„Itt kötöttünk ki, az átkozott Mexikóvárosban. Gyalázatos hely, tűzesőre várakozó Szodoma és Gomorra, olyan rémségek pokla, melyek ismeretlenek voltak Guadalajarában…”

José Emilio Pacheco: Las batallas en el desierto

A hotel aljában lévő Starbucksban összeszed Guillermo és José, hogy G. kocsiján (piros amerikai terepjáró) Guadalajarába induljunk. Úgy volt, hogy Emmanuelle is velünk jön (Rubin Szilárd újdonsült francia kiadója), de a madridi átszálláskor kapom az e-mailt, hogy lebetegedett. Egy fellow-val kevesebb, bánt, ott helyben sörbe fojtom). Vagy nyolc óra az út. Juan Pablo Villalobos Fiesta en la madriguera című első regényéről beszélgetünk, még pontosabban lebeszélnek róla. José scout Madridban (most éppen), Guillermo az Editorial Almadía alapító-igazgatója, még nincs harminc, csak szépirodalom, ütős borítók, figyelemkeltő kiadói dizájn és Web2-es kommunikáció, ráadásul ő szervezi a dél-mexikói Oaxaca elképesztő nemzetközi irodalmi fesztiválját – irigylésre méltó, és abszolút nem európai típusú sikertörténet az övé.

Mexikóváros nemcsak az égből végtelen, el se hiszem, hogy kijutunk belőle valaha. Aztán a nagy semmi közepén egy autópálya-büfében megeszem az első enchiladám ebédre (a NEFMI-ben, ahol megtámogattak a repjeggyel, sok hasznos tanácsot kaptam a spanyolosoktól, például, hogy hol ne egyek, például ilyen helyen). Egy órára Guadalajarától van egy „kis” tó, a Chapala, akkorka, mint a Balaton. Nagyjából itt állapítom meg, hogy én még ilyen jó minőségű autópályán talán életemben nem utaztam – ez is Mexikó: kényelem és fényűzés. És nyomor és vér: a benzinkúti újságos polcon minden címlapon hulla, átlőtt, levágott fejek, akkorában, hogy már szinte csak a cím fér oda: Leszámolás.

Guadalajara a húszmilliós Mexikóvároshoz (helyben használatosabb nevén DF, Distrito Federal) képest egy kurvanagy kisváros (a hozzáolvadt településekkel, mint Zapopan, Tlaquepaque stb., több mint négymilliós). Guadalajara a nyugat-mexikói Jalisco tartomány központja, az ország bölcsőjéé (Pacheco mottómban idézett kisregényében az anya szerint minden „idegen”, ami nem Jaliscóból származik). Tiszta Amerika, nemcsak a kocsik, hanem Wal-Mart, 7-Eleven, a sárga padka és egyáltalán. Aztán megvacsorázom „a világ leggyorsabb éttermében”, a Karne Garibaldiban azonnal akarok egyet Budapestre); tényleg öt perc alatt van az összes hibátlan fogás az asztalon, itallal, mindennel, mindegy mennyien vannak. Levezető sörözés a Crown Plaza Hotel bárjában, itt lakik a könyvvásár vendégeinek nagy része; trópusi kert, gyönyörű medence… a világ – Kenya után – második legjobb klímájú vidékén.

És miután minden úgy fest, hogy csak altatni-etetni akarnak, reggel elindulok (kis)közép-európai szkepticizmusommal a vásárba… és nem is hiszem el. Azt lehet tudni, hogy a guadalajarai Latin-Amerika legnagyobb könyvvására, 25 éve indult és ma több mint 600.000 látogatója van, de arra nem lehet (európaiként) felkészülni, hogy a nyitóceremónián, a Legjobb Könyv-díj átadásán (amit 2010-ben Margo Glantz vehetett át) ezernél is több ember sikít, és ezt harmincnál is több tévé veszi, hogy a sikeres vásárigazgatót felállva tapsolják meg, ugyanígy az egyetem rektorát, és egyáltalán: tömegesen rajonganak az irodalomért. Amikor Ornit, a meghívott izraeli kolléganő (a Modantól, Dragomán György Fehér királyának izraeli kiadójától) visszafogottan megjegyzi, hogy „ilyen nálunk elképzelhetetlen”, akkor az a válasz, hogy látnunk kéne, amikor Márquez és Vargas Llosa is itt van.
 

