Tétováztam egy ideig, kiírjam-e még egyszer a szerző nevét, amely egyben a könyv címe is – a kiadvány borítóján takarékos módon csak egyszer szerepel a szlovák író neve, ám, mint az Németh Zoltán utószavából kiderül, a kötet egy – ha hívhatom így – trilógia első része, a további két kötet címében a szerző a nevének "D" betűjét kombinálta sorozatszámokkal. A kötetben tizenegy novella olvasható, ahogy a későbbiekben is: így szerveződik a harminchárom, tematikájában és hangvételében meglehetősen tarkabarka történet szép, kerek egésszé.

Milyen lehet az a világ, amelyben a rablógyilkossal a mazochista temetkezési vállalkozó felesége számol le, a stylist kislánya pedig űrlényeket hallucinál rózsaszín szobácskájába? Idióta, perverz, Darwin-díjat érdemlő figurák gyűjteménye. Először a bő lére eresztett nyelvi obszcenitás és a morbid humor csapja arcul az olvasót, meg a novellák atmoszférájának kaotikussága tűnik fel, amely mögött azonban igenis van valamiféle rend, sőt – akármilyen furcsa – etika is. Mert bár a jókat nem jutalmazzák meg (jók ugyanis nincsenek), az elvetemültek megbűnhődnek, mint például a Szerda, tizenharmadika tolvaj-gyilkosa vagy a …de ez itt kikészít! agresszív stricije. A büntetést viszont többnyire nem evilági kezek mérik a bűnösökre. A Nemezis névtelen feljelentőjét és zsarolóját a görög mitológia bosszúálló istennője végzi ki változatos és gyomorforgató módszerekkel, míg a …de ez itt kikészít! barátnőjét és a vak koldus kutyáját kínzó, ostoba és érzéketlen szereplőjét húsvétkor éri el végzete, és ugyanekkor tudja legyőzni a „gonosz boszorkányt” is egy kisfiú.

A naturalisztikus elemek közé keveredő fantasztikum azonban semmiféle logikai zökkenőt nem eredményez a szövegekben: magától értetődőnek érzékeljük a férje halálán siránkozó, de közben azt alig váró feleség viselkedését és a vasútállomáson a kígyónyelvű öregasszony felbukkanását is. A szövegekre jellemző irracionalitás a mesei-mitikus alakok mellett gyakran hallucinációkban, víziókban nyilvánul meg: a Mire lenne naaagy szükséged? nyafka kislányának álmában távoli bolygóról érkezett zöld törpék ígérik az áhított kismama-Barbie-t, amelyet munkamániás anyjától kért, ily módon gyilkos iróniával utalva rá, hogy Diankának igazából arra volna szüksége, hogy az anyja törődjön vele. A végállomáson sofőrje döbben rá a három különböző színű nap láttán, hogy – különösebb átmenet nélkül – valójában a saját életének végére ért. A racionalitás hiányát, az ok-okozati viszonyok összekuszálódását erősítik – amellett, hogy a komikum forrásai – a felrúgott sztereotípiák: a visszaeső bűnöző halálát egy védtelen (és meztelen) nő okozza, az autósnak a stoppos lány ajánlja fel a természetbeni juttatást, holott gyakoribb az a változat, hogy a fuvarozó férfi használja ki a stoppos kiszolgáltatott helyzetét.

Karol D. Horváth szürreális-szatirikus legendáriumától nem idegen a filmes technika sem (a szerző többek között forgatókönyvíróként is tevékenykedett), akár a gyors, vágásra emlékeztető helyszínváltásokat, akár egyes figurákat illetően. Az Abszolút hallás főhősének és anyjának története akár Hitchcock Psychójának parodisztikus, sőt, ha úgy vesszük, happy enddel végződő átirata is lehetne, már ha happy endnek nevezhető az, hogy az elnyomott férfit anyja karmaiból kimentő, tíz évvel idősebb domina kezdi egzecírozni a novella végén. Ha pedig kifejezetten a populáris kultúrához nyúlnék segítségért, hogy megtaláljam a fekete humorban, perveziókban és extremitásokban bővelkedő történetek távoli rokonát, azt is mondhatnám, a könyv a South Park közép-európai, írott változata, csak kevesebb gyerek szerepel benne és burkoltabbak a morális ítéletek – ha vannak.

A szövegek nyelvi-stilisztikai virtuozitása lenyűgöző: az elbeszélő ügyesen építi bele a narrációba a szereplők beszédmódját, mintha azonosulna velük, ez az azonosulás azonban szinte sosem mentes az iróniától, ilyenformán szinte észrevehetetlenül becsempészve valamiféle etikai értékrendet a történetekbe: bravúrosan vegyíti, mossa össze a különböző nyelvi regisztereket, diskurzusokat (például a zenét a szexualitással az Abszolút hallásban). Ennek ellenére nem hagyott bennem különösebben mély nyomot a könyv; egyrészt mert a hatásvadász elemek túlzsúfoltak és kioltják egymást, másrészt a szereplők is túlságosan homogén kategóriába sorolhatók. Értem én, az a koncepció, hogy az emberek összessége vagy az emberi természet általában kisszerű / aljas / perverz, de néhány árnyaltabban kidolgozott jellem nem ártott volna a könyvnek.