Nagyon sok koncertkritika kezdődik azzal, hogy az író hosszasan kifejti, milyen régóta rajongója az együttesnek, az olvasó nem is tehet mást, csak csorgathatja a nyálát. Ez a cikk nem ilyen lesz.

Én nem ismertem a Beatles-t, amikor még The Quarrymen névre hallgattak, és nem is buliztam együtt Kiss Tibiékkel Dunaújvárosban, amikor még senki sem ismerte őket. Kalákán és Halász Juditon nőttem fel, láttam ugyan egy Quimby-klipet a tévében ’97 körül, de képtelen voltam megjegyezni a címét, néha talán derengett, hogy valami meseszerű lehetett benne, és hogy egy hullaházban van az énekes. Részemről nagyjából ennyiben ki is merült a 90-es évek Quimby-rajongása.

Quimby - Hol volt, hol nem volt

Koncertjeikre is csak 2000 körül kezdtem járni, addigra pedig már rég elég híresek voltak ahhoz, hogy ne érezhessem magam egyéniségnek. Hatalmas, teltházas bulik, elszállt, zúzós koncertek, elhittem mindent, amiről énekeltek, aztán alig vártam, hogy vége legyen kényszerpihenőjüknek. De valahogy a lelkesedés a tisztulással és az azzal járó Kilégzéssel mintha alábbhagyott volna. Pedig az az album még tele volt nagyon jó számmal, az együttes koncertrepertoárja is bővült színházszereplésekkel (Vízkereszt, Teátrum), január elsejéken isteni "hangosülős" koncerteket adtak (Varázszene), 2007-ban pedig megünnepelték 15 éves születésnapjukat: két napig együtt volt a család, mi pedig alig vártuk a következő albumot.

Aztán jött az Ajjajjaj-os ötlettelenség, kézenfekvő magyarázat volt az együttes részéről az album-koncepció megkérdőjelezése. De ez a rajongókat aligha győzte meg. Cinikus lenne persze mindent a politoxikománia számlájára írni, sajnos mégsincs jobb ötletem, mint a józanság kontraproduktivitása. Még egy nem-album kiadása után (bár azért fontos megemlíteni, hogy a Lármagyűjtögetőre legalább valódi számok is kerültek) viszont eljött a várva várt és régóta harangozgatott új album, a Kicsi ország. A megjelenés másnapján pedig, ha nem is lemezbemutatóra, de a vérfrissülés reményében a csípős hidegben is lelkesen lehetett újra sétálni a PeCsa értelmetlen épületének homályába....
(A kép nem ezen a koncerten készült)

...hogy pettingnek meghallgassuk az osztrák Ripoff Raskolnikovot, aki annyit jár Magyarországra, hogy már majdnem olyan jól beszél magyarul, mint Jamie Winchester. Hazai vendégzenészekkel adott kifejezetten jó kis koncerten külön szórakoztató volt Ripoffot nézni. A kalap alól kilógó madárijesztő-szerű haj, a felsejlő fülbevaló, a halszálkás öltöny díszzsebkendővel, illetve a vállpánt nélküli gitárjai mind elengedhetetlen kellékek. De ülve keresztbe tett lábon pengetett gitárja, vagy a székéből felállt színpadi mozgása is az osztrák zenész védjegyéivé váltak. Aztán tökéletes magyarsággal bemutatta az együttes tagjait, felkonferálta a Quimbyt, majd levonult, hogy pár Norah Jones szám alatt a roadie-k áthangszerelhessenek.

Fél 10-kor aztán jött a Quimby. Mikuli Fefe (akinek a szemei már tényleg annyira karikásak, mint a már említett Hol volt, hol nem volt klipjében) leszámítva mindenki valaki másnak öltözött: Kárpáti Dodi Horváth Charlie-nak, később mentolos Mikulásnak, Gerdesits Faszi vietnámi veteránnak, Varga Livius L. L. Juniornak, Balanyi Szilárd vakító fogsorú yuppie-nak. Kiss Tibi fekete ingben, fekete nadrágban a legkevésbé sem hasonlított converse-cipős, színes inges önmagához. A cigi pedig legalább annyira hiányzott gitárhúrjai közül, mint a "Die Hard 4"-ben John McClane szájából.


A Quimby egy spontán húúúú és egy kissé erőltetett böffentés után a Szellővel indított, az agy, a szív és a tüdő viszont csak olyan félgőzzel, döcögősen követte.

Gyorsan felsorolom hát a koncert összes hibáját, hogy aztán lehessen végre dicsérni az estét. A mélypontot mindenképpen Dodi magánszáma jelentette: neki ugyanis minden koncerten kell egy kis reflektorfény. Most mentolos Mikulásnak öltözve, Szilárd szintikíséretében sikerült elbömbölnie a Jingle bellst. A Sex Pistolsnak sem állt volna jól, de a Quimbytől teljesen idegennek és fölöslegesnek érzem ezeket a kirohanásokat. Bár a közönség így legalább megúszta a szintén borzalmas Dodi-attrakciót, a Nice day-t. Kár volt az is, hogy Liviust, akit – Dodival ellentétben – öröm nézni, most a rossz megvilágításnak köszönhetően csak akkor láttuk, amikor előjött a percussion-set mögül, hogy elénekelhesse a számait: Magam adom, Halleluja, Hoppá, és az új albumról a jóféle Leszek ma én a tiéd. Kiss Tibi pedig meglepően későn vette észre, hogy elfelejtette visszatekerni gitárja hangerejét. Az inkább szórakoztató volt, semmint baj, hogy Szilárd néha már-már túlzott extázisba esett néhány billentyű lenyomásakor. Safri Duo-szerű dobbetétjei viszont kifejezetten jók, még ha háttal is játszotta őket, akkor is.

