Molnár Ferenc 1926-ban írt, háromfelvonásos anekdótájában két befutott színpadi szerző és pártfogoltjuk, a fiatal zeneszerző egy tengerparti kastélyba érkezik. Legalábbis a dráma szerint. Mohácsiéknál azonban mintha bokszmeccs kezdődne: egyik sarokban a valóság, a túlsó szorítóban pedig a színház, gongszóra sötétül el a nézőtér. Rövid, hangulatos zongorajáték után három fércelt frakkos úr lép a fakó-fehér, félkész-deszkázott díszletbe. Öltözetüket, környezetüket alaposan megfigyelhetjük, míg komótosan szivarra gyújtanak, hiszen egy szót sem szólnak. A kastélyt csak váza, a tengerpartot az időről időre felharsanó hajókürt jelzi. Távolba néző, súlyos csend és pöfékelés ereszkedik a széksorok közé.

Majd a pöfékelők jó ütemű, pattogós párbeszédbe kezdenek arról, hogy milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Sietve pár jellemző, szerénytelenül elismerő mondatot szólnak magukról, mi pedig őszinte rajongással tapsoljuk meg őket. Bemutatkozik tehát Turai (Kovács Zsolt), a lángoló, színháztól szabadulni képtelen drámaíró, Gál (Kelemen József), a tisztességes-pesszimista, bonmot-jegyzetelő társszerző, végül Ádám (Takács Géza) a félszeg, szerelmes zeneszerző. Egyszer fény is gyullad a nézőtéren. Ahány eszköz, annyi figyelmeztetés: közönség vagyunk, amit látunk az csupán fikció, szíveskedjünk egy jókora lépést hátrébb lépni, hiszen ez káprázat, színház csupán.

Pedig a színház csak eztán kezdődik. Ekkorra már tudjuk, hogy a kis társaság a primadonnát jött meglepni, aki a szerzőknek csak énekese, az ifjú komponistának viszont szerelme és jegyese. Alaposan meglepődnek azonban, amikor a szomszéd szobából a kis menyasszony és egy öregedő hősszerelmes színész párbaja hallatszik át a „szalvétánál is vékonyabb kastélyfalon”. Hallatszik, de nem látszik. Annie (Grisnik Petra) és Almády (Kocsis Pál) szenvedélyes jelenete rejtve marad a színpadi játszók és a nézőtéri hallgatózók elől is. A rutinos párosnak egy éjszakája marad, hogy megmentse a csalódottságtól romokban heverő zenészét és legújabb darabját. Mi más segíthetne ilyenkor, mint a mesterségbeli tudás? De vajon kiterjeszthető-e a színház a színpadon vagy legalább a papírvékony falakon túlra? Helyrehozható-e az élet úgy, hogy egy nem kívánt részletét színműbe száműzik?

Mohácsiékat a színház és a valóság közti átjárhatóság foglalkoztatja. Ha Molnár magáról mintázta Turait, úgy a rendező-dramaturg párosban is van egy jó adag agyafúrt turaiság. Már darabválasztásuk is ezt sugallja. De a megtalált szöveget nem hagyják érintetlenül, rendesen átdolgozzák, magukhoz igazítják, szegik és toldják, személyre szabják. Ahogy a színpadot is. A játéktér síkjából halvány fehérre festett, valódi kastélybelsőre a legkevésbé sem emlékeztető díszlet-skicc emelkedik ki. Más törvények szerint működik, mint a tőle térben és színben is markánsan elkülönülő alacsonyabb szint. Utóbbi, feketével jellemzett (parkett, zongora, telefon) rész a „hogyan tovább” helyszíne a színpadon. A figurák itt többnyire színházzal, színjátszással, színrevitellel kapcsolatos kérdéseken töprengenek, amiben kiváltképp Turai jeleskedik. Innen instruálja a harmadik felvonás szinte teljes egészét kitevő próbát, itt gondolkodik el a darabkezdés nehézségén, és itt jut eszébe a felvonás frappáns lezárásának kívánalma is.

A szintkülönbség tehát a színpad és a nem-színpad elválasztására szolgál. A fellépés, a színpadra érkezés, a bevonódás, játékba kerülés jelenségére játszik rá. Az önfeledt, felszabadult játék, a darab metaszinttől megtisztított cselekménye a magasabb, halvány kísértet-fehérre festett, színpadrészen zajlik, ez tehát a valódi színpad a „színpadon”. Itt civakodnak házastársak módjára a társszerzők, ide szűrődik át a szomszéd szoba enyelgése, itt szembesül lebukásával Annie és Almády, és persze itt is másznak ki a csávából, hiszen itt próbálják a Turai által hajnalban rögtönzött ál-francia színdarabot.

