Ez a paradigma nem egyed-, de azért: uralkodó. Nem kizárólag rímtelen, meditatív, félig-meddig objektív, legalábbis nyelvi szinten sokszor objektívnak ható film-, pop- és általában kutlurális referenciákat nem öncélúan, hanem jelentésképző erővel, sokszor egy komplex magánmitológia részeként hasznosító verseket találunk manapság, de ezekre irányul a legnagyobb figyelem.

Az itt tárgyalt két kötet minden szempontból beleillik a fent emlegetett paradigmába, és van még egy jellemző, közös vonásuk: egy már-már kozmikus, világmagyarázó elvvé megtett hiányélmény, valami erőteljes jelen-nem-lét. Ez a totális hiány szövegszinten konkrét emberek  – Ayhannál a szülők, k. kabainál pedig a kedves elveszítésében manifesztálódik. A veszteség egy csorbult világ képét láttatja, amely zaklatott, felfokozott, teljes magyarázatra törekvő nyelvi aktivitást generál, mintegy körbeírja a hiányt, noha mindkét esetben eltérő túlélési stratégiákba torkollva.

A fiatal, elsőkötetes Ayhan Gökhan mintha egyszerre próbálna generációja paradigmájában maradni, és elmozdulni a nyugatos klasszikusok, elsősorban Kosztolányi poétikája felé. Szövegszinten nála explicitebben van jelen az írás gyógyító, sőt, teremtő erejébe vetett hit, míg a k. kabai-szövegek kiégettebb, cinikusabb költői alkatot tárnak az olvasó elé. Mivel alapvetően mindkét kötet ugyanarra a problémára kíván hasonló, de eltérő stílusban fogant választ adni, ésszerűnek találtam egyazon írás keretein belül foglalkozni a két könyvvel.

Az 1986-os születésű  Ayhan kötete olvasásakor elkerülhetetlenül azok a szövegek tűntek fel, amelyek kimaradtak a kötetből. A költő az elmúlt egy évben ugyanis folyóiratokban olyan mennyiségű emlékezetes verset publikált, hogy közülük számosat hiányoltam a könyvből. Ezt kénytelen voltam a tematikus és stiláris következetesség, valamint a szerkesztő k. kabai lóránt (!) számlájára írni, és végső soron, ha a cél egy roppant koherens költői hang felmutatása volt, amely első köteteknél kulcsfontosságú, akkor a küldetés teljesült. Ayhan Gökhan bemutatkozásából azonnal kiderül, hogy a jelenlegi költői közhangulathoz képest a “klasszikusok”, azaz a nyugatosok hangja felé igyekszik mozdulni, de csak annyira teszi ezt meg, amennyire a mai költészeti paradigma engedi – így nem sorból kilógás, inkább csak elszíneződés ez nála. A jelenlegi uralkodó paradigmához képest személyesebb, és bátrabban nyúl az érzelmekhez, amit én – Borbély Szilárd fülszövegével óvatosan ellenkezve  – nem minden esetben találok tárgyiasnak, noha kétségtelenül vannak ilyen törekvései. De az olyan mondatokat, miszerint “A szív nem áll meg, mindössze elhallgat kicsit.” (Új), vagy “Fehér ruhában szeretnék meghatódni.” (Uo.), egyszerűen nem tudom tárgyiasnak olvasni. A kötet egyik vezérmotívuma, a gyász és az azzal való munka mindazonáltal objektív módon testesül szöveggé. Ez főleg első, Lakás címet viselő a ciklusban látványosabb. Ennek szövegeiben a hiány mintegy negatív módon, a jelen nem lévő – itt az apa – körül meglévőket, mint egy hiányzó test árnyékát veszi számba. Az apa hiányából a megmaradt fényképek, az otthagyott fotel jelenléte érdekli. A láthatóból próbál eljutni a láthatatlanig, a "templom padján keresztül" Istent, az apa régi fotelében magát a semmivé lett apát látja.

