Budapesten ugyanis láthatatlan vadállatok kószálnak. Körülbelül ezer éve választották a láthatatlan létformát, mert az ember céltalan öldöklése miatt veszélybe került az életük. Azóta kiveszett belőlük a vérszomj, békésen sétálgatnak közöttünk, borsófőzeléket és hamburgert esznek, sőt regényeket olvasnak és Spektrumot néznek a televízióban.

Bátky András történetének főszereplője egy láthatatlan medvebocs, Pipogya (becsületes nevén Medve Alfonz), aki igencsak unatkozik a székesfővárosban. Közeleg a tavasz, de ő legszívesebben visszafeküdne téli álmot aludni. Két legjobb barátja Oszkár, a nyughatatlan, hebehurgya, kissé meggondolatlan, de mindig jókedvű tigris, és Géza, a nyúlszívű, vegetáriánus, szépirodalmat olvasó, pápaszemes oroszlán. Pipogya éppen vele sétálgat az Andrássy úton, amikor megtörténik a csoda. Egy kisfiú meglátja őket.

Innentől kezdve felgyorsulnak az események, Pipogyáék összebarátkoznak három gyerekkel, létrejön az első ember és állat közti szövetség, a VEST, megismerik Aranykát, aki „valamikor a Föld ősidejében született varázslény”, és aki igen komoly feladattal bízza meg őket: meg kell menteni a világot. Szerencsére a VEST sikeresen vizsgázik, „fényesen megfelelt érdemjegyet” kapnak Aranykától.

Bátky András meséjének újszerűsége a csodás és valós elemek szoros egymás mellett éléséből, valamint az állati és emberi tulajdonságok érdekes elegyítéséből adódik.

A történetben szereplő budapesti helyszínek – utcák, terek, hidak, aluljárók – nagyon is konkrétak, akár térképen is meg lehetne rajzolni, merre jártak a mesehősök, sőt, Pipogyához be is lehetne kopogtatni, meg van adva a pontos cím: „Hegedű utca hét, negyedik emelet tizennyolc, Medve”. Mindez a mese való-szerűségét erősíti.

Ugyanakkor a jól ismert utcákat láthatatlan vadállatok róják, a várban pedig egy varázserejű manó üzemeltet cukrászdát. Hogy még nagyobb legyen a keveredés mese és valóság között, a láthatatlan vadak hús-vér embergyerekekkel kötnek barátságot, és együtt győzik le a gonoszt.

Az ismerős utcákon csatangoló vadak állatok ugyan, de nagyon is emberiek, úgy viselkednek, mint a valódi embergyerekek, őszinték, kíváncsiak, kalandra éhesek. Imádják az édességet, szeretik egymást ugratni, és ha baj van, segítenek egymáson. Természetesen emberi nyelven beszélnek, sőt, nagyon is mai gyereknyelven szólalnak meg.

Gyöngyösi Adrienn kitűnő illusztrációin is emberi vadakat látunk: ruhát hordanak, Oroszlán Gézának még szemüvege is van. Aranykánál ugyanúgy ülnek a fotelekben, és ugyanúgy szürcsölik bögrékből a forró csokit, mint embergyerek-barátaik.

A történet címszereplője mégis kilóg közülük. Ő a vadállat-gyerekek között a legkomolyabb, legmegbízhatóbb, viselkedésével rendre rácáfol becenevére. A felnőttekről alkotott véleménye megegyezik Aranykáéval. Meglehetősen negatív ez a kép: „ha valamit nem értettek, kitaláltak valami sokkal bonyolultabbat az igazságnál, aztán még örültek is neki”, „imádják a cirkuszt, borzonganak a különleges csodáktól, persze csak a fotelben ülve”, "sikoltozós-puffogtatós fajta az ember”. (Ráadásul a mese felnőtt hősei is egytől-egyig gonosz szereplők.)

A történet nyelvezete friss, sok benne a mai szleng ("tedd magad takarékra"), tele van humoros hasonlatokkal ("annyit látnak ezek belőlünk, mint vakond a holdból"; "Géza úgy feszített, mint csúzligumi a kilövés előtt"), szokatlan fordulatokkal ("a múltkor is alig úsztuk meg a világgá zavarást"). De a viccelődés néha túlburjánzik, önmagáért valóvá, feleslegessé válik, és olykor előfordul egy-egy a szöveg hangulatához nem illő lírai mondat is ("már csak a távolodó mackó hátán csattantak a szavai, és le is peregtek sustorogva az esőcsatornába").

Mindazonáltal mese és valóság elegyítése jól sikerült - Bátky András könyve izgalmas és üdítő olvasnivaló a nagyobbacska gyerekeknek, Gyöngyösi Adrienn gyönyörű illusztrációi pedig rajzfilmre kívánkoznak.

Már csak egyetlen kérdés maradt: amikor Tigris Oszkár tripla sajtburgert eszik, akkor a sajtburger is láthatatlanná válik? Vagy olyankor egy levegőben röpködő egyre fogyó sajtburgert láthatunk?