Mohai V. Lajos – elnézést a morbid hasonlatért –, úgy néz a múltba, mintha nem pislogna, nem lenne szemhéja. Elmerül az emlékezetben. A saját és a közös időben, aztán felrajzolja a teret, „képzeletben” visszatér a helyszínekre, és segítségül hívja a korábban működő, helyhez kötött ösztöneit is. Már-már meditáció ez: a szellem és a test meditációja.

Miért is beszélek a testről? Különösen fontos számomra, gyatra emlékezőtehetséggel megáldott ember számára egy szövegrész, mégpedig azért, mert egy látszólag ritka dologra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy az ember ösztönszerűen is képes emlékezni. Erre én először László Ervin Zene – rendszerelmélet – világrend című kötetében lettem figyelmes (Budapest, Gondolat, 1986.). (László zongorista, filozófus, foglalkozott a világpolitikával és világgazdasággal is.) A zongoraművész memóriája című tanulmányában ír hosszan az ujjreflexekről, az ujjmemóriáról. A mentális memória mellett felmutat egy másik, ösztönszerűbb emlékezetet, és ennek is köszönhető, állítja László, hogy egy zongorista egy átlagos koncerten a 88 billentyűn hozzávetőlegesen hatvanezer hangjegyet szólaltat meg. (Nem kell ahhoz zongoraművésznek lenni, hogy ezt a tételt verifikáljuk: ha valaki nem tudja visszamondani a PIN-kódját, még lehet, hogy a billentyűzetre téve a kezét elsőre bepötyögi a számokat.) Mohainál a Korai bánat című szövegben valami hasonlóról van szó: „Amikor még hazajártam, megpróbáltam apró, addig ismeretlen, rejtőzködő momentumokat fölfedezni a gyermekkoromból. Belekapaszkodtam ebbe a gondolatomba, igyekeztem találni valami olyat, melyet addig elrejtett előlem a világ. Egy pontot, amely fölkelti a kíváncsiságomat, ismét működtetni kezdi az otthoni ösztöneimet. A fákat kezdtem el figyelni.” Az ösztönök szintjén megképződő emlékezetről beszél, arról, hogy ezek az elme számára is új felfedezésekkel járhatnak, így a tudatos emlékezés számára esetleg fehér foltokat is be tudhatunk vonni a mentális valóságunkba. Aztán arról ír, hogy mi ennek a feltétele: „Ha úgy alakul a sorsom, hogy életem mindenreggelén a kerttel ébredek föl, a fákról legfeljebb akkor vettem volna tudomást, amikor az évszakok lassan cserélődni kezdenek.” Eltávolodás nélkül az emlékezés nem létezik, illetve nyilván létezik, csak másra irányulna. Ha ott maradunk, akkor nem ugyanabban a világban vagyunk, mint akkor, ha elmegyünk – mind térben, mind időben. (Nem véletlen talán, hogy a szerelem, melyben az ember leggyakrabban érzi a goethe-i/fausti pillanatot, az idő megállításának szükségességét, kevés szerepet kap a kötetben.)

Mohai tudja, ha emlékezetkísérlete eredményre is vezethet, abból egyrészt szöveg lesz, mely saját életet kezd élni, és az azt értelmezni kezdő ember másképp viszonyul hozzá, mint a le nem írtakhoz – még a szerző is. Másrészt viszont azt sejteti, hogy az emlékek képesek „beavatkozni sorsunkba”. És mindezzel ellentmond, harmadrészt, az a tapasztalat, hogy az „emlékezés csapda is, a félbemaradt éden kísértése, mert a múlt elmosódik, föltámasztása sokszor hiú ábránd”, amint a Kishitűség kötelékeiben olvasható. Ez az eldönthetetlenség, az emlékezésbe vetett hit kényszerű labilitása, a bizonyosság hiánya is adja az emlékezés melankóliáját.

Mi irányítja a memória ismétlődésekkel építkező mozgását? Többnyire a pusztulás, az elmúlt dolgok, a halál. Mint ahogy Szimonidész kapcsán is láttuk. Mégis, Mohai V. Lajos történeteiből véleményem szerint nem az rajzolódik ki, ami volt, ami elmúlt, hanem az, ami a Mohai V. Lajos nevű szerzőnek most fontos: Nagykanizsa, a halottak, a temetők, a közép-európai lét Budapesten és Prágában, a magányosan vagy egy-egy társsal bejárt terek – ez mind a jelen, a jövő záloga. Ma már nem csak az ő halottai lettek a múlt részei, nagyon úgy tűnik, hogy maga Közép-Európa is egy elsüllyedt világ, egy elmúlt gondolat. Mintha a jelen nem engedné meg, hogy Nyugat és Kelet közt legyen valami, ami nem az arany közép, hanem a nyugati és a keleti emberétől különböző reflexekkel, ösztönökkel rendelkező emberek alkotta országok összessége lenne, egyfajta közös haza a magasban. Mohainál Közép-Európa nem csak azért olyan szürke, mert a Kádár- és a Husák-kor szürke volt – nem, de azért is, mert már csak az emlékezet horizontján lehet felfedezni, így a letűnt kor megidézése által férünk csak hozzá. Mohai a személyes emlékezéstől így jut el a közös emlékezésig. Akiről, amiről ír, azok letűnt szerettei, egy kutya, különféle „alakok”vagy „ürgék”, ahogy Esterházy Péter mondja, a természet, tájak, városok, és Közép-Európa. A kötet ezek megidézésének igényével jelentkezik, mint egy mai Szimonidész.

Csakhogy Mohai V. Lajos esetében, esetünkben nem volt semmiféle ünnepi lakoma.

Mohai V. Lajos: Az emlékezés melankóliája. PRAE.HU, Budapest, 2010