A láthatatlan színház láthatatlansága / Az Artus produkciója / PRAE.HU

Az Artus A láthatatlan ember projektjével nem egy kortárs tánc darabra, de még csak nem is valamiféle performanszra invitál minket sajátos hangulatú gyártelepi stúdiójába. Utcai akciókról készült, rejtett kamerás videoanyagokat mutatnak, amelyeket a felvételeken szereplők kötetlen beszélgetés formájában kommentálnak kisebb nézőtéri csoportok előtt.

A vetítéses beszélgetés előtt Hudi László, akit a stáblista rendezőként jegyez, elmondja, hogy ezeknek a formailag a beugrató show-k mintájára kialakított akcióknak elkészültükkor nem egy eszmecsere vagy valamiféle majdani vetítés volt a céljuk, mint ahogy nem is a megalázás, de még csak nem is a kinevettetés. A láthatatlan ember projekt célja, az abszurd helyzetekbe bevont emberek gondolkodására hatni, egyszerűen szólva elgondolkodtatni. Magvakat ültetni egy majdani nyitottabb szellemiség felé. Szép és világos cél, érteni vélem.

A négyfelé osztott nézőközönség mindezek ismeretében a maga előadójával, körülbelül húsz-húsz percre félrevonul a Stúdió messze nem stúdiónyi tereinek egyikébe, ahol némi informatikai, adattöltési macera után elkezdődik a vetítés. Az előadók vetésforgóban érkeznek, kezükben CD-ikkel. A székeket két sorban, egy magasságban helyezték el, így a hátsó sor szinte megállás nélkül jobbra-balra billegeti a fejét, ami nem ideális a filmnézésre.

A filmes jelenetek a helyzetek abszurditása és a bevont játszótárs személyisége, illetve bevonódásának mértéke szerint szórakoztatóak vagy kissé vontatottak, összességükben azonban mindenképpen szellemesek. A rendezői koncepció viszont korábban világossá tette, hogy feladatuk nem a szórakoztatás.

A cél, ha jól értettem, a színházi aktusokat eredendő anonimitásban vinni az emberek közé, a közterekre, amely akciók így nyert valósságuk erején keresztül intellektuális épülést, jó irányú változást idéznek elő azokban, akik látják ezeket, és különösképpen azokban, akik belevonódnak. A kisfilmeken azonban nem látok a bevontakon semmiféle megérintettséget: a legbizarrabb helyzetekre is napi rutinjaiknak és érdekeiknek megfelelően reagálnak. Debreczeni Márton a napi megállíthatatlan rohangálások között egyszerűen félórát szeretne csendben ülni egy taxiban, és ezért az átmeneti nyugalomért hajlandó fizetni is a várakozási tarifának megfelelően. A taxis valóban szóba elegyedik vele, bátorítja, atyai tanácsokat ad neki, törődik vele, azonban az sem mellékes, hogy közben azért végig ketyeg a taxióra.

Hasonló a helyzet Tucker András filmjében is, aki egy képkeretezőnél saját magának keres keretet, és kéri ebben a szakember tanácsát. A filmen egy eladó hosszan és láthatóan komolyan veszi a kérdést, nem csupán meghallgatja és bólogat, de még tanácsokat is ad neki szakértelme szerint. Réti Anna az általa kiválasztott jelenetekben olyan nőt alakít, aki egy igazolványképen azt a pillanatot szeretné viszontlátni, amikor teljesen jelen van, amikor valóban az tud lenni, aki, és éppen úgy, ahogy.

Vajon változik valami abban a taxisofőrben, aki az autójában napi jógagyakorlatát végző Nagy Csillának végezetül lenyúlja tízezer forintját? A prózai igazság talán az, hogy a taxisofőrök (fodrászok, kozmetikusok stb.) nagy része, miként a képkeretezős fiatalember is, egyszerűen szeretnek beszélgetni, munka közben ezzel szórakoztatják magukat. Az esetek túlnyomó többségében azonban ezek a beszélgetések a legkevésbé sem személyes mélységűek, még ha érintenek is lelki intimitásokat. A két fotóbolti eladó saját habitusuk szerint próbálja megoldani a helyzetet. Egyikük határozottan és ellentmondást nem tűrően, a másikuk szemre sokkal inkább tanácstalansága, mint embersége miatt jobban belebonyolódva a segédkezésbe, megértésbe, így a bolti várakozók számát vészesen felduzzasztva.

Úgy tűnik tehát, az abszurd helyzetek sem képesek kizökkenteni minket a mindennapjaink otthonos rutinjából. A színészek, előadók értelmezéseiben nagy történésekről, megértésekről, átalakulásokról hallunk, miközben nem látunk semmi különöset történni az egyébként nem csupán szellemes, de gyakran kifejezetten magas szellemi töltetű rejtett kamerás felvételeken. Ennek hátterében bizonyosan fontos tényező a helyzetből adódóan zajos hang, gyenge kép, a beállítások hiánya. Mindezek eredőjeként ugyanis a kisfilmeken általában lehetetlen megfigyelni az esetünkben perdöntő mikrotörténéseket.

Körmendy Pál a klasszikus beugratós műfajhoz legközelebb álló egyik jelenetében az éppen a rajta lévő nadrágját adja be gyorstisztításra. Az ott dolgozók reakciója (a nem épp őt kiszolgálón kívül senki még csak rá sem néz, mindenkinek sürgős munkája akad) így akár az egész láthatatlan színház metaforája is lehetne. Láthatatlan, mert a szó legalapvetőbb értelmében nem látszik: nem nézünk oda, ezért nem vesszük észre. Akkor sem tűnik jobbnak a helyzet, ha mégis odanézünk: legfeljebb nagyot nevetünk, remélve, hogy feleségünk soha nem fog jógázni egy taxiban, és mi magunk soha nem akarjuk majd bekereteztetni saját magunkat.

A láthatatlan ember

Boross Martin
Debreczeni Márton
Goda Gábor
Kocsis Gábor
Körmendy Pál
Nagy Csilla
Réti Anna
Téri Gáspár
Tucker András
Virág Melinda

Produkciós vezető: Rácz Anikó

Rendező: Hudi László

Bemutató: 2010. október 9.
Artus - Goda Gábor Társulata

színház

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról