A két kötet közös eredője, szokták kezdeni a moderátorok, csakhogy itt szerencsésen két szerzőre két moderátor jutott, úgyhogy ez a kérdés, melyre az a válasz, hogy "olyanjuk nincs", fel se merült. Van ugyan egy kis, nem közös, séta (Séták Tinával és Sétapark), színhiány felváltva (Fekete, fehér és Fehér és fekete), valamint a borítón a vezeték és keresztnév között rövidítés, egyiknél vé, másiknál nem. Az ilyetén párosítás szép, színes estét alkot, hiszen kapunk mindenből: van kutyás, barna melankólia, utána meg tapadós, vörös bauxit.
 

Először Mohai V. Lajos A kishitűség kötelékei című novellát olvassa fel, innen egy részlet: „Ezeknek az emlékdarabocskáknak a hétköznapok őrlődései között nincs sok hasznuk, mégis bűvkörükbe vonzanak bennünket, amikor egy-egy gyötrelmes óránkban életünk földi szövevényein gondolkodunk el. Mivel már egyszer megtörténtek és lerakódtak a lelkünk mélyén, az a jellemzőjük, hogy minden pillanatban készen állnak a visszatérésre, hogy ismét beavatkozzanak a sorsunkba”. Spleen és irreál, mutatja be Balogh Endre a kötetet, és írja körül az ösztönszerű emlékezetet, az abba „vetett hit kényszerű labilitása, a bizonyosság hiánya is adja (…) melankóliáját”, a letűnt dolgok „megidézésének igényével jelentkezik, mint egy mai Szimonidész”. Mohai Vé kétféle íróról beszél, aki nem, és aki az irodalomból ír. A mesterének tekintett Mirko Kovač gondolatával él, miszerint nem jó, ha az írók írókon élősködnek, de a könyvek könyvekből táplálkoznak. Mohai Vé emlékezik, másként, de ugyanarról, mint Mirko a Város a tükörben című regényében ekként: „Előbb-utóbb mindannyiunknak össze kell majd szednünk saját pillanatainkat, felidézni, hol szórtuk szét őket”. Nyugat-európai mintákat és reflexeket utánozunk és alakítunk ki magunkban, a gyerekeinkben, hogy is van ez a közép-európaiság, eltűnt?, múlttá vált? kérdezi Balogh Endre az írót, akiben él a posztmonarchiális élmény, Prága, Zágráb és Salzburg kávéházainak illata, a nagyszerű múlt a kisszerű jelennel szemben. A '60-as évek kisvárosi miliőjének csodájába olvad a '70-es évek Eötvös Collegiumi tapasztalása, a nagy elődöktől – Kafka, Kosztolányi, Weöres – büszkén elfogadott segítség.

Az emlékezés melankóliája a személyes szférából, családtörténetekből indul ki, táplálkozik, és „a szív karbantartására szolgál”. A próza képeken keresztül érkezik a szerzőhöz, szplínnel és melankóliával fejez ki, és, mint mondja, a mai dolgokkal, mai irányzatokkal nem kell foglalkozni. Igazolásul felidéz egy beszélgetést Lengyel Balázzsal, aki kortársként olvasta Kosztolányit, és nem tudta, nem tudták felmérni a nagyságát. Gondosan megszerkesztett beszélgetés ez, így most megint felolvasás: „Sirály úr (...), a nemzeti légitársaság egykori repülőgép-szerelője, két ágrólszakadt eb filozófus-sétáltatója. Ő egy eredeti irodalmi hasonmás volt, le sem tagadhatta volna, bár aligha volt tudomása az alteregójáról, a Hrabalt bűvkörébe vonó suszter nagybácsiról, Pepinről./ Sirály úr lett az én ferencvárosi Pepin bácsim”. Végül elmeséli, hogy évekkel korábban Bozsik Péter lakásában talált ki egy sort, akkor és ott elhatározta, ez lesz élete első prózakötetének legelső mondata. A mondat mára egy szép kötet nyitánya: „Ezt abban a házban írom, ahová be akartam költözni. Akkor most beköltözöm”.