Az ál-francia ál-színdarab ál-szerzője az eredeti drámában Sardou. Mohácsiék csak pár betűt változtatnak a néven: náluk a fantom-szerző Feydeau, akitől a kastély művészetrajongó titkára kizárólag a Bolha a fülbe című darabot ismeri. Mondanom sem kell, ez Mohácsiék nagy sikerű kaposvári rendezésére utal, és ez az önreflexív múltidézés remekül működik. Nemcsak Mohácsiék akkori munkáját idézi fel számunkra, de a most színpadi társszerzőket alakító színészek akkori szerepét is. Kovács Zsolt és Kelemen József ezúttal összeszokott, eltökélt, sikeres és magabiztos színházi embereket játszanak. Társakat, akik szavak nélkül is pontosan értik egymást, akik éppen annyira különböznek, amennyire mesterségük megköveteli azt. Gesztusaik, hangsúlyaik pontosak, játékuk meggyőző. Markáns karaktert adnak Molnár figuráinak.

Kocsis Pál, az idősödő hősszerelmes Almády szerepében nyújt emlékezetest. Éjjel nagyhangú bohém, rafinált csábító, nappal feleségét rettegő kezes bárány. Kocsis játéka megmutatja Almády figurájának, lelkének zavartságát, összetettségét. Felszínre hozza a szerepválsággal küzdő, idősödő, múltjában ragadt bonviván hányattatásait, aki másnap büntetés-szereppel vezekel az éjszakai kalandjáért. Közben egyszerre sértődött, alázatos és megmentőjének hálás. Grisnik Petra Annie-ként kiköpött primadonnát, a megírt figurának megfelelően stilizált, sztereotip dívát játszik sikolyokkal, túlzott gesztusokkal, pózokkal, de szégyennel, riadalommal, meghunyászkodással és fondorlattal is. Grisnik hangjával és testével is jól játszik: szétárad és összebújik, igazat súg, és hazugot kiabál. Karácsony Tamás hozza a szeretetre, érdeklődésre vágyó lakájt, Szvath Tamás pedig kifejezetten szórakoztató a sznob titkár szerepében. Talán csak Takács Géza tépelődő, ifjú zenésze halványabb.

Ha tehát színház és valóság körül forog darab és rendezés, egy kérdést még mindenképpen fel kell tennünk. Vajon melyik rész győzedelmeskedik? Az ál-színdarab voltaképpen az életet írja színpadra. A színpadra írók életét, melyet színészek játszanak el. Vagyis az illúzió tesz nyugalmat a meglesett, felbolygatott valóságban. A kegyetlen valóság-áradatot némi kegyesen hazug illúzió torlaszolja el. Az eredeti darab szerint Gál is az illúzió hatása alatt marad, Mohácsiéknál azonban a társszerző egyenrangú fél. Náluk Gál rájön, hogy a próba csak szemfényvesztés. Erre éppen saját aforizmájának viszonthallása döbbenti rá. Innen tudjuk meg, hogy az ál-színművet sem egyedül írta Turai. A két alkotótárs átöleli egymást. Tudják, nem járhatnak túl a másik eszén, így aztán ketten állítanak csapdát a valóságnak. Csapdát, amibe jól esik belesétálni. Turai és Gál, talán Mohácsi-testvéresen, elégedetten sétálnak ki a próbadíszlet hatású színről. A próba tökéletesen sikerült, a színpad lejátszott, a valóság újból sínre került. Kezdődjön az előadás!

 

Molnár Ferenc: Játék a kastélyban

 

Anekdóta három felvonásban

 

Turai: Kovács Zsolt

Gál: Kelemen József

Ádám: Takács Géza

Annie: Grisnik Petra

Almády: Kocsis Pál

Titkár: Szvath Tamás

Lakáj: Karácsony Tamás

 

Díszlet: Fodor Viola

Jelmez: Remete Kriszta

Zene: Zságer-Varga Ákos

Ügyelő: Bors Gyula

Segédrendező: Hatvani Mónika

Dramaturg: Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

 

Bemutató: 2010. december 17.

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Fotó: Klencsár Gábor