Ezúttal ásványvíz és pogácsa, és nem sörök vagy tea fölött, fesztelenül, de nem szertelenül folyt a diskurzus műhelytitkokról, olvasmányokról, zenéről nem, csak álmokról, főként férfiakról, kevéssé nőkről, szenvedélyekről és emlékekről, utcákról és (élet)terekről. Jánossy Lajos két perspektívát mutat fel György Péter munkáiban, egyfelől architektonika, másfelől archeológia, utóbbira szép példa a hamarosan megjelenő, Apám helyett című könyv - részletei olvashatók az Alföldben, ÉS-ben, Literán -, mely Budapest izgalmas arcképe lesz, már a nyitókép is az: a lebombázott város panorámája.
 

György P. szerint valamire emlékezni-helyekre emlékezés, valaminek a története-helyek története, és idéz egy korábbi beszélgetésből, szöveggé válása által jóvátehetetlenül személyes lett minden. Durkó Zsolt festő, fotográfus „társaságában” jött létre az Utánzatok városa című könyv, mely lenyomatát adja egy társadalmi rendszernek a kulturális térben utcán, kapualjakban kószálások eredményeképp, mikor is teljesen legitim módon, munkaként jelölve a csavargást, lehetett órákra eltűnni. A képekhez rendelt szöveg a megismerésé, hiszen a város topográfiája épül fel ebből; Kosztolányiból, Mándyból tudod meg, hol élsz.
 

Nekem már nincsen apám, mondja, mert amit megírsz, azt megölöd, az apám-és-én történet levált rólam, munkatárggyá vált. Ami szöveggé lesz, amit beleteszel a nyelvbe, ahhoz megváltozik a viszony, médiumot váltasz, az ott van a szemem és a város között, már nem tudom, melyik volt a Lenin körút, még nem tudom, melyik a Teréz. A Váci úti idegennyelvű antikvárium azoknak az embereknek volt a kereskedelmi kapuja, akik negyven éven át nem jutottak el sehova, zárvánnyá vált térben mozogtak, Mándy Iván Mi van Verával? című regényével és Agamemnon tábor-metaforájával leírható élmény, az eredő emlékek ekként maradtak meg. Volt még a sznob antikvárius Jutka néni, akivel a sznob apával hatottak egymásra, azt vette meg, amit mondott - hol Bertha Bulcsút, hol Kafkát, hol Böllt olvasott.

A politikatörténet nem volt látható a városon, helyükön kihagyott mondatok, '56-os golyónyomok, Stein és Társa felirat és magánnyugdíjbiztosító-táblák költői képeivel. A történelem '89-ben került vissza, Budapest új színtere nyílt meg messze a Kozma utcai börtönön túl, a rendszerváltás a temetőkben kezdődött, a 301-es parcellával, ellopott Kádárral, Radnóti gyilkosával és Francia Kiss Mihállyal.

A kommunista-zsidó származású György P. belépve egy ismeretlen lakásba szembesült először addig ismeretlen dimenziókkal: „A vászonnal letakart bútorok mögött, a félig lehúzott redőnyöktől félhomályos szobák mélyén, a falnak támasztva Horthy Miklós bekeretezett fényképére bukkantunk, amelyen a kormányzó épp Kolozsvárra lovagolt be. A sötét és dohos fürdőszobában Nagy-Magyarország térképe lógott a falon, Nem nem soha felirattal. Keresztek lógtak a falakon, és azokban a magas ágyakban fekvő nénikék nemcsak az éjjeliszekrényen tartották, de olvasták is a Bibliát, és elképedve néztek rám, hogy a József és testvéreit ugyan olvastam, de az Újszövetségről nem gondoltam, és nem is tudtam semmit”. Nádas Péter Párhuzamos történetek című írását megismerve kopernikuszi felfedezésként élte meg a vele azonos látásmódot az egymással kommunikáló, homogenizálódó emberek átjárhatatlan világairól. Így ír erről: „Kívülállásuk, esetlen szomorúságuk végül megközelíthetetlenné tette őket, hiszen ugyanabban a városban éltünk mindannyian, és ők ugyanolyan magától értetődően idegenül, mint amilyen otthonosan mi éltünk”.
 