Harcos Bálint Nemes Z. Márióval együtt komponálta meg a bemutatást, a szigorú struktúrába csak a hamar telő idő harapott bele itt-ott. A dedikálás, a gyászbeszéd mellett van még egy Mission Impossible-műfaj, a könyvbemutató, kezdi a moderátor, de az egész nem tűnik annyira kivitelezhetetlennek, mint mondja. Nemes Zé verseinek befogadása, Petri és Marno verseihez hasonlóan, elemi irritációt váltott ki belőle, de gyanús volt ez az ellenállás, újra és újra visszatért oda, ahol lennie kellett valami különlegesnek. A költő páratlanul új gimnasztikával – illik hozzá a testes hasonlat – állt elő lírájában, a nyelv olyan izmait is megmozgatja, melyekről eddig azt sem tudtuk, hogy léteznek, működését feltárja, rejtekkapukat nyit ki. Egyben megteremt egy meglepően, idegesítően újszerű, hibrid posztmodern látásmódot, mely a Tandori-féle analitikus és a Kemény-féle mitikus posztmodern szintézise.
 

A kötet három ciklusából három-három szöveg felolvasása, majd azok elemzése az elképzelés. Az Esti tejnél ez még tud működni a maga teljes eltervezettségében: „a férfi engedte,/ hogy megsimogassák a púpját./ Aztán kiverte belőle a tejet, de már túl hideg volt”. Intertextus, kollázs, (legalább) négy különböző szerző jelöletlen szövegrészei nyolcvan százalékos arányban, ennyi a vers, és nem csak ennyi: abszurd, képtelen kép, idős férfi púpja, szoptató anya melle, fiatal férfi nemi szerve, tej, sperma, szcenírozott, körülírt, nem rögzíthető. Itt kell bemutatni a fontos címeket: Egyik fejem kutya „A másik ugat”, cím és verstest, más szövegszint, nem működik a formállogika, nem kutyafej, hanem kutya, rész-egész egyeztetés, és az Állatalakú szívek, amőbától mamutig terjedhető formák, fordítva jó, szív alakú állat, de nem az, hanem marad az ironikusan tautologikus nyelv mint vigasz. Puskin melleiben androgünitás, férfi-nő jegyek, a nemiség eltolt határai. „Ne piszkáld a szerelem kinövéseit”, a líra ellen szól, a testitől a szubtilisig/ből fordít vissza testivé, és teszi hiteles beszéddé. Utána egy Marno kocka, Mérők: „A mérők/ használaton kívül várják az ünnep/ végét és unalmukban gyereket/ csinálnak, hogy legközelebb a/ kicsinyek se maradjanak ki”, Terel és bont.

De hogyan hozható összefüggésbe a foci a horrorfilmekkel? Harcos Bálint összehozza, mint Esterházyt, Kukorellyt és Garaczit vagy Krusovszkyt, Bajtait és Nemes Zét. Szüzsészinten felvázolt világ, itt foci, amott baljós, marcangolt, fekete - a hasonlatok nyelvi működésére ható - elemek. Roncs: „A disznó is szeret játszani, már régóta él a diódák között. (…) Az asszony tüdejét átvilágították, azóta nem mosogat, csak összevérzi az ingeket”. Takarékosan kezelt motívumokkal tart ellene a szövegnek, de újra meg újra visszatér, disznó, nő, elektromosság, elindul az értelmezés gesztusa, de megcsúszik, és előhívódik a paranoia mint kulcsszó, a nyelv öngyilkos, veszélyes működése. Raj, Malom: „Az épület törzséhez egy többmázsás/ daganat csatlakozik,/ melyen három nyílás tátong./ Az egyik nevet, a másik sír,/ a harmadikból liszt folyik”, és a címadó Bauxit.

Végül legyen megint Mirko Kovač az emlékekkel vagy testtel bíbelődőknek, akik maguk is találnak menedéket: „A szép és izgalmas kert (…) rejtett zugaival” (M.V.L.), „Megdobnak egy üreggel./ Legalább bele lehet mászni” (N.Z.M.), nekik, és a még keresgélőknek: „Először találj egy zugot és jó búvóhelyet, aztán pisálj!”