A regény nyelvezete, mondatai és szerkezete is  az értelmetlen hőségben vergődnek: rég olvashattunk ennyire lírai prózát, ennyi metaforát és megszemélyesítést regényben (pl.: erdőhurka, kacajfelhő). Mondatfolyamok nehezítik az olvasók dolgát, minden szó és vessző súlyozva van, komolyan kell őket venni ("Most már akkora hasadások voltak a földben, hogyha az ember nem figyelt, becsúszott, érezte a mélyre benyúló hőséget, és arra számított, hogy bármelyik pillanatban fogak mélyedhetnek a lábába, miközben a felé nyújtott kezek és karok segítségével szabadulni próbál."). A terv jó, hiszen az a jelen levés, értelemadás, amire vágynak a szereplők, éppen a világ szépségében, a képiségben születhetne meg. Sajnos ez a végére mégis kifárad, mert kioltódik a szövegben, a nyelvben az a feszültség, ami magával ragadná az embert, és így a figyelem, koncentráció is nehezen megy. A sűrű szöveg egésze ugyanis nem áll össze egy képpé, messziről nem egységes, amit látunk, hanem kusza; közelhajolva pedig barokkosan bonyolult képekekkel kell megbirkóznunk.
 

Az Üdülő legjellemzőbb vonása a filmszerűség,  a szöveg állandóan pontosít, részletez, bizonyos dolgokra, eseményekre vissza-visszatér, mintha ráközelítene a képre, amelyen legtöbbször a táj elemeit látjuk, közel s távol a kisváros, az üdülő, a folyó környéke lesz az, ami a hangulatot és a miliőt megteremti,. Hogy Darvasi Lászlót idézzem: minden eleme hihetetlenül fontos. Szerepcsere történik, a szereplők lesznek a regény díszletei és kellékei és a táj kerül reflektorfénybe. A kisváros színeit viszont "kimarja a hőség", a szereplők szinte arctalanok, ezt nevük is mutatja, csupa "Ferik, Tibik, Attilák, Zolik" vannak a "Zsuzsák és Marikák" mellett. A regény elején megérkező Kozákfiúkról is annyit tart fontosnak kiemelni a szerző, hogy rendet raknak az üdülőben, ők a felügyelők. A szövegben megjelenő rengeteg ige a fiúk maszkulitását hivatott erősíteni - ezek nem nyafognak, nem hezitálnak, "a szatelitjük körüli füvet lenyírják, autóval és motorral jöttek, mint minden évben egymás után pakolták ki a láda söröket, rakták ki a rádióikat, nevettek, már kora reggel ordítoztak, vállon veregették egymást".

Hiába a Kozákfiúk izomtól duzzadó teste, a nők lábán a szandál, az állandóság, erősebb az ellenpont, az idei szárazság, és az a réteg, aki "férfiafolyónál akar lenni". Aki azt mondja, "Az üdülőbe szeretnék menni. Semmit sem akarok látni, végre egyszer már semmit sem látni" - mondja Esther Kinsky Üdülő című regényének egyik szereplője, Antal (ellentétben  azzal, amit a regény egésze vállal, hogy mindent megmutat). Ez az alak lldi és Miklós mellett kiemelt helyzetben van: a szerző külön fejezetet is szentel e három embernek, különben egy széthullott család tagjainak , hogy belső gondolataikba is belelássunk. 

Kinsky olyan tájra mutat, ahol nincsen semmi. Antal meséli: "mint egy film, amiben nem történik semmi, és mégis ülve marad az ember, és nézi, mert nem tud mit tenni ellene, és soha többet nem felejti el azt a filmet". Ezt a filmet az előbb említett három szereplőn kívül a többi arctalan szereplő is meséli,  történeteik dokumentumfilmszerűen állnak össze, melyekben az egyetlen közös "pont" a víz: az áradás, a folyó. Ellentétekkel teli fogalom ez, egyszerre nyugtató, álmaik netovábbja, hiszen amíg nézik, felejtenek, másrészt viszont belefulladnak, a folyó elviszi mindenüket, az iszap lapátolásával kezdhetik a szezont.

Idén viszont minden más. Nincs áradás, helyette itt a kánikula és itt az Új Nő, csupa nagybetűvel, aki csak áll és bámészkodik, aki "itt ül, mint egy kő, mintha semmihez semmi köze nem lenne - állandóan csak néz, mintha a világ egy nagy tévé volna". Több férfi is a kőhöz hasonlítja, vagyis ő az, aki elmerül a vízben, sima, nehéz, mozdíthatatlan, passzív szereplő, aki nem megy soha úszni. És persze a legizgatóbb, mert idegen, a leggyűlöletesebb, mert idegen. Semmiképpen sincs helye ebben a térben, ebben a kánikulában. Ildi mellől elrabolja Antalt, és épp ilyen agresszíven mutat rá arra is, hogy hiába minden, ezeknek az embereknek nincs esélyük a változásra, belülről iszaposak, mint a folyó is az alján, és nincs az a szárazság, ami kiszárítaná őket.

Az ő tragédiájával végződik, és erre fut ki a történet, a regény, amiben valójában semmi se történik. Minden egy szigeten fejeződik be, ahol az Új Nő, az idegen teste a bozótból hallgatja a Kozákfiúkat, ahogy énekelnek, majd elhalkulnak, szedelődzködnek lassan. Az Új Nő tekintetén keresztül mutatja be Kinsky a kisváros és az üdülő világát, így egy percig sem lesz ismerős. Az Üdülő mozaikos, darabos, látomásos, de legfőképp idegen marad.