Gabriel García Márquez világának állandó elemeit filmre ültetni mindmáig nagy kihívást jelentő vállalás. A történetek a filmes adaptálásnak látszólag könnyen behódolnak, ám az orrfacsaró szagokkal, nedves víziókkal és lázálmokkal átszőtt, a halál és a szerelmi vágy mozgatta, az undor és a festői szépség ellentétes esztétikumának bőr alá hatoló érzetével behálózott műveket filmképen életre kelteni nem egyszerű feladat. Mégis egyre növekszik a Márquez-filmek tárháza, amely most egy újabb darabbal bővült. Hilda Hidalgo Costa Rica-i rendezőnő első nagyjátékfilmje azonban mégsem elsősorban az érzékletek adaptációjának lehetetlenségén botlik meg. 

A columbiai Cartagena de las Indias festőien megidézi a 18. századi történet helyszínét, amely a 13 éves Sierva María (Eliza Triana) kálváriáján keresztül a szexualitás ébredésétől a kor családi, társadalmi és egyházi viszonyait átszövő erkölcsi útvesztőkig vezet. Az afrikai rabszolgák között felcseperedett márkilány teljesen átitatódott a szolgavilág pogány mágiájával, misztikus életformájával, amely a lány társadalmi státuszával homlokegyenest ellentétes. A néma semmittevésben tespedő lány és a kisváros életét egy veszett kutya harapása kavarja föl, amely szinte in medias res indítja a filmet és a regényt. Az inkvizíció a lányt a San Clara-kolostor falai közé űzi, ahol „élve eltemetéssel gyógyítanak”. A lány lelkét a szóbeszéd szerint megszállta az ördög, így azt az egyház veszi párfogásába. A mai világi felfogásban abszurdnak tűnő feladatra a vallásos extázisban leledző hithű értelmiségi papot, Cayetano Delaurát (Pablo Derqui) rendeli ki a püspök. Ám az eset fenekestül forgatja fel az egyházi dokrinát, hisz a lány lelkének megmentője a cellabeli látogatások során sorsszerűen szerelembe esik, és 36 éves kora ellenére ugyanolyan bizonytalan léptekkel tapasztalja meg először a szerelmet, az érzéki vágyódást a kolostormélyi nedves, sötét cella magányában, mint a kamaszlány . Ez a szerelem és annak következményei foglalkoztatják igazán a rendezőnőt a Nobel-díjas író történetében.

 A film második felére ez a dupla felnövés-történet és a titkolt szerelem bimbózása válik a fő témává. Ám az idáig vezető út is számos izgalmas kérdést vet fel. Ezek olyan problémákat pedzegetnek, mint a "rothadó" nemesi családi háttér, a kort meghatározó úr-szolga viszonyok, illetve a nyugati dogmatikus tanok abszurd színezetű párbeszéde az általa primitívnek titulált pogány, egzotikus kultúrákkal. Több más ilyen út is megnyílni látszik a film során: a kolostorok felszentelt falai mögött álszentség, kegyetlenség lakozik, az apácákat helyenként elfajzottnak ítélt homoszexuális érzések fojtogatják; a kor emberét rettegéssel és undorral fogják el a járványok borzalmai vagy az inkvizíció abszurditása. A Marquez-életmű ezen kevésbé ismert darabjának egyik erénye, hogy ezeket a problémákat több-kevesebb hangsúllyal, de mind magába tömöríti, szofisztikált kritikai éllel fejtegeti. A film ezeket a húrokat csupán megpendíti, de a történetet megtámogató hátteret  nem épít belőlük.
 
Az adaptáció állítólagos női szemszöge ellenére a film gyakran szem elől téveszti a főhős lányt a márki vagy éppen az ifjú pap tetteit ecsetelve. Láthatólag pont azokat a történéseket, apró részleteket nem emeli be a filmbe, ami annak a mélységét megadhatná. A szárnybontogató színésznő (Eliza Triana) kifejezéstelen arca mellett épp ezért nem tudja a film kifelé közvetíteni a belsőt. Emiatt maradnak üresek a mesterien komponált képek. A vöröslő hajzuhatag mögötti titkok felfedésének feszítő vágyát azért nem érezzük, mert ott nincsenek is titkok. Ezért is annyira zavarba ejtő a lezárás vagy az álmok felfejtésének hiánya, még ha csak szimbolikus síkon is (holott ezt Márquez a világára oly jellemző módon megteszi). A filmes mágia megtagadásával így válik üres látvánnyá a máglyán égő hajkorona és az ördögűzés jelenete is, így lesznek puszta dekorációk a rovarok és a táj is. 

Ám amint elrugaszkodunk a regényi eszközöktől (karakterábrázolás, történetmesélés), és az audiovizuális elemekre vetjük vigyázó tekintetünket, az egzotikum átültetésére tett kísérletek sokkal inkább esztétikai szépérzékkel, mint mocskos undorral bomlanak ki előttünk. A film zenei világa, a képek reneszánszi festőiséget idéző komponálása és Pabló Derqui alakítása a teológiával felvértezett ám törékeny Cayetano szerepében feloldozásért kiáltanak, ám nem mentik meg a filmet. A minimalista, egy-két hangszerre és egy énekhangra redukált hangvilág szenvtelenül, ám a misztikum jegyében kíséri a történéseket. A feltörő ifjú spanyol színész pedig képes kifinomultan és érzékien megrajzolni az egyházból való kiábrándulás, a személyes hit és a szerelmi beteljesülés utáni olthatatlan vágy háromszögében (fel)örlődő karaktert. 

A saját produkciós céggel dolgozó rendezőnő a hasonlóan a szerelem és vágy témakörét feldolgozó dokumentumfilmjei után ezzel a nagyszabású alkotással lép a nemzetközi közönség elé. Annak megjövendöléséhez, hogy milyen nyomot hagy ez a film a gyerekcipőben járó Costa Rica-i filmművészeten vagy Hilda Hidalgó rendezői karrierjén, nincs elég márquezi mágiánk. Annyi azonban bizton elmondható, hogy Mike Newell Szerelem a kolera idején (2007) című adaptációjához hasonlóan ennek a filmnek sem sikerült kitörnie a középszerű Márquez-adaptációk gonosz szorításából. Ez jól bizonyítja azt a nézetemet, miszerint egy olyan erős vízióval rendelkező író művéhez, mint Márquez, legyen az bármennyire filmszerű is, csak egy hasonlóképpen egyedi és személyes filmes vízióval rendelkező rendező közelíthet úgy, hogy a mágikus realizmus ne csak az olvasót, de a mozi nézőt is elragadhassa.

A szerelemről és más démonokról (Del amor y otros demonios)
Színes, feliratos, Costa Rica-i-kolumbiai filmdráma, 97 perc, 2009.

Rendező: Hilda Hidalgo
Író: Gabriel García Márquez
Forgatókönyvíró: Hilda Hidalgo
Zeneszerző: Fidel Gamboa
Producer: Hilda Hidalgo, Laura Imperiale, Clara María Ochoa, Laura Pacheco
Vágó: Mariana Rodríguez

Szereplők: Eliza Triana (Sierva María), Pablo Derqui (Cayetano Delaura), Jordi Dauder (Obispo), Joaquín Climent (Marqués), Margarita Rosa de Francisco (Marquesa), Damián Alcázar (Abrenuncio), Alina Lozano (Abadesa), Martha Lucía Leal (Sor Agueda)