Quimby - Magam adom

És bár sokkal könnyebb negatív koncertkritikát írni, most mégis eggyel pozitívabb és kronologikus hangvétellel folytatom. A Szellőt a sajnálatos Ajjajjaj követte, ami nem is érdemel további mondatokat. Az utána következő szám, a Nem volt kulcsom már az új albumról viszont meglepően jó felüdülésként hatott, óvatosan mintha beindult volna a koncert. Aztán vegyesen jöttek a két nem-lemez inkább közepes és az azokat megelőző két valódi lemez mindenki által ismert nagyon jó darabjai.

Az idén nyolc éves Káosz amigosz slágerei már-már klasszikusnak hatottak, Kiss Tibi ezeket ennek megfelelően konferálta fel, pedig a közönség átlagéletkora úgy 30 körül volt, így elviselt volna a koncert akár az angol albumokról is néhány számot. De panaszra senkinek semmi oka sem lehetett, most is tökéletesen szólt a kötelező Most múlik pontosan és a Sehol se talállak, a visszatapsolás végén pedig még a Majom-tangóról és a Diligramról is szólt egy-egy (Bordély boogie, Kávéház), a talán legjobb Quimby-albumról, az Ékszerelméről pedig öt dal. A Libidó és a Halleluja szinte egyértelműek, hiszen előbbiben Livius pszichológiai műveltségét, utóbbiban irigylésre méltó csípőmozgását és tüdőkapacitását villogtathatja. A Mennyből az angyal és az Unom (igaz, utóbbiból a 2006-os, keményebb verzió) is elég gyakoriak, Dani barátom – aki már az első ütem után megbízhatóan mondta az újabb számok címeit – kedvence viszont, Az otthontalanság otthona csak ritkábban hallható koncerten. Most az is volt. Szóljon hát itt is, noha egy régebbi változata:

Quimby - Az otthontalanság otthona

Sajnos azonban mindezek mellett és ellenére kicsit végig ült a koncert. Faszi ugyan Kiss Tibi kérésére kettesbe kapcsolt, de még ez sem segített. Zötyögősek voltak az átállások, Dodi trombitáját, zörgéseit, effektjeit alig lehetett hallani, a megvilágításban nem látszódott mindenki és a színpad is csak félig lett kitalálva. Jól mutattak ugyan a villanykörték és a ledekkel körberakott templom egere is vicces volt, de értelmet mindezek a koncert alatt nem nyertek. Profinak túl amatőr, amatőrnek túl profi volt a Quimby. Így viszont a bénázások nem voltak szerethetőek, a tökéletesen szóló riffekből és összhangzásokból pedig hiányzott a spontaneitás és átélés illúziója. Mindig lehetett tudni, mi fog következni. Persze semmi kétség afelől, hogy egy majdnem 20 éve koncertező együttes nem bízik sokat a véletlenre, a közönséggel azonban el kellene hitetni, hogy ez nem így van. Viszont legalább egy szintén nem spontán beszélgetés során hallhattuk a most is hibátlanul pengető és az erős közepes-majdnem jó koncertet talán legjobban élvező Mikuli Fefe hangját. Az is valami.

A közönség persze mindenért hálás volt, de volt is bőven miért. Ferenczi György meghívása már önmagában remek ötlet volt. Szerettem persze Gazda Bencét is, de nagyon jót tett a koncertnek és annak a néhány számnak a szájharmonika. Aztán egy-egy dalban igazi finomságokra is fel lehetett figyelni. A Csillagbölcsi és az agyonjátszott, de még mindig üdítő Autó egy szerpentinen például egy-egy elég jó kis gitárszólóval bővültek.

De a Quimby egyébként sem szokott leragadni az albumok felvételekor rögzített állapotoknál, szinte minden szám folyamatosan fejlődik. Erre remek példa az Unom mellett a Fekete lamoure (szintén a 2006-os verzió), ami mint mindig, most is nagyon jól szólt, vagy a Magam adom (ld klip), amit a Kilégzést hallgatva simán átugrok, de a koncerteken (és a Lármagyűjtögetőn) az egyik legjobb szám. Aztán a Ventilátor blues vagy a Homo Defektus sem túl erősek a stúdióból szólva, az „itt vagyok, hát kaput nyissatok” sor viszont élőben annyira erős, hogy amellett most is képtelenség volt elmenni.



A már bejáratott pozitívumok ellenére sajnos mégis a fenti, kapuzárási pánikként is értelmezhető mondat üzenete lebegett a koncert felett. Mi persze kifejezetten örülünk annak, hogy Kiss Tibi, mint mondta, nyolc éve nem hányt egy jót. Ez tiszta. A Macskafogó-szerű világ viszont legalább annyira távoli az átlag Quimby-rajongónak, mint az estet záró IZ Kamakawiwo’ole-féle Somewhere over the rainbow kék madarai és valóra váló álmai.

Nem maradt hát más hátra, mint reménykedni abban, hogy az Androidő jóslata nem teljesül be, és ami egyszer volt, ha nem is ugyanúgy, de valamikor, valahogyan újra eljön. És bár még messze nem hallgattam eleget, de egyelőre úgy tűnik, a Kicsi ország egész jó utat jelöl ki a Quimby számára.

Pecsa-koncertfotók: www.bevezetem.hu és turbiriti