Írott laudáció helyett Hernádi Anita tánca köszöntötte a képeket. és  a vendégeket. Lepelből előbújó finom rezonancia, falhoz simuló hangtalan szenvedély, küzdelmes, szigorú, elegáns koreográfia avatta a két pályája elején járó, ígéretes fiatal művésznő kiállítását. Az előbeszéd módja és a festmények is arról győztek meg, hogy Szunyoghy Viktória és Nagy Sára is egyedi hangon építkeznek a portréfestés évezredes hagyományához kapcsolódva, ecsetjükkel játékos, őszinte párbeszédre hívják a műfaji konvenciókat.

   

Szunyoghy Viktória térbe, szituációba helyezi alakjait. Teázó asztalnál, márványlépcsőn ülve, parkettán guggolva, rugdalózó kiságyon fekve ábrázolja őket. Tevékenységük mégsem mindennapi, mégsem a megszokott, elvárt rutin. Játékra hívja alakjait a művész: papírmintát, pálcikaember-sordíszt ad a kezükbe. Viszonyt teremt, helyzetet szül arra az időre, amíg ő a megörökítésükön dolgozik. Az arctalan, egymásba kapaszkodó papír-ablakdísz így rajzolja meg a sorozat ívét, így teremt közösséget, keretet a rendre fiatal modellek között. A képkészítés apropója a játék, a játékosság, a narrációteremtő, egymásba kapaszkodó emberlánccal kezdenek párbeszédet a képek szereplői. A művész ezzel előleget ad, interakciót ajánl, lefoglalja, magára hagyja alanyait a portrévá tárgyiasulás idejére. Így aztán nekünk, befogadóknak a szemkontaktus helyett a vojőr pozíciója jut. A szembogár helyett a mozdulat, a tett, a tárgyhasználat módja üzen.

Van, aki álarcként csavarja arcára a papírfigurákat, más a festőállványra tűzi, perspektívagyakorlat elé állítva a festőt, megint más saját testéhez méri a makettet, hajtogatja, vagy elmélyülten vizsgálja. Személyesség ez is, csak közvetett, meglesett, ellopott. A modellek, akiknek keresztneve egyszersmind a róluk készült képek címe is, a kezükbe adott tárgyaknak nyílnak meg, és csak azokon keresztül nekünk, bámészkodóknak. Szunyoghy ezzel szokatlan kontextusba helyezi a portréfestészet konvencionális kellékét, az egyszerre konkrét és szimbolikus tárgyat. A sorozatszervező fehér figurasor – amelynek helyét a művész rendre üresen hagyja a vásznon – nem társadalmi helyzetre, foglalkozásra, vagy szabadidős tevékenységre vonatkozóan árul el többletinformációt a portré alanyáról, hanem a hozzá való viszonyulás által, suttogva jellemez. A művész finom vonalakkal, szolid színekkel ábrázolja ezeket a halk beszédhelyzeteket.

Harsányabbak, intenzívebbek, közvetlenebbek Nagy Sára képei. Torzított perspektívában, „felső gépállásból” festett, szintén keresztnévvel keresztelt portréit gondterheltség, kiszolgáltatottság járja át. A felnagyított arcok, a mélyen ülő, vizes, karikás, riadt szemek megértést várnak tőlünk, a vászon magányába való beletörődést olvashatjuk le róluk. A vibráló, élénk, tér nélküli hátterek távoli rokonai Warhol neonszínes szitanyomatainak, az alakok pedig Klimt Beethoven frízének Gorgóit idézhetik fel bennünk. Kifejező, érzékeny pillanatok ezek, a megfigyeltség lemeztelenedésének őszinte állapotai. Nagy Sára kompozícióival mégis távolságot teremt.

Modelljei szívesen beszélnének nekünk az életükről, szemük ezer történetet rejt, de portrévá fagyva egyszersmind meg is némulnak. A Kogart Galéria kiállításán ígéretes utat sejtető pályaindulások nyomait láthatjuk. Lehetséges portré-közelítéseket, párbeszédeket kortársainkkal, kortársainktól.

Nagy Sára és Szunyoghy Viktória: Retina – kortárs portrék című kiállítása 2011. január 28-ig tekinthető meg a Kogart Galériában.