A fellowship-program keretében végül heten értünk ide, Izraelből, az Egyesült Államokból, Tajvanról, Franciaországból, Szlovéniából, Törökországból és Magyarországról, de a FIL Rights Exchange programon rengeteg külföldi van, akiknek a szállásdíjához szintén hozzájárul a szervezés. Saját asztal, szekrény, bármikor kávé, ideális környezet tárgyalásokhoz – ennek finanszírozásáért és a gyönyörű és hasznos spanyol nyelvű kiadványokért örök hála Károlyi Dóra Magyar Könyv Alapítványának, a szakma egyik leghasznosabb szervezetének, melyet múlhatatlan érdemei ellenére megszüntetnek az idén (hogy, hogy nem). Prezentációk, közösen is Renatával, a szlovén kolléganővel (Beletrina), akinek a kiadójával (és a horvát Frakturával) közösen alapította 2009-ben a Magvető a Read Central! együttműködést, a különböző közép-európai országok szerzői jogainak közös képviseletére. Magánbeszélgetések – az egyik legtanulságosabb talán Declan Springgel (New Directions), Krasznahorkai László amerikai kiadójával. Aztán további tárgyalások a kiadói standokon, olyan hatalmas kiállítóhelyeken, amilyenek Frankfurtban is csak a legnagyobb cégcsoportoknak vannak. Itt a legnagyobbak: a Grupo Planeta (Rubin Szilárd spanyol jogait vették meg 2010-ben), a Grupo Santillana, a Random House Mondadori, de ezeknél számomra sokkal izgalmasabbak a független kisebb műhelyek, mint az Era, az Almadía, a Tusquets vagy a Sexto Piso.

Gáláns fogadások a Hiltonban, például Jaume Vallcorba, a katalán Quaderns Crema és a spanyol Acantilado kiadók alapítója tiszteletére, aki 2010-ben Guadalajarában megkapta a Publishing Merit Awardot, a szakma díját (és aki nem mellesleg Bartis Attila, Bodor Ádám, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és legújabban Spiró György kiadója, korábban ő közölte még a Nobel-díj előtt Kertész Imrét, és egyáltalán: Dr. Vallcorba egy élő legenda). Aztán más fogadások, vacsorák és partik városszerte, szalonzenekarokkal, DJ-kkel, tequilával és koktélokkal, oaxacai fekete szószos (mole negro) csirkével, rákkal és hangyatojással töltött tortillával – és testőrökkel, mert a felkapott művészember és a könyves vállalkozó errefelé éppoly becses préda az emberrablók számára, mint a gazdag családok gyermekei vagy a tehetős turista. A latin könyvszakma dolgozik, de ünnepli is magát és az eredményeit, nem fapadosan, nem sírva, hanem irigylésre méltón. Mindenhol mindenki ott van, a Tusquets partiján, egy emeleti lakásban, miközben a basszus ütemesen ver a halántékomon, Martín Solaresnek kifejtem, hogy mennyire kedvelem Martin Solarest, és hogy a Los minutos negros az egyik legjobb latin-amerikai könyv volt, amit mostanában olvastam (angolul, a Grove Alantic kiadásában). Nagyon helyesli, aztán bemutatkozik (két nappal később ugyanezt a szembedicsérést megismétlem Antonio Ortuñoval). És ott van Juan Villoro, César Aira… csupa jó ember a jó könyvek mögött.

A díszvendég régió a spanyol Castília y León, jövőre Németország lesz; és azt már (ál-naivan) meg sem kérdezem, hogy mi miért nem lobbiztuk még ki itt (sem) magunknak ezt a pozíciót. Pedig megérné, Latin-Amerika meghódítatlan terület a magyar irodalom számára, csak azok jutnak el ide az íróink művei közül, minimális példányszámban, amiket spanyolországi kiadóik terjesztenek. És itt érkeztünk el egy nagyon fontos megállapításhoz: a Guadalajarai Nemzetközi Könyvvásár legnagyobb hangsúllyal a könyvterjesztésről szól, és kevésbé a jogeladásról. Szakmai szempontból ez az elsődleges, viszont mint a vásárlók számára is nyitott rendezvény, elképesztő mennyiségű programot kínál, lehetőséget az írókkal való személyes találkozókra, könyvszakmai beszélgetésekre, általában véve kulturális kapcsolatok létesítésére és a különböző kulturális sajátságok megértésére, hiszen Venezuela vagy Chile könyvpiaca sokban más, mint Argentínáé vagy Mexikóé. Ezen kívül Guadalajarában jelen van a portugál nyelvű kiadványaival Brazília is, a világ talán jelenleg legdinamikusabban fejlődő könyvpiaca.