"Poros volt a lepedő, amit maga után hagyott." – írja immár az anya kapcsán. A megfogható, szem előtt levő, hétköznapi dolgokba kapaszkodik, bútorokba, tárgyakba, kávéba, borba, cigarettába: talán, hogy felfoghassa, talán, hogy elfelejtse a felfoghatatlant.
"Aktatáska a fotelnek dőlve / fel van repedezve a széle, / mint hajszálerek a repedések rajta" – a repedés töredezettség, a folytonosság hiánya, ebből születik a szövegben valami szerves, lüktető, élettel teli. Ezeket a sorokat ars poeticának is tekinthetjük, amennyiben Gökhan hisz az írás éltető, megtartó erejében.

A kötet második felét kitevő Fehér ruhában-ciklusban több vers is a hit témakörét mozgatja meg a fiatal költő sajátos, kétkedő, valamit karakteresen állító, majd azt szégyenlősen körbekérdőjelező hangján: “sajnos néha nem hiszek a feltámadásban, közelebbről / az értelmét annak látom, ami nincsen, órákig sétálni a napon, órákig a hitben / a nyelvem forgatom. Isten van, mi sem / természetes, különben hová  / tenném a mondataim.” Ilyen hang már egy jó ideje nem volt a fiatal magyar költészetben, így érthetően óvatosan szétnézve írja le ezeket a sorokat Ayhan Gökhan is.

A megszólítottak és megidézettek között ott van Thomas Bernhard, Nádas Péter, Kosztolányi és Bajtai András, és belegondolva: valahol ezekből így együtt áll össze Ayhan Gökhan, ők közösen adják azt a nyelvet, amin a fiatal költő artikulálja azt, ami benne van. Erőteljes első kötet, apróbb bizonytalanságokkal. Ahhoz elég érdekes hangon kísérletezik, hogy kíváncsiak legyünk, mi lesz ebből a költészetből, ha eldobja fiatal költős stílusjegyeit. (Hogy valami konkrétumot is felhozzak, az ilyenekre gondolok: "Uram, előfordult ott, / a Farkasréti temető bejáratánál, a hidegtől / alig bírva az álldogálást, szóval megfordult / néhány hitbéli kérdés, ennyire patetikusan, / Uram, a létezésed járt a fejemben. Van-e, / nincs-e Isten." (Uram) "Huszonhárom éve a közép-európai / levegőben, a magyarhoz csupaszítva." (Új) "Egy mondat, ami kimondhatatlan." (Ami kell) Az ilyen mondatokat egyszerűen modorosnak érzem, ami leginkább azért idegesítő, mert gyermekbetegség, ami elmúltával egy tiszta, erőteljes lírát várhatunk. 

A Klór szerzőjénél már nem ilyen explicit az írás iránti bizalom. A költészet itt csak egy megfeszített, görcsös tudati aktivitás mellék-, vagy akár végterméke. Az emlékezés és az emlékektől való szabadulni akarás egymásnak feszülő erőinek préséből szivárog ki az a véres-verejtékes szöveg, amelyet szerzője Klórnak nevezett el. A szó megtisztító-fertőtlenítő-mérgező jelentésein túl a költő egyik szerzői neve is, ezen a néven publikál a Magyar Narancsban és blogjában is. Kötetcímként tehát kicsit olyan gesztus, mint  mikor egy zenekar cím nélkül – pusztán saját nevével jelentet meg albumot. Az ilyen megjelenések korszakhatárokat, mérföldköveket jelölnek, valaminek a lezárását vagy éppen valami újnak a kezdetét.

Jelen kötetben is ilyesmiről van szó: nyelvezetében kevésbé, struktúráltságában inkább előrelépés ez a megelőző kötetekhez, elsősorban a Hiba nincshez képest. A saját test szerepeltetése nem is lehetne hangsúlyosabb: a szerző saját testéről készített fotói nem csak a borítót uralják, de a cikluscímek is a testrészekre írva szerepelnek a fejezetek élén. Ez véleményem szerint inkább az önboncolás és önfeltárás aktusa, mintsem avantgárd elem, noha kétségtelen, hogy ez utóbbi sem áll távol a szezőtől, mint azt az utolsó (lomtár című) ciklus mutatja. Objektivitásról itt szó sincs, látszatra nem is lehetne személyesebb, vallomásosabb.

