lejátszódhatna. Valószínűleg történt is ilyesmi, nemegyszer. A mi „bácsink” azonban eljátssza. Mivel eredendően játékfilmes vagyok, ez a módszer áll hozzám közel, fontos az előrekomponálás.

PRAE.HU: Mi ez a hely, ahová elzarándokol?

A filmből csak a hozzáértők számára derül ki a hely neve, a dialógusokból. Lehetett volna egyértelműsíteni, de egy bizonyos ponton nem akartam több információt adni, így a képi költészet kerülhetett előtérbe. A film a világ legnagyobb zarándoklatának, a Kumbh Mela ünnepnek hátterében játszódik. Nagyon tömören a hindu mitológiai eredet: annak idején, mikor az istenek a tejóceánt a démonokkal együtt köpülték, Visnunak sikerült a felszínre került örök élet elixírjét elcsennie a félelmetes, rossz oldaltól. Menekülése közben az italból lecseppent négy csepp a földre, aminek nyomán négy szent város keletkezett. Ezekben a városokban három évente milliók gyűlnek össze a megtisztulás reményében. A film érdekessége, hogy nem a sokak által ismert nagy, központi ünnepségen játszódik, hanem egy kis Kumbh Mélán. Itt is nagy sátortábor épül, szent emberek és tanítók sokasága gyűlik össze és tanítja a hívőket, de nem milliók, csak százezrek. A szent város neve: Vrindávan.

PRAE.HU: Képileg nagyon bizarr, egészen olyan, mint a Sziget Fesztivál.

Valóban hasonló, csak sokkal sűrűbb, és minden a vallással, a hinduizmussal kapcsolatos. A nagy Kumbh Mélát más vallások vezetői, például a buddhista Dalai Láma is meglátogatta már. A dokumentumfilm jelleg kaphatott volna nagyobb hangsúlyt, például ha kiírom, hogy pontosan mikor és hol járunk, de ez a líraiság rovására ment volna. Megkérdeztem másokat, indiaiakat is, hogy mit gondolnak erről, hogy ennyire kevés a konkrét információ a filmben, és több helyről azt a választ kaptam, hogy akit érdekel, az majd utánanéz. A film tulajdonképpen ürügy arra, hogy beszélgessünk a témáról.

PRAE.HU: Szerinted India világa mennyire egyezik a filmben megjelenő világgal, vagyis mennyire tükrözi a valódi Indiát a Guru című film?

Ez India sok millió arcának az egyike. Tény, hogy ábrázolhattam volna, úgymond, naturalistábban, és akkor piszkosabb lenne. Indiának, amerre én jártam, van egy egységes „patinája”: higiéniai szempontból nem kifejezetten tiszta, és ennek bizonyos kulturális gyökerei vannak. Nem tudom, hogy ez a „szutykosság” mennyire látszik a filmen.

PRAE.HU: Nem nagyon.

Ez azért van így, mert ez a „szutyok”, mint filmest, nem érdekel. Van a kosznak is költészete, de ez a film most nem erről szól. Ez a fajta kosz a Guru esetében lényegtelen dolog. Az Indiát szerető utazó a harmadik nap után már nem is látja a piszkot, a figyelmét a vallással átitatott, minden percében eleven életmód köti le. A Guruban ezen kívül nem jelenik meg a modern India. Úgy érzem, az ábrázolt ünnep és a kisváros is egy eltűnőben lévő világ. Mint a Farkasban az uráli rénszarvastenyésztők. Leveles Zoltán, hindu szerzetes, a film társ-forgatókönyvírója, aki a fél életét ott tölti, mesélte, hogy pár év alatt hatalmasat változott Vrindávan. Azt szerettem volna, hogy a film „belülről” készüljön, ezért sincs benne magyarázás. Számos olyan filmet láthatsz, hogy „jön a nyugati ember és arról beszél, hogy milyen furcsa benyomások érik Indiában”. Minket más indíttatás vezérelt. Nem az ilyesfajta „kelet-nyugat” viszonynak a bemutatása volt a cél, hanem megpróbáltunk „bent lenni” és úgy filmet csinálni. Emellett olyan kulturális hagyományról szól a Guru, amivel teljesen tudunk azonosulni, hiszen a mester-tanítvány kapcsolat mindenhol a világon jelen van.

PRAE.HU: Számomra a film egyik mondanivalója az, hogy az ember életében segítség, ha van egy guruja. Neked van az életedben olyan, aki szellemi vezetőként tud működni?

Nos, főhősünknek valójában nem egy tanítómesterre van szüksége, csupán arra, hogy egy bölcs olyan útmutatást adjon neki, amit örömmel elfogad. A „guru” jelen esetben egy mondat - egy valódi guru szájából. A „guru” jóval több, mint egy személy, ez egy fogalom. Hétköznapi értelemben az az ember, akinek a tanítványa vagy, egy fedél alatt élsz vele, tudásod legjavát neki köszönheted, két ember egész életre szóló kapcsolata. A Guru című filmünkben, egy olyan megvilágosító, önmagadat kinyitó gondolatról van szó, ami nem anyagi természetű. A „guru” az az igazság, ami téged helyre tesz, eligazít. Valami végtelenül egyszerű. Lényege, hogy egy adott helyzetben kitisztítja a sötétséget előtted. Nekem gurum az első, személyes formában nincs. Természetesen volt mesterem a főiskolán, és rengeteget tanultam tőle. Neki is volt sok olyan mondata, ami nevelt, „kipofozott” rendesen. De a „guru”, mint mondtam, ennél összetettebb. Azt gondolom, van rá kellő érzékenységem, hogy a „nem anyagi guru” segítsen az utamon. Szerintem a nyugati és a keleti gondolkodás közötti különbség leginkább abban nyilvánul meg, hogy keleten nagyobb arra az igény, hogy megtaláld azt a bölcset vagy bölcsességet, aki előtt meghajolsz. Elengedhetetlen, hogy elismerd a nálad magasabb, transzcendens bölcsességet. Lehet egy személy, vagy intézmény, akitől elfogadod, hogy közvetítse feléd a felsőbbrendű tudást. De az „egészséges alázat” csak belülről is fakadhat, abban az igényben rejlik, hogy lelki, anyagi rend legyen körülötted - hogy megtaláld, majd egyszerűen csináld azt a kis egyszerű dolgodat: Ez a boldogság.

A Guru legközelebb szeptember 28-án lesz látható az Uránia Nemzeti Filmszínházban, a Kilenc Éjszaka Fesztiválja keretében!