A város, meséli, akkoriban inkább emlékeztetett sötét fegyenctelepre, mint egy élő városra. A kulturális ellenálláshoz is kell szín, ezt fedezte fel a színtelen világban Szerb János, aki ivott és verekedett felváltva, és azért szerette szétverni az Old Firenze bárt, mert az olyan látványos volt. Egy másik lázadó barát meztelenül járkált női orkánkabátban és női napszemüvegben a Karinthyn, hiába. A járókelők nem tolerancia okán maradtak tétlenek, hanem azért, mert nem hitték el, hogy ez létezik.
 

Jánossy L. az Öndivatbemutató című, Hajas Tibor készítette, 1976-os videó-opuszt hozza az uniformizált világnak - a nárcizmus kultuszában, az államszocializmus kultúrájában élés „prűd, puritán, szemérmes, hülye” boldogságának - bemutatására, trip egy Moszkva téri kamerával. Kolozsvári Grandpier Emil vonatkozó legendája, hogy a nők Magyarországon nincsenek rendesen felöltözve. Megbocsáthatatlan, hogy nincs divat, de nincs tárgykultúra sem, mindenki ugyanazt a négy cipőt hordja és ugyanazt a háromszáz könyvet olvassa. A mások élete (Das Leben der Anderen) című film Stasi-szövedékével illusztrálja György P. a maga szocializmusbéli eszméjét: az életem nem az enyém. Fanatizmus kapcsán szó esik még egy emigránsról, aki az NSZK-ból az NDK-ba ment, hogy ott házi őrizetbe kerüljön, hiába, „ a történelem nem azért van, hogy Wolfnak kedvére tegyen”.
 

A kettős beszéd játszmája, az elhallgatás struktúrája határozta meg a legtöbb család intim kommunikációját, nem úgy, mint a szép, keresztény úrilány, Mimiét, akivel őszinték voltak a szülei, és akinek a fejében az egész rendszer sötét volt és katasztrofális, szemben György P.-el, aki „élt ebben a magára hagyott, a külvilágtól elvágott városban, és abban bízott, hogy ez itt a Kánaán. S béke volt”. És voltak elvek; bizonyos házibulin X. elvtárs könyveit, Marx, Lenin, szórták ki az ablakon, György P.-nek ez nem tetszett, úgy érezte, hogy le kell mennie a Mártírok útjára, és összeszedni mindet, mert „ha az elithez járunk vendégségbe, ne dobáljuk ki a dolgait”.

A megjelenő kötettel kapcsolatban vetődik fel egy kérdés, mikortól érzi a szerző, hogy nyomon van, honnan hasadt a szöveget elindító lélekrepedés? A válasz ismét egy történet, egy orvosnőről, aki megkérdezte György P.-től, hogy valóban az ő apját látta-e novemberben géppisztollyal? És ez az apa hazudott, a fiú szerint szükségszerűen, intelligensen, jól tette. A bizalom tehát töretlen maradt, repedés nélküli, és megőrzésre méltó mindezek ellenére: „Az apám egyetlen gesztusával, oda nem illő, formális udvariasságával, igazi távolságot teremtett köztünk. A haláláig tartó hosszú évtizedeken át hiába igyekeztem, hogy csak egyetlen percre is helyreállítsam azt a magától értetődöttséget és gyanútlanságot, amelyben odáig éltem”. Az írás által újraépült a személyes viszony, mely mindig létrejön, akkor is, ha szerelmeslevelet írsz, akkor is, ha nekrológot, Zámbó Jimmyről például az ÉS-ben, aki ezáltal a „halottja lett”.

Ha Durkó Zsolttal újra csinálnád a könyvet, a képet mennyiben frissítenéd, kérdezi Jánossy L., mit jelentene most ez a könyv? Nem azt, mint az Utánzatok városá-ban. Inkább olyasmit írnék, mint A sánta ördög (Alain-René Le Sage), ki is néztem néhány ilyen házat Pesten, meséli György P., amit „kettévágnék”, benne a szocializmus összes nyomai, jó napot kívánok, én kérdezek, ők nem, csinálok egy-két képet, kísérjenek át a szomszédba, és így tovább. Terek érdekelnek, ahol nagyon sok réteg van együtt, záróra előtt bejutni helyekre, a Szabadság-hegyen tébolyult házakba, ahol még Eichmann is ott volt, de ez nagyon nehéz, a bejutás. Jánossy L. egy ötlettel áll elő, melyet Németh Gábortól lesett el legutóbb ugyanitt, és lelkesen ajánlja, ezzel végszavaz: nemsoká népszámlálás, akkor lehetsz biztos.