Három ciklusra oszlik a könyv: a Jöttment olyan verseket tartalmaz, melyek más költők verseihez, vagy egyéb kulturális termékekhez kapcsolódnak, azok átiratai, vagy azokat mottóként használják. Itt Tandorin és Keményen kívül Sopotnik, Nemes Z Márió, Málik  Roland, Jacques Roubaud, Komjáthy Jenő és Kant is terítékre kerül, a Hét lélegzetvétel pedig a taoista bölcselet klórozott olvasata, melyet a magyar lírai hagyományban legkézenfekvőbben Weöres Sándor nevéhez köthetünk. De a legsikerültebb és egyben legmeglepőbb a Dexter című, sorozatgyilkosokat gyilkoló sorozatgyilkosról szóló sorozat mint idézet és mint hivatkozási pont. Pedig a gonoszul sugdolózó "hátsó utas", és az egész kötetben rendszeresen felbukkanó, tehát mind a kötetben, mind a sorozatban (és az annak alapjául szolgáló Jeff Lindsay-regényekben) hangsúylos metaforaként működő "győzedelmes" hold révén ez a motívum is koherensen simul a kötetbe.

A középső ciklus, a Semmi de már koherensen önmagából építkezik, fő alkotóelemei a kozmikus, közönyös magánymetaforává írt Hold és a poszttraumatikus magányélmény.

Ebben a ciklusban fonódik össze irodalom és magánélet olyan színvonalon és olyan módon megírva, ahogy az az ezredforduló utáni lírában – tudtommal – párját ritkítja.

k.kabai – úgyis, mint a 21. század eddigi legnívósabb lírai antológiája, az Egészrész szerkesztője, nagyon is sokat tud a jelenlegi paradigmáról, és első olvasásra benne is áll abban, élőbeszédszerű, sokszor rímtelen verseivel. Amiben eltér attól, az a felvállalt személyesség. k. kabai az objektivitás látszatát is kerüli. Míg a kortárs trend a nyelvfilozófiai metaforákkal, homályos gyermekkori emlékekkel, fiktív városokkal operál, addig kkl magánmitológia helyett a magánéletet választja. Talán erre is utal a klór: a belső nagytakarítás, fertőtlenítés igényével való fellépés az írás terapikus jellegét eleveníti föl.

A vallomásos líra azonban egy percig sem lesz patetikus, tolakodó, vagy dilettáns, azaz semmi olyan csapdába nem sétál bele, ami miatt ódzkodunk e műfajtól. Az önanalízis ugyanis – költészetről lévén szó – leginkább a saját nyelv keresése, a saját történet keresése, saját emlékek megtisztítása mások elbeszélésétől.

Mindehhez több ízben is kész formát szab saját személyére: Ted Hughes 1998-ban publikált, Sylvia Plath-hoz írt születésnapi leveleit írja át. Akár Hughes, kkl is mesél, újra- és újra elővesz párbeszédtöredékeket, nem fél a személyességtől – sőt, szinte megszállott bátorsággal marcangolja önmagát. Nem teleologikusan, mert nem vár semmit, mert nem problémamegoldó terápia az írás, pusztán kényszeres túlélési stratégia, morfium, bizarr esztétikai menekülés – nem a fény felé, hanem az alagút mélyére.

Az utolsó ciklus a Lomtár az elsőhöz hasonlóan kulturális hivatkozási pontokat jelöl ki: Marilyn Manson fordítóprogramon áthúzva, párszavas kvázi-koanszerű versek, Tandori és Kemény István szövegéből képzett hibrid. Ezekben a szövegekben azonban inkább gesztusértéket, olykor csak egy-egy poént érzek, ami így egy amúgy erős kötet rosszízű és méltatlan lezárásának tűnik, noha az egész kötet azt sugallja, hogy minden zaklatottsága ellenére is ezerszer átgondolt, koncepciózus könyvet tartunk a kezünkbe, a szerző pályájának eddigi csúcsát.