A szerző a fülszöveg alapján a legfiatalabb francia filozófusnemzedék tagja, a könyv elolvasása alapján Deleuze köréhez köthető Spinoza-kutató, akinek a most megjelent már a második könyve e témában. A monográfia azt az elsőre talán kevéssé érdekfeszítőnek tűnő problémát járja körül, hogy amennyiben Spinoza a fizikai világot és az ész világát egyaránt egy szubsztancia különböző attribútumainak tekintette, akkor ahogyan a kiterjedt attribútum törvényeit megadja a fizika, úgy a gondolkodásnak is kell lennie fizikájának, amelyet azonban a szerzők mindezidáig nem találtak meg. Némileg leegyszerűsítve: mivel a kiterjedés és gondolkodás effektíve azonos, így szükséges, hogy vonatkozzon a gondolkodásra egy, a mozgáshoz hasonló szabályrendszer, ahogyan a mozgásra vonatkozik a mechanika. A könyv pedig a gondolkodás ezen fizikájának felmutatásáról szól.

Idáig úgy tűnhetne, hogy egy unalmas szaktudományos kérdésről van szó, amely azonban annak ellenére nem igaz, hogy a könyv – hangsúlyozandó – egyáltalán nem könnyű olvasmány. A mű befogadása nemcsak a spinozai életmű főbb opusainak legalábbis futólagos ismeretét tételezi föl, hanem támaszkodik a kor eszmetörténeti vonulatainak és a Spinozával foglalkozó szakirodalomnak az ismeretére is. Ez tipikusan az a könyv, amit nem érdemes a kezünkbe vennünk, ha nem tudjuk evidenciaként kezelni a leibnizi és a spinozai szubsztanciafelfogás eltéréseit. Azonban ezek az alapismeretek nagyjából egy délután alatt elsajátíthatók valamely kurrens filozófiatörténeti munkából, és A gondolkodás fizikája valóban megéri az erőfeszítést.

Zourabichvili igazi vagány szerző, aki nem hagyja magát a szigorú tudomány sznobizmusától megtéveszteni, és nem fél modern hasonlatokat és párhuzamokat hozni: Maimonidest minden további nélkül egy tripelő drogoshoz hasonlítja, Spinozát pedig trükkös polgárpukkasztóként festi le, aki „botrányos” gondolatait az éppen divatos skolasztikus nyelvezetbe csomagolva csempészi a jobb sorsra érdemes polgárok asztalára. Ahogyan a konzekvenciák levonásától sem riad vissza, így miközben játszi könnyedséggel kalauzol végig minket a spinozai életművön, hogy felmutassa a gondolkodás szabályait, olyan rendhagyó bevezetést nyerünk a spinozai rendszerbe, amelyet máshol garantáltan nem. Zourabichvili látásmódjának legfontosabb erénye rendkívül hatásos, gnomatikus megfogalmazásain túl, hogy Spinoza filozófiájának rendszerjellegéből fakadóan minduntalan jelzi az egyes gondolatok etikai, társadalomfilozófiai vetületeit, így a vér ontológiai meghatározásának és a forradalom lehetségességének kérdése a maga természetességével szerepelhet egyazon mondaton belül.

A mű középpontjában az a megkülönböztetés áll, amelyet a szerző az átváltozás és az átformálódás ellentéteként ragad meg. Spinozának a hagyományos felfogás a statikusság filozófiáját tulajdonítja, amely változatlannak tudja az egyetlen szubsztanciát, Istent, vagyis a természetet. Ezzel szemben Zourabichvili megmutatja, hogy Spinozától az átváltozás, a metamorfózis áll távol, amelynek során egy individuum (azaz módusz) elveszíti a lényegét és egy másik lényeget vesz fel. Ezek a kimérák természetellenesek, amelyek a helytelen észhasználat mint egyfajta éber álom következményei. A szerző interpretációja szerint ilyen kiméra Niobé kővé válása, Krisztus istenembersége és a szabad akarat. Ezzel szemben az átformálódás, a transzformáció esetében az adott individuum formája változik át meghatározott ok-okozati összefüggés szerint egy másik formává. Az igazán izgalmas kérdés abban rejlik, hogy mi a formának a lényeghez való viszonya: ezt mutatja be a szerző négy esettel, az öngyilkos, a látását elveszítő ember, az amnéziás és a felnövekvő csecsemő példáján.

A konklúzió minden esetben azonos: mivel a forma és a lényeg összefüggnek, ezért az identitás és a forma nem választhatóak el egymástól. Így nyer gyakorlati értelmet az egyébként elvont, metafizikai kérdés: a helyes forma megtalálása etikai imperatívusz, amelynek elmulasztása a világ inadekvát felfogásához, szomorúsághoz, alkoholizmushoz, szélsőséges esetben pedig halálhoz vezet. Hasonlóan, a közösségek nem megfelelő formája elégedetlenséget, társadalmi széthullást, a kollektív emlékezet hasadását, a közbeszéd ellehetetlenülését eredményezi. Vagyis, az interpretáció szerint a helyes forma megtalálása azonos a helyes gondolkodással, azaz az alvajáróból ébrenjáróvá válással.

A mű rendkívül világosan tagolt, a szerző minden segítséget megad az értelmezéshez, rendszeresen jelzi, hogy ha előre- vagy visszautalás történik. Ebben a tekintetben is példamutató munka ez: úgy mutat be egy filozófiai korpuszt, hogy elolvasásával többet kapunk, mint a korpusz egészének olvasásával, ugyanakkor hű marad az értelmezett szerzőhöz, és nem a saját gondolatait fejti ki más auktor álruhájában. Dicséretet érdemel a magyar fordítás is, amely kiváló érzékkel ültette át a magyar nyelvbe Zourabichvili merész fordulatait, és értő módon viszonyult a magyar Spinoza fordításokhoz: nem változtatott ok nélkül, azonban ahol szükség volt rá, ott nem félt módosítani. A könyv mindazok érdeklődésére számot tarthat, akik nem riadnak meg egy önmagában is komplex terminológia igényes fogalomelemzésétől, ugyanakkor kíváncsiak egy  olyan Spinozára, akinek több köze van egy mai egyetemistához a sarki bárból, mint egy beszürkült egyetemi tanárhoz.