A jelenkori művészet két legfontosabb budapesti színterének – a Műcsarnok és a Ludwig Múzeum – közös projektjéhez Erőss István adta az első impulzust. A magyar művészet távol-keleti előőrse hívta fel a két intézmény munkatársainak figyelmét a változatos, érvényes, őszinte, bátor tajvani művészetre. Jelen írás kizárólag a Műcsarnok tereit megtöltő alkotásokkal foglalkozik, ám fontos elöljáróban jelezni a leendő látogatóknak, hogy a megváltott jeggyel mindkét kiállítótér tárlatát megtekinthetik.

A Műcsarnok-béli kiállításfejezet címe a Clash 1979-es London Calling című lemezét, valamint Luis Buñuel 1974-es filmjét is megidézi. Zeneiséget, filmszerűséget, könnyen dekódolható és szimbolikus üzenetet egyaránt sejtet. Azzal a kérdéssel indulok neki a barangolásnak, hogy nyugati szem számára vajon milyen mélységben olvasható, mennyire érthető a kortárs keleti művészet tematikai és stiláris kódrendszere. Az első teremben rögvest világossá válik, hogy tradicionális talajban gyökerező, de globális kultúrában fürdetett, jól olvasható alkotásokról van szó. Yang Mao-Lin falnyi képein évezredes jantra-ábrázolásokat népesít be gyermekkora mesés hőseivel, ha tetszik: isteneivel. A jantrák hagyományosan kép formájában elmondott imát jelentenek. Yang „Sohaország seholsincs világának” középpontjába hol felhőkarcolón egyensúlyozó King Kongot, hol Botticelli Vénuszának biccentő sellőt, hol pedig mangaszemű, glóriás gótikus-lolita Alízt helyez. Metál fotópapírra másolt mantráinak kvázi-mellékoltárait szőke anime-csillagharcos figurák, Godzillák és Disney-Poszeidónok lakják. Gyermekkora mitikus lényeinek rebeg minden nyelven érthető hálaimát a művész. 

Ugyanebben a teremben találhatók – logikailag és tematikailag is ide illően, motivikusan viszont tovább vezetve minket – Mia Liu Wen-Hsuan ősi pajzsokra és óriási virágokra egyaránt hasonlító munkái. Liu a new york-i Guggenheim Múzeum üres jegyeit fűzte szirmokká, hogy a szívesen látogatott Brooklyn Botanikus Kertet, álmai kertjét teremtse újra az ősi origami-technika és párezer kortárs múzeumi belépő felhasználásával. Ha a szirmok mentén haladunk tovább, akkor Tzeng Yong-Ning képeire leszünk figyelmesek. Tzeng piros golyóstollal rajzol, vagyis inkább vés, szánt a papírra. Közelről jól látható művein a jelkarcolás heroikus küzdelme. Minden erőteljes vonal belemélyed a lágy papír erezetébe, hogy vércseppekké, ornamentikus hatású vérpelyhekké összeálló mintázatot vájjon a lapra. A sűrűsödések és a vonalakkal ritkábban benőtt részek szabálytalan elrendezése valami szigorú zene leképezése, mély érzések jelhagyásának vélheti a nézelődő.

Egész termet tölt meg Chung Che-Wei Film Noir című alkotása. Szemmagasságban filmkockaszerű, sötét, baljós, szikár, kisméretű festményeket látunk körbe a falon. Ezek vetülnek talán a plafon közelébe, ahova megannyi démon, leszúrt hérosz, vérző szimbólum árnyát festette a művész. Félelmetes, fekete, klausztrofób világ ez, mely nem ereszt egykönnyen. Chung Che-Weia falakat, Chou Yu-Cheng elfordított LCD-televíziót használ műve megjelenítésére. Füstüvegre ír, mintha párás tükörre, vagy pauszpapírra körmölne. Ráadásul két képernyőn egyszerre teszi: az egyik szöveg kínai, a másik magyar nyelvű. Szövegbe foglalt, képernyőre vetülő kérdése egyszerű, naiv, gyermeki őszinteségű. Azt tudakolja, a kínaiul írók-beszélők számára vajon mit is jelent a „haza”? Felvetése bizony érvényes a mi sokszor összerázott Közép-Európánkban is.

Yuan Goang-Ming az eltüntetve láthatóvá tevés művésze. Videójában hosszanti egyeneseket ír le drótrendszeren futó kamerája. Mély, hosszú tereket járunk be felfüggesztett fahrtjai segítségével, ő pedig aprólékos munkával szünteti meg a felfüggesztés gyanúját, mintha kamerája magától hintázna végig az erdőn, amelynek szélén lerobbant gyártelep ipari dobhangjára felfigyelve lendül tovább, majd egy táncmulatságra is bekukkant.
 

Az egyik sötét különterem mélyén egy vetítőgép és egy rokka találkozik tudatosan Wu Chi-Tsung Drótok 2. című installációjában. A szerkezet fénnyel boncolgat, apró, lassú, óvatos mozdulatokat tesz, közben összegyűrt lágy füst képét vetíti a falra. Ahogy az alig rezdülő szellemképmást figyelem, átjár a Távol-Kelet ritmusa, szemlélődő szemlélete.

Hsu Chia-Wei videóinstallációján neonfényes sötét metropoliszt mutat be. Egy üres, gigantikus stadionban műfüst gomolyog. A művész egy Malajziában élő kínai énekesnő turnéjának helyszíneit követte, installációját a fiatal popdíva narrálja. A sztár úgy emlékszik, koncertjeinek helyszíneire, mintha a képek és hangok afféle térkép koordinátáiként állnának össze. Amit visszahall emlékei között, az már nem is az ő hangja, hanem a közönség, a város alkotta meg és bizony a nézők, az ott lakók emlékeként, a város részeként él tovább.
 

Valahogy így vagyok én is ezzel a kitűnő kiállítással. Köszönet a tajvani művészeknek, hogy elhozták szigetük, önmaguk egy-egy szegletét. Az bizonyos, hogy keleten és nyugaton is releváns alkotásaikat nem feledi egykönnyen a kiállítás-látogató. Mert (audio)vizuális formanyelvük szinte észrevétlenül hagy lenyomatot városunk arculatán és a befogadói tudatunkon egyaránt.

A Taiwan Calling – A szabadság fantomja című kiállítás 2011. március 6-ig megtekinthető Budapesten a Műcsarnokban.