Az új évezredre megfakult renoméjú és már nevében is nevetséges Zöld Darázs kivételesen nem képregény-hős: a rádió aranykorában – az 1930-as években – született Amerikában, de a televízióban, a mozivásznon, prózában és később a képregény-piacon is megállta a helyét. Leghíresebb inkarnációja az a 60-as évekbeli TV-sorozat volt, amelyben Van Williams (Britt Reid) segédjét, Katót Bruce Lee alakította, akit ez a szerepe katapultált a mainstream hollywoodi filmekbe és a popkulturális ikon státuszába. Gondry filmje ezt a már harcművészeti képességekkel felruházott akcióhősök korrupció elleni harcát ábrázoló verziót gondolja újra, csak a jelenleg futó parodisztikus trendeknek megfelelően kiöli belőle a – mai szemmel már szintén paródiába hajló – vérkomolyságot.
Britt Reid (Seth Rogen) gondtalanul életű playboy, akinek csak azon jár az esze, hogy reggelente ráhibázzon elcsábított playgirljeinek nevére, illetve hogy másnaposságát a legfinomabb kávéval űzze el. Mikor apja, a The Sentinel című újság tulajdonosa meghal egy méhcsípés következtében, Reid élete hirtelen felborul, és az unalom mellett nyakába szakad az újság irányításának felelőssége is. Ám csak azután érez rá a jófiúság ízére, hogy megismerkedik a kávéfőzés titkát őrző Katóval, akivel az apja iránt érzett gyűlölet okán ellopják az idősebb Reid tiszteletére felállított szobor fejét, majd pusztán véletlenül megmentenek egy szerelmespárt éjszaka a rosszfiúktól. Lélektani motivációkról ennyit, ezek után kezdődhet a szuperhős-kelléktár aprólékos és néhol meglepően ügyes kifigurázása.
Ahogy már a 60-as években sem Van Williams karakterére, hanem a Bruce Lee alakította segédre irányult a reflektorfény (a sorozat Hongkongban The Kato Show címen futott), úgy most az igazi, tényleges szuperhős most sem Reid, hanem „segédje”. A poénok nagy része is ebből fakad, nevezetesen hogy Reid nem éppen a logika tudora, a tökön rúgáson kívül más harci fogást nem ismer, és végképp nem rendelkezik géniuszi intelligenciával, amik az eredeti Zöld Darázs ismertetőjegyei voltak. Gondry ügyesen egyensúlyoz az önreflexív poénok (ld. Ben Hur-kerék, Bruce Lee-utalások és a szinkronizálás során elvesző Johnny Cash-geg) és a paródia követelményeinek határán, miközben arról is tanúbizonyságot tesz, hogy a 3D-ben pörgő akciószekvenciák levezénylése sem okoz számára gondot.

A Zöld Darázs 3D-ben a harmadik dimenziót legfőképpen arra használják fel, hogy Bruce Lee akrobatikája előtt tisztelegjenek, lassítások tengerében veressék szét a bűnözőket és a szokásosnál talán még nagyobb mennyiségben likvidálják a díszleteket. Gondry a 3D-vel néha a film műfajával összhangban „idézőjelez” (figyeljünk a háttérben vetített metal koncertre a prológban), ám összességében csak egy osztott képernyős montázsban, illetve Az álom tudományát idéző szépségű és ihletettségű fantáziajelentben éli ki szürrealista vonzódásait. Igaz, utóbbit a film egyik legnagyobb csattanójában sütik el – ez a pont jelzi, hogy a forgatókönyvírók és a rendezőhöz asszociált kvalitások, erények kevesebbszer érnek össze a a poénhegyek és üresjáratok által leírható filmben, mint az előzetesen elképzelhető volt .
Hogy miért is nem röhögtük végig megbénulva a Zöld Darázs ténykedését? Nem kell feltétlen az alkotótrió kiégésén élcelődni, elég egy pillantást vetni a film produkciós történetére. A Universal még a 90-es évek elején próbálta sínre rakni a projektet (ugye milyen eredeti lett volna, ha a Schumacher-féle camp-orgiával, a Batman és Robinnal párhuzamosan jelenik meg?), majd a Columbia végül 2005-re tűzte ki a bemutató dátumát. Az azóta elpazarolt 5 év alatt viszont a „szegd meg a törvényt, hogy megvédhesd” motívumot már betéve tudjuk a pszichológia talajáról újragondolt Batman-eredettörténetekből (Batman: Kezdődik, A sötét lovag), a film gravitációs középpontját jelentő Kato ténykedését („lelassul az idő és gyorsabban dübörög a szívem”) kb. egy az egyben láthattuk a Wantedban, a lúzer szuperhős toposzát legutóbb a Ha/Verben élvezhettük ki a végletekig, de úgy egyébként is, a szuperhős-paródiákkal manapság nem csak Dunát, hanem minimum Mississippit lehetne rekeszteni.

Noha a Zöld Darázs nem olyan, pihenőt sem engedélyező rekeszizom-torna, mint a Machete, és nem annyira kreatív és innovatív képileg, stilisztikailag, mint a Scott Pilgrim a világ ellen volt, a film akként működik jól, ami valójában: egy újabb, már ismerős humorú Rogen-Goldberg komédiaként. A konfliktus a „gengszter-menopauzával” küzdő főgonosz, Chudnofsky (aki azért aggódik, mert old school gengszter-stílusa már nem elég ijesztő) ténykedése mellett a két társ, a bunkó humorzsák Reid és az ezermester Kato személyiségének ütköztetéséből fakad. Vagyis hasonlatos a Csupasz Pisztoly- és a 48 óra- féle rendőrfilmekhez, de még inkább a barátság témáját körüljáró, Rogen-féle műfajparódiákhoz (Superbad, Ananász Expressz).
 

Újdonságot így annyiban hordoz, amennyiben az „egészséges önbizalom” túltengésben lubickoló Rogen-karakter és „vulgáris” buddy-humora felülírja a már látott szuperhős-paródia sémáit. Illetve a néhol Scorsesét idéző (és a hírhedt Coolio-slágert újrahasznosító) soundtrackben, az ütős akciófilmes replikákban, a Becstelen Brigantyk nyelvzsenijét alakító Christoph Waltz szokatlan(ul vicces) gengszter-figurájában és az üdítően anti-romantikus attitűdben. Viszont aki a Gondry-féle midcult-mágiát akarja viszontlátni a vásznon, az garantáltan rossz helyen keresgél.

Igaz, a Zöld Darázs szerethető szerencsétlenkedése hangvételében nem áll távol a Tekerd vissza, haver! duójának kalandjaitól: talán egyszer felbukkan a Youtube-on a „svédelt” verzió is...

Zöld darázs (The Green Hornet) 3D

Színes, szinkronizált, amerikai szuperhős-akciófilm, 119 perc, 2011.

Rendező: Michel Gondry

Forgatókönyvíró: Evan Goldberg, Seth Rogen

Szereplők: Seth Rogen (Britt Reid / Zöld darázs), Jay Chou (Kato), Cameron Diaz (Lenore Case), Christoph Waltz (Chudnofsky), Tom Wilkinson (James Reid)

Forgalmazó: InterCom

Bemutató dátuma: 2011. január 13.