Hat nap felpumpálja az embert új címekkel, kapcsolatokkal és ötletekkel, és ha isteni szerencsével marad még némi ideje, az írott szöveg mögé odapasszíthatja a valóságot. Elutazik busszal Tequilába, alig egy órára Guadalajarától, és megnézi a José Cuervo gyárat; valódi felnőtt Disneyland művelt alkoholisták számára. Egyébként is, Mexikóban nincs kultúra szesz nélkül (máshol se nagyon). A könyvvásárban is, a mexikói kultúrának szentelt standon a legfeltűnőbb kiállítási tárgy egy hatalmas agávé, amiből a tequilát készítik. Én ugyan jobban kedvelem a oaxacai mezcalokat, amik erősebbek és férfiasabbak, de ezt Jaliscóban nem illő bevallani. Ráadásul nem is kapni jófajta déli mezcalt, kukaccal vagy skorpióval, úgyhogy az ember hamar hozzásimítja lelkét a tequilához (leánykori nevén mezcal de Tequila, vagyis Tequilából származó mezcal; lényegében ugyanaz a gyártási folyamat, csak a végeredmény lágyabb, kevésbé füst- és földízű, kevésbé rusztikus, „parasztos”, mint – eszerint – az ember lelke). Apropó lelkek, van egy kivételes hely: az Almadía standján a vásárban mindig töltenek az arra járónak egy pohárka Pierde Almas („elveszett lelkek”) mezcalt, és ezért illesse őket rajongó tisztelet.

A Guadalajarai gondoskodásért hála Verónica Mendozának, Pablo de la Vegának, David Ungernek, Vicor Ortiznak és Edgar de la Hoyának. A Mexikóvárosi visszatérésért pedig a pilótának, aki kétszer annyival tette le a gépet, mint normális landolásnál szokás, mégis túléltük.
 

Mexikóváros elképesztő, sokkolóan különbözik mindentől, amit eddig láttam; persze az is igaz, ami a mottóban áll: bűz és mocsok és nyomor, drog, szex és erőszak – Szodoma és Gomorra. Viszont akkorában, hogy megbújhatnak benne kisebb édenkertek, mint a Frida Kahlo-ház és a Trockij-ház környéke Coyoacánban (igaz, mikor kijössz a metróból, a Viveros-park mellett a csatornában szerintem konkrétan szar folyik, habos hátán a műanyagmindennel). Aztán ott a Colonia Roma, ahol megszállok egy ismerős ismerősének az apartmanjában, az Álvaro Obregónon, egy köpésre a Monterey sarkától; ez számomra a talán legélhetőbbnek tűnő kerület, múlt századi lakóházakkal, parkokkal és olaszos kávézókkal. Rövid sétára, a Chapultapec sugárút túloldalán pedig ott a Zona Rosa, Mexikóváros szórakozó negyede. A folyamnyi sugárút két partja viszont simán megszégyeníti a Józsefvárosi Piacot.

Ebbe a környezetbe tényleg miden belefér, Guadalupe megrepedt bazilikájától (ahol úgy szórják a szenteltvizet, ahogy nálunk a nemesvakolatot fröcskölik) a közeli Teotihuacan piramisaiig. Még egy olyan alagút is belefér, két metrómegálló közt (a Pino Suarez és a Zocalo), amely tulajdonképpen a világ legnagyobb könyvesboltja. Kilométer hosszan 42 (kiadói) könyvesbolt sorakozik; minden olyan cég megtalálható, amelyik valamit is számít a mexikói könyvpiacon. 1997-ben találták ki, sejthetően többek közt azért, mert nagyon kevés az országban és a fővárosban is a könyvárusító hely. Ha valamit, ezt a folyosót biztos nem felejtem el. És eszembe juttatja azt is, hogy még tartozom magamnak a Pedro Parámóval, Juan Rulfo mesteri kisregényével. Az (irodalmon túli életben) pedig biztos, hogy annyira kedvesen és intenzíven sehol nem akarják eláztatni az embert, mint Mexikóban – hogy végül valóban úgy érezhesse magát, mint agávéhernyó a mezcalos üveg alján.

Fotó: Sárközy Bence